Nem tudom, miért hajkurászok struccokat a puszta közepén, de csinálom
További Godmode cikkek
- Erre se fogadtunk volna: visszatér napjaink legszórakoztatóbb verekedős játéka
- Hiába a sok siker, nem kap folytatást az Ubisoft lövöldözős játéka
- A filmek után új videójáték is készül a Dűnéből
- Minden Vissza a jövőbe-rajongónak kötelező ez az új videójáték
- Egyre biztosabb, hogy még idén megjelenik a PS5 Pro
Lassan egy hónapja, hogy a legendás Blizzard játékfejlesztő cég kiadta World of Warcraft online szerepjátékának Classic verzióját, amit nagyjából úgy kell elképzelni, hogy a játék 15 évvel ezelőtti verzióját lehet kipróbálni újra. A retróra fogékony tömegek habzó szájjal rohanták le a szervereket a megjelenés után, és mi is megírtuk az első benyomásainkat néhány nappal később arról, hogy hosszabb-rövidebb ideig szuperül működik a dolog, és egy rakás régi WoW-függőből hozta ki az állatot a jelenség. De mi a helyzet néhány héttel később a tömeghisztériával, és beütött-e nálunk is újra a WoW?
Kezdjük ott, hogy mestertervem, miszerint a régi tartalom nagy rajongójaként a Classicban hamar elérem majd a maximális szintet, és aztán játékostársaimmal együtt nyomjuk a csúcstartalmakat, a raideket, őrületes naivitás volt. Pedig a megjelenést követő napokban megvolt a lendület, és magamat is meggyőztem, mennyire sima ügy lesz majd, aztán úgy szaladtam neki a falnak, hogy utána majd egy hétig hozzá sem nyúltam a játékhoz.
Nagyjából addigra kezdett elegem lenni
- abból, hogy állandóan meghal a karakterem, amit persze jó ideig kihívásként fogtam fel, mert hát de jó hogy nem az van, mint a WoW elmúlt éveiben, hogy kvázi lehetetlen meghalni, és végre tényleg ismerni kell az embernek a karaktere képességeit.
- abból, hogy egy idő után végtelenül primitív küldetésekbe futok bele sorozatban: zebrafüleket, tigrismancsokat, struccvesét meg hasonló kreténségeket gyűjtögettem egy istenverte, kies puszta közepén órákon át. Ha meg épp olyan küldetés jött volna, ami még érdekes is, akkor várhattam a végtelenségig, hogy oszoljon a tömeg, mert mindenki ugyanarra várt.
- Ráadásul ezekre a küldetésekre még emlékeztem is azokból az időkből még WoW-junkie voltam 10-15 évvel ezelőtt, szóval időnként magam is azon kaptam magam, hogy mégis mi a francért csinálom ezt magammal.
- Abból meg pláne kezdett elegem lenni, hogy a játékidőm tetemes mennyisége megy el azzal, hogy egyik helyszínről a másikra csoszogok, mint egy reumás lajhár.
Aztán a megpróbáltatások ellenére mégis újra rávettem magam, hogy folytassam, és ha mérsékelt intenzitással is, de játszom a mai napig. Nehéz megfogni, hogy a fentiek ellenére mégis pontosan mi vett rá arra, hogy heti pár alkalommal azzal szórakozzak órákat, hogy egy online játék fantasy világában újra átéljem a több mint egy évtizeddel ezelőtti játékélményeimet, de valami elkezdett működni. Például belebotlottam egy-két olyan misszióba, aminek nem is rémlett, hogy normális háttértörténete van. Vagy épp azon kaptam magam, hogy fél perce nézelődök, milyen hangulatos egy-egy helyszín, és milyen lelazult a többi játékos, nem akarja senki őrjöngve vízbe fojtani a másikat csak azért, mert pont az orra előtt nyitott ki egy ládát.
Amúgy akivel eldumáltam arról, hogy mégis, mi a francért játszik még mindig, nagyjából hasonlókra hivatkozott. Vagy kikapcsolja az, hogy van ideje nyugiban újra felfedezni a játék régi világát, amin anno csak végigrohant, vagy soha a büdös életben nem játszott a WoW-nak ezzel a verziójával, és élvezi, hogy ennyire más minden. Persze azért idővel érezhető volt a lemorzsolódás. Ahogy teltek a napok, úgy apadt le a klánokban az aktív játékosok száma, amennyire sikerült lemérnem, a 20-as szint környékén adták fel a legtöbben. Egyre többen panaszkodtak arra is, hogy beragadtak a szintezésbe, mert hiába csináltak meg minden elérhető tartalmat, az új zónák, ahova mehetnének, egyszerűen túl nehezek. Ilyenkor jönne az ugye, hogy az ember elkezd grindolni, vagyis végeláthatatlan mennyiségben leölni a szörnyeket minden konkrét feladat vagy küldetés nélkül, de hát manapság kinek van ehhez kedve.
Összességében kicsit olyan hangulata van az egésznek, mint egy gondosan körbekerített, békés vadrezervátum, ahol egykori függők szépen elsztorizgatnak egymással néhány zebra, óriásgyík meg goblin vigyázó társaságában, és néha csinálnak küldetéseket is.
Inkább maradjon meg egy 15 éves emléknek
A megjelenés másnapján vagy 7-8 órára simán magába szippantott a játék, beütött a nosztalgiadrog, a World of Warcrack, ahogy annak idején gúnyolódott a sajtó. Aztán jött a Barrens, a második vagy harmadik felfedeznivaló terület a játékban, és részemről kifogyott a szufla. A karakterem hullája azóta is ott fekszik valahol a szavanna közepén, zebrák legelésznek körülötte. Egyszer logoltam be azóta, ránéztem, felrémlett előttem, mi vár rám még 45 szintnyi fejlődésen át, aztán a százszor levágott Onyxia és Ragnaros 101. kinyírásáig - és inkább kikapcsoltam. Nekem inkább maradjon meg a klasszikus WoW egy 15 éves emléknek, csak a szépre emlékezem, megígérem. (Hanula Zsolt)
Abban már biztos vagyok, hogy soha a büdös életben nem fogok raidelni a Classicban, és egy-két hét múlva minden hezitálás nélkül felejtem el ismét a World of Warcraftot jó időre. De az is biztos, hogy a Blizzardnak megint sikerült a maga módján zseniálisat húznia. Ha csak néhány hónapra aktivizálták a WoW táborának retróra fogékony részét, már akkor is jól jártak ezzel az egésszel, pláne, hogy csak le kellett porolniuk a korábbi tartalmat.
Rovataink a Facebookon