Megszületett a videojátékok Halálos iramban 5-je

ss e7fdb3837f5a1c6e96be95ae1b4bf311c1f743c2
2019.10.02. 06:09

Már őrülten fognak kattogni az olvasói klaviatúrák, mire befejezem ezt a bekezdést, de muszáj elmondanom, hogy a Gears Of War-sorozat semmit sem jelent nekem, vagyis nem, ez így nem igaz teljesen, megtestesíti a közhelyes, minden kívülálló által elképzelt képet a videójátékokról. A játék, amikben morcos, két lábon járó szürke krumplik gyilkolnak le hasonlóan szürke krumplibogarakat szürke, romos helyszíneken, ahol csak a torkolattűz, a gránátok robbanása, és a fröccsenő vér ad valami színt az egésznek. Persze, látványos, ha az ember szeret hamuszínű pixeleket nézni, és szórakoztató, ha az ember annyit vár el egy játéktól, hogy végig fogja a kezét egy virtuális folyosón, és ne nagyon térítse el az agyát semmi attól, hogy lenyomva tartsa a ravaszt.

Úgyhogy hatalmas örömmel nyugtáztam, hogy a már csak hivatalosan Gears 5-nek nevezett új rész a hagyományokkal nem szakít, de legalább megtalálta az új gúnyát hozzá: a főszereplője nem egy klisés, marcona űr-tengerészgyalogos, hanem Kait Diaz, egy előző epizódban feltűnő katonanő, akit egy pillanatra nem próbálnak meg olcsósítani és kisgatyába passzírozni a cselekményben. A játékmenet sokkal változatosabb lett, a helyszínek gyönyörűek, a helyzetek izgalmasak. A karakterek hatalmas közhelyek, a cselekmény dilettáns, és legalább annyira hangsúlyozzák folyamatosan a család fontosságát és szerepét, mint a Halálos iramban újkori részeiben - amire annyiban is hasonlít, hogy a fináléja akárhogy is erőlködik, képtelen felérni a közepéhez látványban és minőségben. És ahogy a Gears Of War és a Halálos iramban, mindkettő a műfajának legjobban elkészített példája, a kommersz termékkészítés csúcsa, a maximális szakmai képesség szerint elkészített kőbuta szórakoztatás. Ez amúgy dicséret, és akármennyire hidegen hagyott eddig a GOW világa, annyira élvezetes volt az új résszel játszani.

A Gears 5 egy klasszikus, sorozatokra emlékeztető “az előző rész tartalmából” videóval kezdődik, ami engem egyáltalán nem hozott képbe, csak miután végigjátszottam, de a sztorija dióhéjben ennyi: New Ephyra fővárosa veszélyben, jönnek mindenhonnan a bogarak és féreglények, úgyhogy el kell indulni a bolygó kevésbé civilizált részeire, hogy fellőjünk egy műholdat, ami megengedi az embereknek, hogy egy tömegpusztító fegyvert is bevessenek. A főszereplőnk a játék első pár küldetésében JD, a GOW-veterán Marcus Fenix fia, majd egy váltás után az előző részben feltűnő Kait Diaz veszi át a helyét. Diaz anyját az előző részben benyelte a gonosz horda, olyannyira, hogy egyenesen megtették a királynőjüknek, de a főszereplőnk már enélkül is meg van győződve, hogy van a felmenői között valami vagy valaki, aki bezavarhat még a sorsába. Főleg azért, mert folyamatosan olyan fejfájások és látomások gyötrik, amik a lehető legrosszabbkor jönnek, de szerencsére sosem akkor, amikor éppen gépágyúzni kell a szörnyeket. Diaz lesz az, aki magára veszi, hogy elindul gatyába rázni a műholdakat, az út pedig két, fantasztikusan kivitelezett helyszínre viszi, amik a Gears 5 legnagyobb teljesítményei.

Mert a Gears 5 egy része a szokásos kazamatákban/alagutakban/bunkerekben játszódik, de ezek között a cselekményt kivitték két hatalmas, nyílt terepre, ahol egy ejtőernyő és egy szörfdeszka keverékével lehet hatalmas sebességgel száguldani. Az egyik ilyen helyszín a hó-, és jégfödte Tyrus, ami leginkább Skyrimra hasonlít, azzal a különbséggel, hogy nem repkednek sárkányok felette, a másik, Vasgur, pedig olyan, mintha a kilencvenes évek arab királyságai építették volna a marsi kolóniákat a Total Recallban. A Gears 5 megengedi, hogy körbebóklásszunk a járgányunkkal saját tempóban, csináljunk mellékküldetéseket, vagy csak repkedjünk a saját szórakoztatásunkra, néha meg-megállva, hogy szétnézzünk a romok között. A küldetések aztán bevisznek a zárt terekbe, ahol a tervezők mindent bevetnek, hogy egy percre se unjuk meg az akciót: egyik pillanatban még egy óriási, piócákból álló, repkedő felhőt kell semlegesíteni, a másikban megfertőzött robotok között kell lopakodni. Szerencsére a Gears 5 nem az a játék, ahol iparkodni kell, mert ha nem haladunk előre elég gyorsan, kezdhetjük újra a küldetést – itt van idő mindent rendesen megnézni.

És érdemes is, Tyrus helyszínei a belsőben erősek (a pálya fináléja egy pompás őrült doktoros labor, ahol a lefagyasztott szörnyek és áldozatok mondják el a sztorit), Vasgar struktúrái pedig a kemény sci-fi és a brutalizmus legszebb párosításaival operálnak, egyszerűen jó ránézni minden egyes épületre. Amikor pedig a vörös homokviharban elkezdenek körülöttünk becsapni a villámok, a helyükön pedig hatalmas, bakelitfákra emlékeztető képződmények nőnek, hát, akkor nehéz arra koncentrálni, hogy ne egy sziklának vezessük a járgányt.

A szabadon bejárható helyszínek mellett egy másik újítása is van a Gears 5-nek, úgy hívják, hogy Jack, és egy repkedő robot, aki önállóan is cselekszik, de mi is adhatunk neki parancsokat. Olyan egyszerű feladatokra is alkalmas, mint messziről lőszert hozni nekünk, vagy egy szellőzőn átbújva kinyitni egy ajtót, de ahogy halad előre a sztori, egyre több kiegészítőt kap, amiket aztán mi fel is tudunk fejleszteni a teljesen generikus “components”-ek gyűjtésével. Jack alapból tud olyat, hogy belevillant az ellenfelek szemébe, hogy kicsit kótyagosak legyenek, kis befektetéssel már sebezni vagy fagyasztani is tud ilyenkor. És ez csak az alapfelszerelés, később már elő tud varázsolni egy golyóálló energiafalat, láthatatlanná tud tenni, vagy kis időre átvenni az irányítást gépek felett. Jackről rendszeresen megfeledkeztem a tűzharcok közben, pedig nagyon hasznos. Mondjuk az is igaz, hogy legtöbbször magamról is megfeledkeztem, főleg akkor, amikor nehéz megjósolni, hogy a gomb lenyomására a karakterem bukfencezni fog, amikor én azt akarom, hogy vágja magát azonnal fedezékbe. De szerencsére a cikk kedvéért meg tudtam magamnak magyarázni, hogy azért rakom lejjebb a nehézségi fokozatot, hogy gyorsabban megismerjem a sztorit.



Ami tényleg annyira közhelyes, hogy azt hittem, paródia kőkemény katonákról, akik lehetnek évtizedes veteránok, elviselhetetlen pöcsfejek, vagy tudálékos haverok, de aprítani ugyanúgy tudnak. A Gears 5-ben megvan a lehetőség arra, hogy a kampány közben beugorjanak a haverjaink segíteni (Jacket is lehet irányítani külön), ráadásul hármas felállású osztott képernyőben, ez elég jól hangzik egy olyan világban, ahol az online-nak egyre nagyobb tere van. Ami a Gears 5-ben nem olyan eszeveszett érdekes amúgy sem, van egy horda mód, amikor 50 hullámnyi inváziót kell túlélnünk egy csapattal, van egy menekülő mód, amikor ki kell szabadulnunk egy bunkerből, és van egy versus mód, ami pontosan azt nyújtja, amit a neve.
A sztori maga nagyjából 20 órát tesz ki, és úgy 16 órán át folyamatosan szórakoztat, aztán a fináléra elköveti azt a hibát, hogy sokkal kevésbé lesz érdekes, mint az a katarzis, amit előtte sikerült összehozni. A Homefront névre keresztelt felvonás csak dobja és dobja elénk ugyanazokat az ellenfeleket ugyanolyan variációban, hogy aztán a végén deus ex machinaként megjelenjen a főgonosz, és döntésre kényszerítsen két szereplő sorsa felett. A döntés súlyát nem értjük meg, mert a Gears 5 robog tovább a gigászi finálé felé, emiatt teljesen azt a benyomást kelti, hogy kellett bele egy Walking Dead-szerű dilemma, hogy érezzük a súlyát a háborúnak, ahol a legjobbak is eleshetnek. Hát nem tudom, akkor lehet, hogy nem kellene kihagyni a címből a Wart legközelebb.