Elképesztő, mi megy a Last of Us 2 körül

A Last of Us a maga idején a Playstation 3 tökéletes búcsúja volt: felejthetetlen karaktereivel és lebilincselő történetével instant klasszikussá vált. A folytatásra hét évet kellett várni, és attól függően, hogy kit kérdez az ember, a The Last of Us Part II vagy méltó folytatás, ami olyan területekre merészkedik, ahová videójáték még soha, vagy egy utolsó audiovizuális hulladék, egy átverés, egy hatalmas középső ujj a rajongók hátsójában.

A kritikusok többé-kevésbé egységesen imádták, a játékosok kevésbé: a Metacriticen 116 ezer játékos értékelése alapján 5,2-n áll. (A mi tesztünket egyébként itt olvashatja.)

Ez elég látványos különbség, ebben a cikkben ezt próbáljuk meg körbejárni, hogy miért nem lehet egyszerűen azzal magyarázni, hogy sok rinyáló nem kapta meg álmai játékát, amiben egy erős, macho férfi karakterrel kivégezhet mindenkit, hogy a végén hőssé koronázzák és megszerezze a legnagyobb mellbőségű mellékszereplő csajt. 

A játék egyébként hatalmas kasszasiker.  Három nap alatt négymillió példányt  adtak el belőle, a Sony szerint ez a legnépszerűbb saját gyártású exkluzív Playstation 4-es játék, mióta létezik a konzol. Megdőlt az  elmélet, miszerint nem lehet játékot eladni egy nem-szexualizált nővel a borítón.

Ezzel párhuzamosan a Last of Us Part II igazi internetes aknamezővé vált, amiről lehet beszélni idegenekkel, de nem érdemes. A balhé már megjelenés előtt elindult: a játék egy része áprilisban kiszivárgott, és hamar felütötte a fejét egy kampány, aminek az volt a célja, hogy minél több játékos szórakozását elrontsák a kiszivárgott részletek terjesztésével. Ennek az egyik oka az volt, hogy sokak (de legalábbis néhány nagyon hangos ember) kiakadt az LMBTQ+ reprezentáción, a női főszereplőn és hasonló borzalmakon, Neil Druckmannt, a játék egyik vezető fejlesztőjét, és a sztori íróját már akkor elkezdték zaklatni.

Az életem egyik legrosszabb napja volt, amikor megtörtént a szivárgás. Pár órával később minden közösségi oldalon utolér, amin fent vagy, és hamar halálos fenyegetésekbe, antiszemita megjegyzésekbe fordul

– mondta Druckmann a KindaFunny-nak. Ekkor még nem tudta, mi vár rá.

A játék már pár hete megjelent, és azóta gyakorlatilag minden fejlesztői tweetet ilyen kommentek követnek:

(A kommentelő egyébként valószínűleg nem törte el a saját lemezét, ugyanezt a képet rengetegen osztották már meg a közösségi oldalakon, és mindenki úgy tesz, mint ha a saját példányát törte volna ketté. Vagy a lemezek törnek nagyon hasonlóan, és mindenkinek ugyanolyan lepedője van, vagy valami turpisság lehet a dologban.)

Meglepő volt látni (bár annak, aki ismeri az internet videójátékos kultúráját, valószínűleg kevésbé), hogy pár perccel azután, hogy kijött a játék, már több száz negatív értékelést kapott Metacriticen. Nem biztos, hogy ezek a játékosok végigvitték az amúgy 25-30 órás játékot.

Bár azok, akik ilyen képeket posztolnak és mindenhova odaírják, hogy a játék egy kupac szemét, szeretnék azt hinni, hogy a Sony minden kritikus zsebét kitömte, azért a média felől is érte a kritika a játékot, leginkább annak történetét. A váratlan fordulat az volt, amikor a játékon dolgozók beszálltak a Twitteren a kritikus beszélgetésekbe, és ma már ott tartunk, hogy vagy szélsőséges gyűlölködő csoportok közé kerül az ember, ha bármiféle kritikát fogalmaz meg, vagy azok közé, akik szerint a játék tökéletes, és ezt megkérdőjelezni szentségtörés, istenkáromlás, blaszfémia. Ha valaki a kettő között van a véleményével, úgy érezheti, hogy jobb, ha inkább magában tartja a gondolatait.

SPOILER!

...

...

...

...

Na, akkor itt is van: Joel, az előző rész főhőse az új játékban meghal. Aránylag a játék elején, és igen brutális módon. Ráadásul a gyilkosa, Abby ezután irányítható karakterré válik, és a sztoriszála szépen ki is bontja a tette motivációját. Ez a persze sokaknak nem tetszett, és ki így, ki úgy fejtette ki a véleményét. Volt, aki részletesen megírta, hogy szerinte elfogadható lett volna, ha nem reklámozzák Joel karakterével a játékot, vagy Abbyt kicsit jobban bemutatják. És persze voltak olyanok is, akik gennyes epét hánytak Druckmann és Laura Bailey (Abby szinkronhangja) elektronikus postafiókjába.

Csak néhány gyöngyszemet szemlézve:

• „Remélem elkapod a koronavírust."
• „Ez történik, ha a játékot egy zsidó deviáns csinálja."
• „Ez mind a te hibád, te izraeli szardarab. Mit várhatnál egy kibaszott hazátlan zsidótól? Dögölj meg te köcsög."
• „Le foglak szúrni."
• „Remélem a szüleid belehalnak valami durva rákba. Meg foglak találni és ezért még megölöm a kölyködet, csak figyelj."
• „Baszd meg hülye abby kurva, baszd meg magad."

Az utolsó különösen tanulságos, hisz látszik, hogy az írója nem tud különbséget tenni egy fiktív karakter és a szinkronhangját adó színésznő között. Ha esetleg valaki számára nem lenne egyértelmű, ez a fajta reakció nem normális és abszolút elfogadhatatlan. 

Sőt, jobb, ha senki nem küld senkinek halálos fenyegetést úgy általában, semmi miatt, és nem az idézett kommentek stílusában kommunikál felebarátaival. Ezzel le is tudtuk az internet pöcegödrét, nézzük inkább meg az Abby figurájával szemben megfogalmazott releváns kritikákat, mert azok még érdekesebbek.

Az épeszűbb hangvételű online diskurzusban központi téma például, hogy micsoda dolog, hogy egy nő ennyire izmos legyen. A biológiában kevésbé jártasak azért gondolják ezt, mert szerintük egy nő konkrétan nem képes így kipattintani magát (pedig de, egy pár napig tele volt a Twitter izmos nők képeivel, hogy ezt megcáfolják). A másik iskola szerint lehet valaki ilyen izmos, de nem egy posztapokaliptikus környezetben. Ez ellen mások azzal érvelnek, hogy a katonák mindig többet kapnak, mint a civilek, és az is lehet, hogy Abby genetikája megkönnyíti ezt a fajta izmosodást. A szélsőséges Abby-védők még azt is felemlegetik, hogy ez mégis csak egy elképzelt világ elképzelt szereplője, és ha valaki elhiszi, hogy egy gomba zombit csinál az emberekből és összeomlik a társadalom, akkor akár azt is elfogadhatja, hogy a fiktív világ egyik lakója ennyire kigyúrta magát.

A testén kívül a karakterét is sokan megkérdőjelezik. Minek kellett megölni Joelt? Csak azért, hogy egy rosszul megírt csajjal erőltessék az SJW-agendát a játékon keresztül? Daniel Van Boom a CNET-en levezette, hogy Abby miért is jó karakter. Abból indul ki, hogy a játék a bosszú motívuma köré épül fel, gyakorlatilag az egész arról szól. Amikor Abby megöli Joelt, a játékos haragszik rá, de amint őt kell irányítani, felmerülhet benne, hogy ha Abby játszható karakter, akkor akár valamiféle hős is lehet, akinek igenis volt motivációja a borzasztó tettére. Talán a maga szempontjából indokoltnak is tűnt. Ergo Joel halála jogos volt. Ezt persze nehéz elfogadni, főleg az után, hogy Joel volt az első játék főhőse, sok órát töltött vele együtt a játékos, a rajongói szubkultúra egyik meghatározó figurájává vált, az egyik legismertebb karakter.

A Last of Us sztorija messze túlmutat az egybites akciójátékokén. Joel és Ellie között egyfajta apa-lánya kapcsolat alakul ki az első rész végére, és amikor Joel megtudja, hogy az orvosok fel akarják áldozni a lányt, hogy a zombijárványt legyőzzék (Ellie az egyetlen, aki immúnis a fertőzésre), mindenkit kivégez, hogy megmentse fogadott lányát. Ha valaki beleéli magát Joel szerepébe, egyértelmű számára, hogy helyesen cselekedett. Külső, objektív szemlélőként ez nem ennyire egyértelmű, akár felelőtlen és önző lépésnek is tűnhet. Nemcsak azért, mert megakadályozta egy lehetséges gyógymód kifejlesztését, és egy ember életéért elcserélte a civilizáció jövőjét, de konkrétan meg is ölt közben egy csomó ártatlan embert. Pont az összeomlás túloldalán bénázó emberiség kevés orvosa közül.

Abby számára még egyértelműbb, hogy Joel rossz ember. Ő sem objektív szereplő, az egyik megölt sebész az apja volt. Ez már csak a második játékban derül ki, és innentől egyértelművé kell hogy váljon a játékos számára, hogy Abby bosszúvágya pontosan annyira jogos, mint Ellie-é Joel halála miatt. Ez az a momentum, ami videójátékban (ahol a kihívást és a szórakozást az adja, hogy névtelen ellenségeket mészárolunk halomra) egészen újszerű.  És ez az, amit sokan láthatóan nehezen, vagy egyáltalán nem dolgoznak fel.

Joel halála nem hiábavaló. Akkor sem, ha annak tűnik, mert a végén egyik főhősnő sem végez a másikkal, nincs hagyományos értelemben vett lezárás, bosszú a bosszúért. Viszont arra készteti a játékost, hogy miközben a karaktere bármi áron bosszút akar állni, és folyamatosan egyre kijjebb tolja a morális határokat, értelmezze a szereplők motivációját, és gondolja végig, hogy mi kell ahhoz, hogy megváltozzon egy helyzetről vagy szereplőről alkotott véleménye.

Ha ez most fordult volna elő először, akkor mondhatnánk, hogy az emberek csak a játék miatt utálják a Last of Us Part II-t. De nem ez az első ilyen eset, a játékosok kemény magja (vagyis azok, akik magukra kemény magként tekintenek) nem egy kimondottan befogadó közösség. Ha egy játék főszereplője nő, ne adj isten nem is fehér bőrű és heteroszexuális, azonnal kongatják a vészharangot, hogy a hüje libzsi SJW-k megmérgezik a játékaikat. (Persze ők nem nőgyűlölők, hiszen sokat játszottak a Tomb Raiderrel.)

A 2014-ben indult Gamergate-botrány ország-világ számára megmutatta, milyen gusztustalan tud lenni egy interneten élő, kívülről nehezen megérthető, kicsit különcnek tartott szubkultúra belviszálya. Ez megnyitotta a kaput az egyre népszerűbb alt-right vonalnak, miszerint ha valami nem tetszik, ráhúzzuk, hogy PC bullshit SJW nonszensz, és máris lehet közösen utálni. Az esetek többségében már akkor megindul egy játék gyűlölete, mikor az még meg sem jelent. Ez alól a Last of Us 2 sem volt kivétel, már a szivárgás előtt megindult ez a fajta gyűlöletkampány, amikor az egyik trailerben Ellie megcsókolt egy lányt.

Aki részt vett a játék készítői elleni gyűlöletkampányban (és ez alatt hangsúlyozottan nem azokat értjük, akiknek pusztán nem tetszett a játék, hanem a fröcsögő-fenyegetőzőket), tökéletesen bemutatta, hogy valójában nem is játszott a játékkal, de legalábbis nem értette meg az üzenetét. A The Last of Us Part II központi motívuma a bosszú, de a lényege pont az, hogy bemutassa, hogy az erőszak és a bosszú nem vezet sehová, nem nyújt valós megoldást egy problémára sem.

Fura egy világ lenne, ha mind ugyanazt szeretnénk. A baj az, hogy sokaknál elgurul a gyógyszer, és anélkül, hogy végiggondolnák, mit írnak, fenyegetőznek, 0 játékórával lepontozzák a játékot, keresztes hadjáratot hirdetnek, és ezzel ironikus módon éppen megerősítik a videójátékos szubkultúrával kapcsolatos előítéleteket.

Egészen biztos, hogy a többség nem ilyen. A legtöbben játszanak a játékkal, és vagy élvezik, vagy nem, aztán ennek aránylag kulturált keretek között vagy hangot adnak, vagy nem. A problémát a hangos, habzó szájú kisebbség jelenti, akiket talán kevés ignorálni, mert csak rontják a játékos közösség hírnevét  és hangulatát. Sokat segíthetne, ha mindenki betartaná legalább azt az ökölszabályt, hogy bármi van, ne legyél paraszt a másikkal, és ne írd senkinek, hogy megölöd a gyerekét. Ha az élet többi területén nem teszed, a játékok se legyenek kivételek.

(Borítókép: Naughty Dog / Playstation)