Végre egy videójáték, amiben az összes fantáziánkat kiélhetjük

Amikor innovatív történetmesélésről van szó, a skandinávokra mindig lehet számítani. Elvégre a finn Remedy Entertainmenttől, Sam Lake csapatától jöttek olyan alkotások, mint a Control című, brutalista közegben játszódó sci-fi thriller, és minden idők egyik legrémisztőbb és legművészibb videójátéka, az Alan Wake 2. Nem kell nagyon messzire mennünk innen, mindössze a szomszédos Svédországig, ahol a stockholmi központú Hazelight Studios hasonló lelkesedéssel ontja magából a kritikuskedvenc darabokat.

A Hazelighttól kerültek ki az elmúlt évek legjobb kooperatív címei, többek között a börtönös-szökéses A Way Out, illetve az elragadó mesék stílusára építkező családi kaland, a 2021-ben a Game Awardson az év játékának választott It Takes Two. De ha a Hazelight vezetőjének, Josef Faresnek a munkásságában kicsit távolabbra nézünk, ott találjuk a Brothers: A Tale of Two Sonst is, mely egy, a játékosok szemébe könnyeket csaló alkotás volt.

Nem kifejezés, hogy a Hazelight Studios új játéka, a március 6-án megjelent Split Fiction nagyot durrant, a készítők büszkén számoltak be arról, hogy alig 48 óra alatt elérték az egymillió eladott példányszámot. Van is mire büszkének lenniük, a Split Fiction úgy vegyíti a sci-fi és fantasyzsánerek legerősebb elemeit, ahogy azt eddig még nem igazán láthattuk. A gamerek szinte minden fantáziájukat kiélhetik a „kettő az egyben” sztoriban.

A Split Fiction két íróról, Mio Hudsonról és Zoe Fosterről szól, akik idegenekként sétálnak be a Rader Publishinghez, ahol nem hétköznapi kiadást ígérnek a feltörekvőknek. A párosból Zoe a naiv, csillogó szemű művészlélek, aki teli van reményekkel, Mio szinte teljesen az ellentéte, hiszen egy szarkasztikus, mindent és mindenkit megkérdőjelező fiatal nőről van szó a személyében. Mio és Zoe egy baleset következtében egy futurisztikus gép fogságába, ezáltal a saját fantáziájuk által megkreált világokba kerülnek. Hőseink számára igazi versenyfutás veszi kezdetét, mert a Zoe által megálmodott fantasyvilág és Mio cyberpunk sci-fije között ugrálva próbálnak ők ketten kijutni a szimulációból, és megakadályozni, hogy a profitorientált cég ellopja az összes ötletüket.

A játékmenet eszméletlen, köszönhetően annak, hogy a Split Fiction eseményei folyamatosan pörögnek. Aki úgy gondolta, hogy az It Takes Two játékban folyamatosan özönlenek ránk a készítők kreatív megoldásai, az a Hazelight újdonságánál lehet, hogy padlót fog majd. Úgy nagyjából félóránként váltakoznak a világok, ennek köszönhetően nem lehet megunni a Split Fictiont. Hol jövőbeli motorokat hajtva menekülünk a rosszfiúk elől a sci-fi világban, vagy fénykardszerű kardjainkkal öljük a robotkatonákat, hol átcsöppenünk Zoe fantasy agymenésébe, ahol trollok igyekeznek kilapítani minket. Ám különleges képességeinknek köszönhetően – annak, hogy akár entté, hallá vagy tündérré változhatunk egy gombnyomás után – nehéz dolguk van a Tolkien által inspirált genyáknak.

Osztott képernyőn, külső nézetből irányítjuk a két írót, és nyilván úgy a legmókásabb a Split Fiction, ha a kalandokba egy ismerőssel, baráttal, testvérrel vetjük bele magunkat. A karakterek mozgása iszonyúan fluid, a perspektívák folyamatosan váltakoznak, és az It Takes Two játékhoz hasonlóan itt is az ügyességi, platformer részek vannak többségben. Öldökölni kevesebbet kell, a főellenségeknél is megoldották az alkotók, hogy ott is elkerülős manőverekkel tegyük őket taccsra. Más kérdés, hogy a futószalagon érkező gigarobotok egy idő után unalmassá és egyhangúvá válnak.

Furcsa érzés pont az egyhangúságot és az önismétlést emlegetni egy olyan játéknál, mint ez, ugyanis a Split Fiction tényleg ötletek garmadáját, ráadásul jól működőkét dobálja felénk. Ám írás tekintetében csikorognak a képzeletbeli fogaskerekek, a játék direktora, Josef Fares képtelen volt a karaktereket és a háttérsztorijukat érzelemmel megtölteni. Hatalmas bukás ez a szakembertől, akiről tudni érdemes, hogy filmrendezőként kezdte a karrierjét, és mindig is az írás volt a legnagyobb szerelme. Hideo Kojimához hasonlóan ő sem tud programozni, inkább a már említett, Sam Lake-re is jellemző narratív géniuszi irányvonalat képviseli. Josef Fares mégis elhasalt, az átvezető jelenetek teljesen érzelemmentesek, és bár Mio és Zoe személyisége itt-ott átüt a színtelen-szagtalan masszán, egy kicsit olyan, mintha a Split Fiction is inkább csak egy

Pedig Josef Fares korábban sikerrel pengette az érzelmi húrokat, az It Takes Two játékban nagyon szépen átjött az egymással fasírtban lévő, gyerekükhöz visszajutni kívánkozó, „drágám, ezúttal mi mentünk össze!” jelleggel elkészített házaspár drámája, na és a Brothers: A Tale of Two Sonsban az idősebb tesó halálának, a karakter hiányának mechanikus, izommemória általi érzékeltetése is jócskán megmardosta a lelkünket.

A Split Fiction egy valamit azért jól csinál, a popkulturális emlékezetünkre, a nosztalgiára ügyesen épít. Képtelenség nem elmosolyodni azon, amikor a játék főszereplői „leap of faith” felkiáltással, kakasszóra ugranak fejest, ugyanúgy, mint az Assassin’s Creedben. És hasonló referenciákkal tömve van a játék, kap kikacsintást az Akira a motoros részeknél, felbukkannak a Dark Souls mentési pontjaiként ikonikussá vált bonfire-ök, de a Portal és a Legend of Zelda rajongói se maradnak ki az easter egg maratonból. Nyilván valami hasonlót csinált az új Astro Bot játék is, de amikor ennyire kreatívan és bűbájosan oldják meg az utalgatást, az az egyszeri film- és játékrajongók lelkét jócskán megmelengeti. Akár ezredik alkalommal is.

Személy szerint azt is imádtam a Split Fictionben, hogy a fővonalas sztoriba belefértek mellékküldetések, amelyeket portálokon keresztül közelíthetünk meg. Utóbbiak kurta-furcsa történetek, amelyeket a karakterek még gyerekkorukban írtak, de sose fejeztek be. Ezek közé tartozik például Zoe azon meséje, amelyben Mióval mindketten malacokká válnak, egyikük ráadásul úgy repked, hogy szivárványokat szellent – az idei év eddigi legviccesebb megoldása videójátékos fronton.

A svéd csapat Electronic Arts által kiadott új játéka helyenként azt is megfogja, hogy mit jelent szerzőnek, írónak, művésznek lenni, és vizualizálja azokat az embereket, akik a fantáziájukból élnek meg, de ebben a műfajban talán az Alan Wake-játékok mindezt stílusosabban csinálják. Nyilván Sam Lake-kel, akit nem véletlenül emlegetek sokadik alkalommal, nehéz versenyre kelni, hiszen az írós játékait Stephen King-horrorral és David Lynch-szürrealizmussal tömi meg. A Split Fictionben a körítés sokkal gyerekesebb, egész családot megcélzó, ámbár így is elég élvezetes.

Akció-kalandjátékként nagyon szépen megállja a helyét, és a sci-fi, valamint fantasyzsánerek rajongóinak sem kedvezett még ilyen jellegű alkotás egyazon dobozba csomagolva ennyire. Ugyanakkor a Split Fictionnek én mégse adnám az év játéka elismerést, mivelhogy a dráma bántóan közepes marad benne, és túl gyakran kelünk fel mindenféle érzelem nélkül előle, a nagyjából 16 órás, meg-megszakított játékidő alatt.

7,5/10

A Split Fiction PC mellett PlayStation 5-re, és Xbox Series X/S-re is megjelent. Mi PlayStation 5 alapkonzolon teszteltük.