Mint egy oldalnézetes Diablo, olyan ez az új magyar fantasyjáték

További Godmode cikkek

Ritka élmény magyar videójátékkal játszani, főleg olyannal, mint az április 17-én megjelent Mandragora: Whispers of the Witch Tree, amely nemcsak a külcsínt, hanem a belbecset tekintve is majdnem felveszi a versenyt a nagy, tripla A kategóriás amerikai címekkel. Egy budapesti, 2012-ben alakult, 60 főből álló fejlesztőgárda, a Primal Game Studio jegyzi a Mandragorát, amely műfaját tekintve sötét fantasy, de nemcsak ebben, hanem a harcrendszert és a főhőst körülvevő világot illetően is kísértetiesen emlékeztet a Blizzard nagy klasszikusára, a Diablóra.

Érdekes egyveleg lett a Mandragora, hiszen amellett, hogy horrorisztikus, pokolbéli gonoszokat, többek között démonokat, vámpírokat, élőhalottakat felsorakoztató szerepjáték, magába gyúrja a Dark Souls-játékok legismertebb sajátosságait, az oldalnézetes fantasyben a fő ellenségek iszonyúan nehezek, sokszor fűbe lehet harapni ellenük. Valamint a pályákat újra és újra bejárhatjuk, és az egyes próbálkozások, a frissen megszerzett képességeink eddig elérhetetlen szakaszokat nyitnak meg előttünk, ergo tartalmaz a Primal Game Studio alkotása egy csipetnyi Metroidot is.

A történet szerint az emberek, hogy a szörnyetegektől megvédjék magukat, magas falak mögé bújtak, bevehetetlen városokba, és éjt nappallá téve rettegnek a misztikus erőktől, valamint azoktól, akik igába hajtják őket.

Ebből az alaphelyzetből indít a Mandragora, a Papkirály elfog egy boszorkányt, akit az általunk irányított, egyébként teljes egészében testre szabható főhős hirtelen indulattól vezetve meggyilkol. A Papkirály némi bosszankodás után útjára is bocsátja az inkvizítort, hogy kerítsen kézre egy másik boszorkányt, a mi feladatunk tehát dióhéjban az, hogy megtisztítsuk a csodálatosan festő, de szörnyektől hemzsegő birodalmat, és valahogy rabul ejtsük a célpontunkat.

A karakterkészítőt tekintve senki se számítson Baldur’s Gate III-as magasságokra, a Mandragorában jóval szerényebb eszköztár áll rendelkezésünkre, amikor megalkotjuk főszereplőnket, és ez valamelyest rá is nyomja a bélyegét arra, hogy mennyire tudjuk beleélni magunkat a játékba. Színtelen-szagtalan-megfoghatatlan marad emiatt a főszereplő, aki hiába hallja a fülébe suttogó démont időről időre, számunkra egészen érdektelen a sorsa. Sajnos azt is mérföldekről látni, hogy a Papkirály lesz a végső, elintézendő főgenya, azonban a Primal Game Studio szerencséje, hogy Faelduumot úgy rakták össze, hogy vizuális élmény ezeket a művészi igényességgel megalkotott, gótikus festményeket idéző tájakat bebarangolni.

Rettenetmód hangulatosak a játék katakombái, erdői, ahol egészen kreatívan megalkotott főellenségek várnak ránk, megizzasztva bennünket, mint azt egy korrekt soulslike-tól elvárjuk. A Mandragora még épp nem csap át teljesíthetetlen feladatba, mert bár a „game over” sűrűn felbukkan a képernyőn, azért a nehézség sosem emelkedik odáig, ameddig például a Sekiro elmerészkedett. A nagyobb ellenségeket mintha valami horrorkönyvből emelték volna ki a készítők, ám a közepes és átlagos NPC-kre a fejlesztők nem igazán figyeltek oda. Az egyforma martalócok, pókok és gyenguszabb varázslók egy idő után unalmassá válnak, és még a Mandragora csapatépítős szála sem képes egyediséget kölcsönözni a játéknak.

a rejtélyek, a lore húzza magával az embert, még úgy is, hogy igazából a harcrendszer, bár a varázslással és a kardozással észrevehetően merít a Diablóból, súlytalan marad.

Egyszerűen nem érezni, ahogy lecsapunk, nem tölti el az embert elégedettség érzése, amikor legyőz valakit. Egy olyan, főképp a harcrendszerre építő játéknál, mint a Mandragora, elég nagy mellényúlás, amikor egy ilyen központi elem recseg-ropog.

Ugyanakkor a Mandragora RPG-oldala mély, szerteágazó fejlődésfákon tökéletesíthetjük a karakterünket, és bizony, nagyon gyakran a karakter buildjén múlik, hogy egy-egy, az utunkba álló boss mennyire nehéz. Azt hozzá kell tenni, hogy mágusként érezhetően könnyebb dolgunk van, mint egy paladinnal – aki igazán irtózatos kihívást akar magának, az biztosan az utóbbit választja.

Ki kell emelni, hogy a játék zenéje is elsőosztályú lett, nagyon szép, heroikus, és időnként sötét dallamok húzzák alá a képernyőn látott borzalmakat és drámát, valamint magyar feliratnak is örülhetünk; a későbbiekben a Mandragora szinkronnal fog bővülni. Személy szerint jobban örültem volna, ha a Mandragora a magyar népmesék, mítoszok világába merészkedik inkább, ahelyett, hogy egy sokszor látott angolszász folklórt horrort hoz el nekünk, de így is az elmúlt évek legjobb, és talán egyetlen komolyan vehető magyar fejlesztésű videójátékáról van szó.

Van hova fejlődni még, főleg az írást és a sztorit tekintve, de egy nagyon biztató lépés a Mandragora egy olyan kicsi szakmának, mint a magyar játékipar.