Ördögien jól szórakoztunk az új DOOM-on, a démonok már kevésbé

A hosszadalmasan fejlesztett 2016-os DOOM esetében sokkal pörgősebb körítéssel, de ugyanazt a klausztrofób, ijesztően zárt és démonokkal túlzsúfolt pályákat hozták el nekünk, mint anno John Romeróék tették. Aztán négy évvel később a DOOM Eternal csavart még párat a formulán, a Doom Slayert irányítva ide-oda repültünk és ugráltunk, hogy a szörnyetegeket visszaküldjük oda, ahová valóak: a pokolba. Ez a platformosabb DOOM-játék már volt, akiket elidegenített, brutális glory killek ide vagy oda.

Elvégre a 2016-os DOOM előzményjátéka egy techno-középkori köntösbe öltöztetett mészárszék, amelyben nem csupán a franchise-ból jól ismert fegyverekre, hanem immár egy rendkívül hasznosnak bizonyuló pajzsra is hagyatkozhatunk harc közben. Minden változtatása ellenére a The Dark Ages mégis egy oldschool DOOM-élményt ad, ez a reboot óta az eredeti játékhoz legközelebb álló felvonás, már csak azért, mert a játékmenetbe visszatértek a levegőben lassan mozgó, felénk tartó és halálos projectile-támadások is. Ennek a húzásnak és a nyíltabb pályáknak hála, hogy a DOOM: The Dark Ages még azok szívét is megdobogtathatja, akik a '90-es évek óta nem nyúltak a játéksorozathoz.

22 pálya vár ránk a The Dark Agesben, ami a DOOM-reboothoz és az Eternalhoz képest is jóval hosszabb élményt garantál, ráadásul az eddigieknél sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett az id Software arra, hogy történet is legyen az újabb és újabb erőszakhullám mögött, ami a játék magját alkotja. Nyilván, még mindig nem kell túlságosan mély írást várni a DOOM-tól, a Slayer az embereknek segít, hogy megvédjék magukat a pokol erőitől, ugyanakkor izgalmas adalék, hogy a főszereplő ezúttal kvázi rabszolga, agymosott gyilkológép, aki főnökei utasításait teljesíti. A későbbiekben lesz ezzel kapcsolatban jó pár csavar, de ahogy fegyverként újra és újra bevetik a karaktert, aki meteorként csapódik be, hogy rendet tegyen, na azt nem lehet megunni sokadjára sem.

Ahogy a fegyvereket sem, a DOOM: The Dark Agesben meglehetősen nagy hangsúlyt kap az úgynevezett „crowd control”, vannak olyan fegyverek, mint a koponyákat lövő Pulverizer, amivel jóformán célozni sem kell, a ránk támadó démonok tömegeit gyilkolja nagy számban. Akadnak persze precíziós fegyverek is, külön puska van a pajzsos szörnyetegek ellen, valamint visszatér az ikonikus shotgun, újfent pusztító sebzéseket kiosztva. Érdekes ötlet, hogy ezúttal a démonoknak konkrétan le lehet szakítani végtagjait, és amikor a karok nélküli bestiák ott állnak velünk szemben, tehetetlenül, azon jókat lehet mosolyogni.

A játékba bekerült egy parryrendszer, azaz a zölden felvillanó sugárnyalábokat, lövéseket vissza tudjuk verni ellenségeinkre. Amellett, hogy a többi, felénk tartó támadásokat kikerüljük. Emiatt a DOOM: The Dark Ages kap egy ritmusjáték jelleget, valami olyasmit, mint amit a Metal: Hellsingerben átélhettünk.

Ha pedig már metál, igaz, hogy a legutóbbi két rész zeneszerzője, Mick Gordon ezúttal nem tért vissza, de a helyére érkező Finishing Move csapata kiválóan és hiánytalanul pótolja őt. Nincs annál katartikusabb, mint zúzós zenékre keménykedni. Ezt a DOOM: The Dark Agestől megkapjuk, tokkal-vonóval, és az sem árt, hogy a Slayer ezúttal jóval tankosabb, mint valaha. A főhőst irányítva úgy érezhetjük néha, hogy mi magunk vagyunk a bossok, ahogy a karakter rohan, annak ereje van, de az ugrásainak is, ugyanis leérkezéskor általában megremeg a föld, és már csak szimplán ettől pusztulnak a szörnyetegek.

Lovecrafti, kozmikus horrort villant az új DOOM

Mi vagyunk a játékban a bossok, de azért emlékezetes főellenségeknek is örülhetünk, melyek egészen izzasztó kihívások elé állítanak bennünket. A szörnydizájnok amellett, hogy a régi játékokat kötelezően megidézik, vadonatúj, horrorfilmekbe illő bestiákat is felvillantanak nekünk. Meglepő módon az új DOOM néha lovecrafti horrorba hajlik, egy Cthulhuhoz hasonló lénnyel is többször meggyűlik a bajunk. A kozmikus horror, a több felfedezhető bolygó, az egyre nagyobb hadseregek, akiket egyedül el kell intéznünk, egészen kétségbeejtő, ugyanakkor adrenalindús és felejthetetlen kihívást nyújtanak.

Na, vannak azért olyan elemei is a DOOM: The Dark Agesnek, amiket szívesebben elfelejtene az ember. Elsőre jópofának tűnik, hogy hatalmas, a Pacific Rim című filmben látott mechákra hajazó, Atlan névre hallgató óriási exoskeletonokba bújhatunk. Ilyenkor poénos adalék, hogy a környezet, a tornyok, hidak pusztíthatóak, ám a harcrendszer, ahogy a hasonlóképpen nagyra nőtt démonokat ütjük, az hihetetlenül béna. Ezekhez a részekhez képest is együgyű azonban, ahogy a sárkánylovaglást és az ezzel kapcsolatos csatákat megoldották. Szinte fizikai fájdalmat okoz, hogy ez a két ötlet, bár kreatívnak tűnnek, mennyire önismétlővé válnak. Nagy hibája a DOOM: The Dark Agesnek minden kvalitása ellenére, hogy időnként repetitív élményt nyújt, és néha még a túlbonyolított cselekményt is jobb teljesen ignorálni. Ennek a játéknak a sztorija annak fog pluszt adni, aki él-hal a DOOM lore-jáért, mindenki másnak fárasztó lesz, nyakatekert és érthetetlen hézagokkal teli.

Persze a DOOM mindig is arról szólt, hogy képen vágjuk a démonokat, amilyen keményen csak tudjuk, és az oldschool körítés miatt ezt az élményt vissza is kapjuk. Nem csak az öregebb gamereknek, a fiatalabbaknak is bőven van olyan aspektusa a The Dark Agesnek, amit élvezni tudnak majd. Csak időnként bele-bele lehet fáradni, ami meglepő, tekintve, hogy a játék jórészt addiktívra és letehetetlenre sikeredett. A bénább részeken azonban valahogy átverekszi magát az ember, aztán igyekszik csak a jóra koncentrálni.

A DOOM: The Dark Ages hektikus élményt ad, már csak annak köszönhetően is, hogy az egyébként gyönyörű pályák, a grandiózus csataelemekkel megtűzdelt hátterek mellett teli vannak gyűjthető cuccokkal. Folyamatosan rohangálnunk kell a pajzsért, életerőtöltőkért, valamint az arany, a különféle drágakövek is kellenek ahhoz, hogy a puskáinkon, a pajzsunkon turbózzunk. Szükség lesz rájuk, mert még „közepes” szinten, ez a játékban a „Hurt Me Plenty” névre hallgat, is könnyen meg lehet halni. Ijesztő, hogy néha mekkora számban támadnak ránk a hordák...

Az id Software új FPS-e több korszak, a régi korok és a modernebb érák videójátékainak erényeit egy pörgős kalandba mixeli össze, és bár a DOOM: The Dark Agesnek vannak hiányosságai, amikor elindul a hentelés, fröcsög a vér és szakadnak a végtagok, akkor azért nagyon nehéz megállni, hogy ne vigyorogjon ezerrel az ember. Ez az a power fantasy, ami pár éve a Diablo III is akart lenni, csak nem jött össze a Blizzard fantasyjának. Az új DOOM-ban azonban a Slayer bizonyítja, nem véletlenül emlegetik úgy, mint a videójátékok legkeményebb gyilkológépét.

8/10

A DOOM: The Dark Ages PC mellett PlayStation 5-re és Xbox Series X/S-re is megjelent. Mi Xbox Series S-en teszteltük, a Game Passon keresztül, ahova már a megjelenés napján felkerült a könyvtárba.