További Hardver cikkek
Talán csak a barnás szín miatt (van egyébként fekete és fehér is belőle), de már első ránézésre mínuszból indul az YPP2 az iPoddal szemben: a hitech hangulatot árasztó fényes-fémes fekete Touch mellett egyszerűen ósdinak néz ki, mintha a nagymama vette volna elő a kredencből. Bár maga a készülék alig kisebb az iPodnál (ötször tíz centi; talán fél-fél centivel hosszabb és szélesebb a Touch), a kijelzője látványosan kisebb. Érthetetlen módon nem használja ki a lejátszó teljes felületét, nagyjából a negyedét sima barna műanyag borítja, a közepén egy piros LED-del, aminek annyi az összes funkciója, hogy felvillan, ha bekapcsoljuk. Ha esetleg nem vennénk észre a megelevenedő kijelzőről, hogy bekapcsoltuk a cuccot.
A Touch egy szál gombjával ellentétben itt az érintőképernyőt négy plusz gomb segíti ki a lejátszó élén (szűk egy centi vastag, a Touch picivel vékonyabb): hangerő le-fel, szünet, és az érintőképernyő kikapcsolása. Bár nem túl elegáns megoldás ilyesmikhez folyamodni az érintőképernyő mellett, tagadhatatlanul hasznos mind. Kicsit zavaró, hogy maga a bekapcsolás is az oldalsó szünetgombbal megy, viszont szórakoztató dolog felebarátaink kezébe adni a lejátszót, és figyelni, ahogy mindenhol nyomogatják összevissza (a nagy piros LED a standard elsőszámú célpont), de az istennek nem sikerül bekapcsolniuk.
Design-oldalon tehát egyértelmű az Apple fölénye, de a Samsung a hangminőséggel rögtön kiegyenlíti ezt az előnyt, ami ugye nem elhanyagolható szempont egy olyan készüléknél, ami valamikor mp3-lejátszónak indult, csak aztán belezsúfoltak még egy rakás dolgot. Már puszta hangerőben is messze jobb az YPP2: a Touchot képtelenség metróban hallgatni, mert a zaj a fülhallgatón keresztül agyonnyomja a zenét, a Samsungot még csak nem is kellett maximumra tekerni, hogy elsöpörje a külső hangokat. Bár hifiország emléke egyre halványul, azt egyértelműen meg tudtam állapítani, hogy az Y2P2 nemcsak hangosabb, de tisztábban, szebben is szól. Ebben nagy része van persze a fülhallgatónak is, ami sokkal jobb minőségű az iPodénál, de a kettőt kicserélve még mindig a Samsung hangja volt jobb.
A kicsi képernyő ellenére az YPP2 képe is nagyon szép, éles, bár egy feliratos filmnél eléggé mereszteni kell a szemünket, hogy el tudjuk olvasni. A felbontás 480*272, vagyis szélesvásznú. És itt jön az a pont, ahol a cucc csúfosan elbukik mint kézimozi: a fényerő. Olyan sötét, hogy a legkisebb külső fény élvezhetetlenné teszi a filmnézést, maximumra tekert fényerő mellett is (emellett a Touchot a szó szoros értelmében zseblámpaként lehet használni).
Extraszolgáltatásból van elég az YPP2-ben; de csak az fm-rádió meg a Bluetooth (amivel egyszerre ketten is hallgathatjuk a kütyüt) az, ami a "jé, hát ez miért nincs az iPodban?" kérdésre ragadtatja az egyszeri júzert (maga az érintőképernyő ugye már nem újság), összességében a wifivel meg az ezernyi letölthető alkalmazással itt is az iPod jön ki győztesen. Arról nem is beszélve, hogy a Samsungnak sikerült még az iPod nyakatekert, iTunes-os feltöltését is alulmúlnia: zenéket ugyan tudunk még a Windows Media Playerével is felmásolni rá, de videókhoz külön program, a Samsung Media Studio kell, ami alighanem a világ leglassabb programja. Egyetlen, alig húszperces sitcom-epizód konvertálása és felmásolása 37 percbe került a rendszernek.
Újra 1997-ben érzi magát az ember, amikor a havertól kölcsönkért cédéről leszedett zenéket elkezdtük este mp3-ba tömöríteni, és reggelre végzett vele a program. Azzal a különbséggel, hogy a négygigás lejátszót pont betöltő teljes évad ezzel a tempóval nem reggelre, hanem délutánra került volna fel a lejátszóra. Hogy aztán másfél epizód után inkább hagyjuk a fenébe, mert kifolyik a szemünk tőle.