Az elektronikus áramkörök ma fotolitográfiás eljárással készülnek, ez nagyjából annyit tesz, hogy a kapcsolási rajzot rányomtatják a hordozó lapkára. Minél vékonyabb vezetékeket és kisebb logikai kapukat tudunk nyomtatni, annál nagyobb kapacitású és kisebb fogyasztású lehet egy csip. Ennek a technológiának azonban lassan elérünk a határaira, és fizikailag nem lehet már tovább kicsinyíteni az alkatrészeket.
Az új technológia a kétdimenziós lapka helyett háromdimenziós tömbbe helyezi el az adattároló cellákat, és miniatűr szondákkal végzi az adatok írását és olvasását. Egy szonda mérete jelenleg 25 nanométer, de a tervek szerint ennek a tizedére lehet csökkenteni; a mozgását pedig egy atomnyi pontossággal lehet vezérelni. Az adatok háromdimenziós elhelyezkedése miatt minden méretcsökkentés hatása négyzetesen jelentkezik a kapacitásban - ha egy cellát a tizedére sikerül zsugorítani, a tömb nem tízszer, hanem százszor több adatot tud tárolni. Ezzel átléphető Moore törvénye, ami szerint a digitális áramkörökön a tranzisztorok száma 18 havonta megduplázódik, ugyanis ennél jóval kisebb ütem mellett is fenntartható a teljesítménynövekedés.
A 2010-ben bemutatkozó első csipek 100 gigabájtos kapacitásúak lesznek, a következő generációban pedig elérhetik az egy terabájtot is. A technológia óriási előnye, hogy nem kell kétévente lecserélni a teljes gyártósorokat, mint a fotolitográfiánál, ahol a kisebb csíkszélességre való átálláshoz, gyakorlatilag új gyárat kell építeni, több milliárd dolláros beruházással. A technológia aránylag olcsó (a jelenlegi gigabájtonként 17-18 dolláros előállítási ár mellett nagyjából 1 dollár/GB várható), és a mikroszkopikus szondák fogyasztása (így az abból fakadó melegedés) is elhanyagolható a merevlemezek mellett, amelyeket szintén kiválthat az új csip.
A Nanochip 12 éve dolgozik a technológián, és befektetői között ott van az Intel is. Maga az elv, amin a technológia alapul, egyáltalán nem új, az elméleti alapjainak kidolgozásáért 1986-ban kapott fizikai Nobel-díjat az IBM két kutatója.
