Amikor pár hete megérkezett a HP Pavilion laptopcsaládja, azon gondolkoztam, hogy melyik modellt lenne érdemes tesztelni. Az Index nem szaklap, ritkán jelennek meg cikkek tökéletesen átlagos termékekről, márpedig a Pavilion minden elemében az: 15,4 colos, se nem könnyű, se nem drága, olyan, mint egy Volkswagen Golf, hasznos. Viszont mégiscsak a világ legnagyobb számítógépgyártójának az egyik legfontosabb modelljéről van szó, ezért elkértük a csúcsmodellt, abban azért mégiscsak van valami érdekes.

Hadsereg

Ár-érték arány szempontjából legalábbis mindenképp. A dv5 1080eh-ban (utóbbi kód még fontos szerepet kap történetünkben) 2,4 gigahertzes processzor, 4 gigabájt memória, 320 gigabájtos merevlemez, 9600-as Geforce van, a lista egy asztali gépnek is becsületére várna. Mindezt ráadásul 290 ezer forintért elhozhatjuk, hasonló áron a kedvenc márkám még dvd-írót sem ad. Sok szempontból tehát a Pavilion tűnik a tökéletes választásnak mindazoknak, akiket kevésbé érdekel presztízs és csak a teljesítményre koncentrálnak.

Ráadásul az új Pavilion nem is csúnya. Én mondjuk szépnek sem mondanám, a berlini premier óta mai napig nem tudtam megbarátkozni a szappantartó-szerű anyagból készült belső borítással, amit ráadásul fémesre fújtak, megvalósítva a tökéletes kínai gagyit. Viszont ez csak az én véleményem, véres kardként vittem körbe a Paviliont a szerkesztőségben, és egy-két bágyadt ocsmányon kívül többnyire mindenkinek tetszett a gép, a HP tehát telibe találta a közízlést. Legalábbis egy újpesti online szerkesztőségét.

Kívülről nézve egyébként nekem sincs bajom vele, a monitor nagy fekete burkolata, rajta a világító HP-logóval például kimondottan jópofa, az oldalt sorakozó bemenetektől meg úgy néz ki a gép, mint háborúban megsebzett terminátor, aminek látszanak az alkatrészei. A dv5-ösbe szinte minden bedughatunk, van usb, memóriakártya-olvasó, hangcsatornák, vga-kiemenet, sőt, még hdmi is.

Vészhelyzet

Elindítás után szerencsére nem kezd el zajongani a laptop, nálunk viszont valamiért 800x600-as felbontásban kezdett az operációs rendszer. Hamar kiderült, hogy egy darab driver sincs a gépen, ami normális esetben persze nem fordulhat elő, mert a HP minden jóval felszerelve gyártja le a laptopot, az esetünk azonban jól mutatja, hogy mi történik a júzerrel, ha nem az előírtnak megfelelően történnek a dolgok.

A dv5-ös ugyanis drivercédé nélkül érkezik, amit meg is értenénk, ha nem egy bazi nagy doboza lenne, amiben olyan sok a hely, hogy a tesztelés végén is sikerült mindent gyömöszölés nélkül visszapakolni – pedig ezeket általában olyan helytakarékosra gyártják, hogy csak egyszer lehessen összerakni őket, többet soha. Cd helyett csak egy lapot kaptunk, ami a cd nélküli telepítés előnyeit hirdeti: elvileg a merevlemez egy partícióján lennének rajta a szükséges meghajtók, a tesztelésre kapott Pavilionon viszont nem volt semmi. Ilyenkor indulhat a hajtóvadászat. Ehhez azonban fel kell mennünk az internetre, amit driverek hiányában nem tudunk megtenni, a szerencsétlen Vista ugyanis még az ethernetet sem ismeri fel magától (ami állítólag nem bug, hanem feature), úgyhogy internet sincs. Ilyenkor jön jól a 3G-s modem, ami hordozza a saját drivereit, ezt feltelepítve már mehetünk a gép meghajtóiért.

A vadászat a HP oldalán indul, ajánlok is rögtön egy játékot: javaslom mindenkinek, hogy az útmutatás alapján csinálja velem végig a kalandot, hogy lássa, mennyire egyszerű felhajtani a meghajtókat. Éppen ezért csak az első linket szerkesztem be a cikkbe, aki látni akarja, mi van a végén, kattintgasson. Szóval a HP kezdőoldalán vagyunk, ahol kiválasztjuk a Software & Driver Downloads menüpontot, azon belül a Notebooks & Tablet PC-t, aztán a Notebook PC-t, a HP Pavilion Notebook PCs-t, majd a kábé harmincas listából a HP Pavilion dv5 Entertainment Notebook PC seriest, végül a 337 darab dv5 közül az 1080eh-t: jó, ha megtartjuk a gép dobozát, különben sosem találjuk meg, amire szükségünk van.

Miután megvan a gép, csak az operációs rendszert kell kiválasztani, és sutty, máris a driverek birodalmában vagyunk. Mind a 30 driverében (négy a billentyűzethez és a tapipadhoz), amiket igen, egyesével kell letöltenünk, mert nincs egy egységes csomag, ami mindent elrendezne magától. Lépésenként kell végigmennünk a borzalmakon, és bár a Pavilionunk esete nem tipikus, a telepítőpartíció adatvesztésétől szenvedő felhasználók jobb, ha rászánnak egy délelőttöt a gép újrahúzására.

Átlagos alkatrészek

Miután túlestünk a telepítésen, újraindítottuk a gépet, elindulhatott a valódi tesztelés. Mivel manapság már nagynak számító, 15,4-es laptopról van szó, a billentyűzet megfelelő, naná, hiszen ugyanez a gyártó remekül oldotta meg a feladatot már 10 colon is. Gépelni kényelmes, a billentyűk beérkezése finom, tompított, hamar meg lehet szokni, csak az m-től jobbra található gombokat sikerült rendre elütnöm. Furcsának tűnik a vessző, a pont és a kötőjel egymáshoz viszonyított helyzete.

A tapipad elég nagy, a csillogó felület viszont zavaró, ráadásul könnyen ragadóssá válik, kár volt erre olyan sok drivert pazarolni. Persze a kategória átlagának megfelel a pad, és mivel egy átlagos gépről van szó, sokkal többen nem is vártunk. Ugyanez igaz a csillogó kijelzőre, amit valami színbeállítós trükkel biztosan be lehet kalibrálni, alapállapotban viszont kissé hullaszíne van az 1280x800-as felbontású panelnek.

Na de ami a gépben van! Az a nem mindegy. Mert ha túljutunk a keserves telepítésen, az időnként meghökkentő anyaghasználaton és középszerű alkatrészeken, akkor egy brutális hardvernagyhatalomba ütközünk: a dv5 olyan, mint a szovjet hadsereg, béna az egyenruhája, de képes elpusztítani a bolygót.

Nem állítom, hogy laptopból nincs erősebb, de ilyen áron csak kevés gyártó tud kidobni hasonló konfigurációt. Az alkatrészeket már leírtam, következzenek a teszteredmények. Először a Super PI egy megabájtos tesztjét futtattam le, amivel 21 másodperc alatt végzett a gép, a HP 2133-asban dolgozó Via C7-esnek például hét percre volt szüksége ugyanehhez. A két gép persze nem egy kategória, de jól szemlélteti a gyártó laptopjai közti teljesítménykülönbséget.

Hengerel

Kipróbáltuk a Cinebenchet is, egyprocesszoros módban 2657 pontot, kétprocesszorosban 4973-at kapott a rendszer, míg a grafikus mag 3122-t. A MacBook 2,16 gigahertzes Core 2-essel meg GMA 950-es grafikus gyorsítóval 2352/4024/1081-es eredményre volt képes.

Az igazi izzasztást viszont a 3DMark 2006 jelentette, ami két éve, amikor megjelent a Core 2-es processzorcsalád, még az elérhető legkeményebb alkatrészekből összerakott asztali pc-t is megizzasztotta. Ehhez képest 2008-ban már kevesebb, mint 300 ezer forintból összerakott laptop is simán lefuttatja a tesztet, összesen 4460 pontot kapott, ami nem kiváló, de elfogadható eredmény.

Nagy kérdés persze, hogy a remek teljesítményért mekkora árat fizetünk, és mivel egy olcsó gépről van szó, lehet sejteni, hogy nagyot. A Pavilion normál használat és maximális fényerő mellett is legfeljebb két órán keresztül bírja, de inkább kevesebb ideig, intenzív igénybevétel mellett meg még egy rövidebb deathmatchet sem bír ki. Ha tehát tehetjük, mindenképp vigyük magunkkal a töltőt.