Soha ennyit nem röhögtünk

2013.07.28. 20:17

Emlékszik, mikor mesélt vagy hallott utoljára viccet? Én sem. És arra, hogy mikor nevetett föl utoljára valami igazán viccesen? Én igen, alig tíz perce. És ehhez nem volt szükség egy ismerős konzervhumorára, elég volt felcsapni az internetet. Ez nem behódolás a mindent átható modernizmusnak, csak annak a felismerése, hogy semmi értelme hárommondatos adomákat mesélni, amik úgy kezdődnek, hogy Jean, ha ezeknél még az is viccesebb, ahogy egy hülye levizel egy elektromos kerítést.

Nem, nem emlékszem, mikor hallottam utoljára szóban mesélt, igazi viccet, de nem is hiányzik. Ha szívből tudok nevetni egy morbid képregényen, az óriástandemen közlekedő tizenkét apostolon, a pórul járt zsebtolvajon, vagy bármilyen vicces videón, mi szükségem lenne konkrét viccekre?

 

A vicc: a végső menedék

Sigmund Freud szerint a vicc általában szellemi menedék: a humor az álomhoz hasonlóan hat a tudatalattira. 1905-ös könyvében, a Der Witz und seine Beziehung zum Unbewußtenben (A vicc és viszonya a tudatalattihoz) Freud azt írta, hogy a szóbeli, interperszonális humor, vagyis a vicc akkor jelenik meg, ha tudatosan akarunk kifejezni valamilyen elfojtott vagy a társadalom által nem elfogadott dolgot. A viccel szabadjára ereszthetők a tiltott gondolatok: míg a tudatos én ezeket elfojtja, addig a vicc szelepként működik, ahol ezek az elfojtott gondolatok távozhatnak.

Freud elméletét alátámasztja, hogy a sötét diktatúrákban általában megjelenik a humor, mintegy kompenzációként. Az ötvenes években, a szocializmus idején Magyarországon voltak, akiket rendszerellenes viccek terjesztése miatt ítéltek börtönre, és ezek nem elszigetelt esetek voltak.

Hiába, hogy az autokratikus rendszerekben látszólag nem sok vicces van, mégis szükség van a humorra. Az enyhülés idején már az állampárt is hallgatólagos beleegyezését adta ahhoz, hogy Hofi a szocializmus működésképtelenségén élcelődjön; belátták, hogy szükség van arra a felszabadultságra, amit a humor biztosíthat. Az is Freud tézisét támasztja alá, hogy a rendszerváltás előtt Magyarországon rengeteg vicc született, de később ezeknek a száma visszaesett.

A vicc a kényes témák megbeszélésének legitim formája. Vannak témák, amikről a vallásos tabuk, a politikai kényszer vagy a prüdéria miatt nagyon nehezen lehet érdemi párbeszédet folytatni. Ezek vicc formájában működnek: a rabbi- és katolikuspap-viccek, a hűtőbe bújt szerető és a felszarvazott férj, a cigány- és zsidóviccek a humorban viszont állandó szereplők lehetnek; erre valaki azt mondja, hogy tiszteletlenség, de talán épp emiatt működik. A vicc kíméletlensége azért működik, mert a történetek szereplői kitalált, de sztereotip figurák, és más kárán röhögni még akkor is jólesik, ha adott esetben a saját szerencsétlenségünkre ismerünk benne.

Ugyancsak kedvelt vicctéma a halál, ami önmagában nem vicces. Tegyük hozzá: már akinek. Kurt Vonnegut regényeiben a halál rendszeresen visszatérő elem, de a szerző mégis groteszkbe hajló pofátlansággal foglalkozik vele, amivel elveszi a téma élét – ha úgy tetszik, demisztifikálja azt. Az ötös számú vágóhíd, ami Drezda lebombázásának történetét meséli el, Vonnegut személyes élményén alapul, és az író azzal szerzett magának irodalmi hírnevet, hogy az egészről írt egy rettentő vicces könyvet.

Romlandó áru

A hagyományos viccek hátulütője, hogy csak egy bizonyos ideig lehetnek viccesek, és nem csak azért, mert egy viccen legfeljebb egyszer lehet nevetni. Hogy egy vicc mennyi idő alatt romlik meg, évül el, változó. A 3500 évvel ezelőtti vicceken ma már senki nem nevet: komoly kutatók sem tudták megfejteni, hogy az akkori, kőtáblára írt humorbonbonokban mi lehetett a vicces.

Ahhoz, hogy a vicc működjön, azonos kultúrkörre van szükség, és a kontextus ismeretére. Ha ez nincs meg, nem működik a vicc. Az is előfordul, hogy a viccek túlhaladottá válnak: régen számtalan rendőr-, zsidó- és skótvicc volt, de ezeket szinte már mind hallottuk; legfeljebb annyiban változtak, hogy kicserélték bennük a tulajdonneveket. Ez egyébként bevett szokás: a franciákról szóló vicceket a franciák angolokkal vagy lengyelekkel mesélik, az amerikaiak meg New Jersey-iekkel.

Érthető, hogy ezek a viccek mára unalmassá váltak, és ez egyáltalán nem baj. Miért kéne 2013-ban Arisztiden és Taszilón, Jeanon, a hülye rendőrön, Pistikén vagy a medvén röhögni? Amióta ezek a viccek megszülettek, azóta megváltozott a kontextus, feljebb tolódott az emberek ingerküszöbe, és szinte lehetetlen olyan viccet mesélni, amit ne hallottunk volna már korábban, más verzióban.

Kösz, internet

Mivel a humor minden kultúrkörben jelen van, a viccek háttérbe szorulása nem jelenti azt, hogy kevesebbet nevethetünk. Épp ellenkezőleg, talán sosem volt még ennyi vicces tartalom körülöttünk. Ebben persze fontos szerepe van annak, hogy a viccek terjedési formája is megváltozott. Régebben ezeket kiadták könyvben, megírták a lapokban, vagy szóban mesélték el; ugyanakkor nem meglepő, hogy a vicc közvetítő közegének megváltozása magukra a viccekre is hatott.

Ez viszont az internet elterjedése miatt történhetett így. A Ludas Matyi például vándormese; úgy tudják, hogy eredetileg arab nyelvterületen alakult ki, csak utána jutott el Európába. Ugyanez a helyzet a klasszikus viccekkel is, amiket el lehet mesélni rendőrrel és szőke nővel, nyuszikával vagy kismacskával, a poén ugyanaz marad.

Ezzel szemben elég megnézni, hogy milyen hatást gyakorolt az internet a humorra. Ez az átalakulás leginkább a zeneiparéra emlékeztet. Régebben voltak lemezboltok, zenetévék és rádióállomások és trendek, de mára az utóbbi szinte teljesen eltűnt, és a zeneforrások szerepe is marginálissá vált. Hogy miért? Mert nem akar mindenki autotune-os popzenét vagy basszusnehéz r&b-t hallgatni, ha van helyette finn rockzene, kanadai witch house, nyugati parti shoegaze – akinek kedve tartja, hallgathatja ezeket is. Ugyanilyen természetes, hogy valaki már nem füzetben kiadott skótvicceket olvas, hanem a 9GAG-et, a Redditet vagy a Cyanide & Happinest böngészi.

Instant humorpor

A viccek szerepét mostanra nagyjából átvették a mémek; legalábbis azoknál, akiknek van internetre kötött számítógépük vagy okostelefonjuk. Az internetes mémekben gyakorlatilag minden megvan, ami a klasszikus viccekben – még az állandó karakterek is. Bad Luck Brian, Scumbag Steve, Good Guy Greg vagy Overly Attached Girlfriend épp olyan karakterek, mint a viccek állandóan visszatérő szereplői, és épp olyan sztereotip figurák, mint a viccek állandóan visszatérő karakterei. Épp emiatt működnek: mert mindenki ismer hasonló embereket, és vagy velük, vagy rajtuk, de röhög.

És ezek csak az állandó karakterek; az igazán szórakoztató tartalom többnyire mindig friss. A szóban mesélt viccek között is vannak, amik csak az aktualitásuk miatt lehetnek szórakoztatók, és csak akkor viccesek, ha mindenki érti a kontextust. A netes mémek nem csak a szórakoztató körítés miatt lehetnek humorosak: sokszor legalább ilyen fontos a frissesség is. A Balatonba szakadt Hummerek esete, vagy Szarvas mindennapi animgifjei nem fognak örökké ütni, nem lesz belőlük örökzöld, de ez így van rendjén. Miért lenne valami évtizedek múlva is vicces, ha a világ közben megváltozik?

Egy mém, szemben a viccel, azért sem lehet szakállas, mert nincs szükség évtizedekre (vagy ahogy a Ludas Matyi példája is mutatja: évszázadokra) ahhoz, hogy Záhonyban is értesüljenek valamiről, ami tíz perce történt New Yorkban. Egy vicceket gyűjtő oldalon az egyik legfrissebb darabban Dick Cheney és George Bush a főszereplők, holott Obama megválasztása után tíz perccel már érkeztek is az első poénkodások arról, hogy nem kéne golyóálló üveg mögött beszédet tartania; attól, hogy néger, nem biztos, hogy lövöldözni kezd. És Beyoncé torz fején is egynapos csúszással röhöghetett az egész világ.

A mémek elterjedésével a viccek kiléptek a verbális műfaj keretei közül. Szóban lehetetlen elmesélni egy vicces képet, de az interneten terjedhet a telefonbeszélgetés, a fotosoppolt kép, az animgif és a vicces videó. Szintén pozitív fejlemény, hogy a közvetítő közeg megváltozásával teret nyerhetett az abszurd, a groteszk, az irónia, és új erőre kaphatott a karikatúra is.

Bár a fentiek alapján a diktatúra kedvező táptalaja a vicceknek, a számítógépek elterjedésével és fejlődésével a viccgyártás is demokratizálódott. Ez persze rengeteg szeméttel jár együtt, de a netes gyűjtőoldalakon találni igazán remek darabokat. És ehhez nem kell zseninek lenni, egy mémgenerátorral is össze lehet ütni valami vicceset három perc alatt. A klasszikus karikatúra is virágzik, csak új formában: nem kell Marabunak, Lehoczkinak vagy Szmodis Imrének lenni ahhoz, hogy összecsapjunk egy rage comicot.

Van akváriumod?

A humor iránti igény valószínűleg az emberiséggel egyidős, de természetes, hogy a fejlődéssel és a kontextusváltozással együtt a humorforrás és a viccek közvetítő közege is megváltozik. A hagyományos viccek megmaradtak, de visszaszorultak; nagyjából a közszolgálati tévéműsorok, az autotune-os popzene és a dán művészfilmek mellé. Egy széles, de a világ népességéhez képest elenyésző réteget még szórakoztat, de a kőtáblákon megőrzött anekdoták kora valószínűleg elmúlt. Persze a fontosságukat nem lehet alábecsülni: a legnépszerűbb viccek még ma is alkalmasak arra, hogy viccet csináljanak belőlük.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!