Koronavírus adatok

2021. dec. 07.
Oltottak Kórházban Elhunytak Fertőzöttek
Mária
-5 °C
4 °C

Nyomorult az összes zenelejátszós mobil?

2007.12.19. 07:47
Van rajtuk egy rakás gomb, nehezek, kockázatos őket rángatni: a mobil az mobil, nem pedig mp3-lejátszó. Vagy mégis? Kipróbáltunk pár zenelejátszós telefont, és kiderült, hogy egészen használhatók a hétköznapokban. Azért nem jobbak, mint a legolcsóbb célszerszám.

Tóth Balázzsal, a Cellanapló szerzőjével volt másfél évvel ezelőtt egy vitám a mobilokról, az mp3-lejátszójkról, eltérő igényekről. Ő amellett érvelt, hogy a zenelejátszós telefonok előbb-utóbb kinyírják az iPodokat, mert az emberek nem akarnak több eszközzel bénázni, márpedig két kütyü együttes kezelése annyira frusztrálttá teheti az embereket, hogy egy rossz pillanatban szétrobbanhat az agyuk. Én meg voltam győződve arról, hogy kollégám téved, mert az emberek célszerszámokra vágynak, meg költekezésre: ha csak egy készüléket kell megvenniük, kevesebbszer tudják kielégíteni olthatatlan vágyukat a vásárlásra.

A kamerás mobiloknál kevésbé feszül egymásnak két világ, hiszen senki sem gondolja komolyan, hogy a fényképezőgépeket a közeljövőben leválthatnák a telefonok, az mp3-lejátszós modelleknél viszont egészen más a helyzet. Hangminőségben ugye nagy különbség nem lehet, a beállítási lehetőségek senkit sem érdekelnek, az egyetlen kérdés, hogy milyen a lejátszók kezelése. Na, azért még van pár szempont, ezek alapján kipróbáltunk pár igazán ütős darabot. A csúcsot a Bang & Olufsen Serenata 250 ezer forintos lejátszója jelentette, de a Nokia N81-ese, az Apple iPhone-ja, a Sony Ericsson W910-ese és a Samsung SGH-F210-ese sem olcsó darab. Nem vettük figyelembe, hogy mobilként hogyan működnek a készülékek, nem érdekelt minket a 3G, meg a többi két-hárombetűs szó, csak azt akartuk megtudni, milyen velük zenét hallgatni.

A referenciakészüléket a fapadosság non plus ultrája, az első generációs iPod shuffle adta, amin még kijelző sincs.

Apple iPhone

Ez a mobil jelentős előnnyel indul, és ennek több oka is van. Egyrészt ugye az iPodok miatt az Apple legalább akkora brand lett a zenelejátszás terén, mint amekkora egy-két évtizeddel ezelőtt a Sony volt a Walkmannek hála. Másrészt ennél jobban körbehájpolt készülék a világon nincsen, úgyhogy az elvárható minimum a tökéletesség. Az a döbbenetes, hogy ennek majdnem meg is tud felelni a kütyü, de csak majdnem. A zenék átmásolása például sokaknál veri majd ki a biztosítékot, mert azt csak az iTunes-szal teheti meg az ember, arról nem is beszélve, hogy egyszerre legfeljebb egy számítógéphez köthetjük hozzá a mobilt. Ez azt jelenti, hogy a havert meglátogatva nem tudjuk majd átdobálni a dalokat az iPhone-ra, csak ha összepárosítjuk a gépét a kütyüvel, ilyenkor viszont az iTunes ledarál minden dalt, amit a telefonon talál. Ráadásul szinkronizálni kell, nem lehet egyenként áthúzni az mp3-akat, plusz egy gomb, felesleges bonyolítás.

A dalok keresése viszont döbbenetesen látványos, azt nem mondom, hogy egyszerűbb, mint egy célszerszámon, mert először is tudatni kell a készülékkel, hogy nem böngészni, telefonálni vagy videózni akarunk, hanem zenét hallgatnánk, de az egyetlen gombnyomás után már ott is vagyunk az iPod-szekcióban (mondjuk az egyetlen fizikai gomb dupla megnyomásával áthidalható ez a probléma). A dalokat mindenféle kritérium alapján csoportosíthatjuk, a készüléket oldalra fordítva az albumok borítói között válogathatunk, ez az, amitől minden geek orgazmus-közeli állapotba kerül június óta. A hangminőség jó, az iPhone többet tud, mint az iPod shuffle, de kevesebbet is: a mélyek jobban szólnak, viszont a maximális hangerő kevéske, ettől a készüléktől biztos nem kap halláskárosodást senki. Hívás közben a készülék azonnal átvált beszélgetésre, aztán vissza a zenére, a hangerőt finoman emeli meg a készülék.

A készülék nyolc gigabájt memóriával érkezik, ami nem bővíthető, nincs benne fm-rádió, ellenben 24 órán keresztül bírja a zenelejátszást, és videózni is lehet vele. Magyarországon viszont még nem kapható, így azt az XMS-től kértük kölcsön. Franciaországban kártyafüggetlenül 190 ezer forintba kerül.

Bang & Olufsen Serenata

Ez van, ha a dán dizájner összeáll a koreai gyárossal, a Samsunggal: a készülék inkább emlékeztet gigantikus tengerimalacoknak tervezett vibrátorra, mint telefonra, ehhez jön még hozzá a steampunk acéltárcsa meg a fordított elrendezés. Mivel külön funkciógomb van a zenehallgatásra, méghozzá az érintésérzékeny kijelzőn, nem kell sokat várni a bekapcsolás után arra, hogy felcsendüljön a Hungáriától az Isztambul. A másolás egyszerű, csak össze kell kötni a kütyüt a géppel, aztán F5 a Windows Commanderben, vagy amiben jól esik, és már a Serenatán is van a dal. A készülék jól tud váltani a mobil és a lejátszó között, ha zenehallgatás közben bejön egy hívás, egyből tudunk beszélni, a zene meg várakozás nélkül újraindul, amint lecsapta a másik fél a mobilt.

A beállítások, a menük közti lépegetések is könnyedén mennek, a tekerőkoronggal meg olyan egyszerű a hangerőt állítani, mint az iPodokkal. Az öt ponton érintésérzékeny felület szolgál a dalok közti ugrálásra is, a cucc kimondottan könnyen irányítható. Persze telefonnak meg borzasztó lehet, én például inkább égnék ezer évig a pokolban, minthogy a tekerőtárcsával kelljen sms-t írnom, de mint lejátszó egész jól működik a készülék. Főleg, hogy szétcsúsztatva előugrik egy hangszóró, ami olyan minőségben bömböl, amilyenről a Szokol készítői maximum álmodozhattak. Aztán lehet, hogy csak a vétel jobb, és a zajmentességet leszámítva a Bang & Olufsen Serenata is csak egy dizájnos szovjet rádió.

A mobilban 4 gigabájt memória van, az akksik 13 órán keresztül bírják a zenelejátszást, és nincs a telefonban fm-vételi lehetőség. Körülbelül 250 ezer forintért lehet beszerezni.

Nokia N81 8GB

Ha csak a gombokra koncentrálunk, nem a finn mobil lenne a csúcson, de miért koncentrálnánk csak azokra, ha a készülék mellé távirányító is jár? Ha igazán kényeztetni akarnának minket a gyártók, mindegyik zenelejátszós mobil mellé adnának egyet, innentől kezdve ugyanis feleslegesek a dedikált gombok, a billentyűzártól függetlenül működő kitüremkedések, elég megnyomkodni a mellkasunkon ülő fekete kis pöcköt, hogy a világ urának érezhessük magunkat. Irányításban éppen ezért verhetetlen a Nokia

A szokásoknak megfelelően az N81-esben is az alapértelmezett hangbeállítás a legjobb, és a zenehallgatás is simán megszakad telefonálás közben, csak sajnos jó nokiás szokásnak megfelelően az elvárhatónál lassabban történnek a dolgok: a kütyü csak a hívás megszakadása után pár másodperccel tud visszaváltani mp3-as üzemmódba, de legalább folyamatosan növeli a hangerőt, nem csak úgy az arcunkba vágja a Cherry Cherry Ladyt. Maximális beállítás mellett viszont simán halláskárosultat varázsol bárkiből a Nokia, ami persze pozitív tulajdonság.

A menük egyértelműek, könnyen megtaláljuk, amit akarjuk, de a legtöbb dolgot el tudjuk intézni a távirányítóról. Mondjuk az mp3-mód elindítását pont nem, azt a telefonon kell végigzongorázni, de ha már megy a dal, léptethetünk, hangosíthatunk, vagy pörgethetünk is akár. Sajnos pörgetés közben nem halljuk, hol tartunk, mert elnémul a készülék, szóval érzetre, vagy a kijelzőt figyelve kell megtalálnunk a dal közepét.

A mobil alapból 8 gigabájt memóriával érkezik, nagyjából 11 órán keresztül bírja a zenelejátszást, és van benne fm-rádó. Az ára 140 ezer forint.

Samsung SGH-F210

Szintén Koreából, szintén zenelejátszós, szintén Samsung, de most dán partner nélkül. Az F210-essel ugyanaz van, mint a Serenatával, mobilnak nem biztos, hogy jó választás a modell (azért nagyságrendekkel használhatóbb, mint a dizájnolt rokon), mp3-lejátszónak viszont tökéletes. Olyat tud ugyanis, amit a konkurencia nem: csak szétnyitva telefon, alaphelyzetben lejátszó. Nem kell tehát gombokkal, menükkel bénázni, alapállapotban az éppen lejátszott dal van az apró képernyőn. A néhány gombbal viszonylag könnyű irányítani az F210-et, bár a menü lassan reagál, és idő megtanulni, hogy mi-mire szolgál. Ráadásul megtévesztő is a telefon, mert úgy tűnik, iPod-szerű navigációs kerék van rajta, ami sajnos csak látszatra olyan, valójában nem lehet tekerni.

A készülék jól szól, több jön ki belőle, mint a régi shuffle-ből, bár hangerőben most is az Apple kütyüje nyer, basszusokban viszont többet tud a Samsung. Tudunk válogatni a hangbeállítások közt is, de ilyesmit senki se tegyen: a tapasztalat az, hogy bármilyen eltérés a normál értékektől a hangminőség drasztikus romlásával jár. És ugyan melyik hangmérnök gondolja, hogy a rockos hangzás olyan, mintha beleraknánk a zenekart egy óriási dobozba, leöntenénk őket betonnal, aztán az óceán fenekére vetnénk őket?

Mivel a telefon védve van, nem kell a billentyűzárral vacakolni, az F210 tehát zsebből előrántva is egyből kezelhető. Olyan mint a shuffle, maga a készülék a távirányító, csak erre még kijelző is fért. A Samsung kis mobilja minden megkötés nélkül használható mp3-lejátszóként, főleg mert elsősorban az, és csak másodsorban telefon. Ilyen szempontból tehát az abszolút kedvenc az F210-es lett.

A mobilban egy gigabájt memória van, de ez bővíthető, van benne rádió, a telepek meg több mint fél napig bírják a dinomdánomot. A készülék ára kb. 50 ezer forint.

Sony Ericsson W910i

A teszt másik nagy favoritja ez a modell, mert Walkman, ami ezeréves távlatból visszanézve még mindig erősebb brandnek tűnik majd, mint az iPod. A kimondottan szép készülékbe a hagyományokhoz hűen megpróbált minden nóvumot belezsúfolni a gyártó, talán ezért nem lett olyan jó, mint amilyen lehetett volna.

Először is zenelejátszónak kicsit nehéz a W910-es, persze még mindig könnyebb, mint egy iPod-telefon-kombó. A kijelzője kellően nagy, sok info fér rá, ráadásul a giroszkóp mindig úgy forgatja a képet, ahogy a mobilt tartjuk. Annál nagyobb baj, hogy oldalra fordítva már nem jelenik meg rajta az aktuális hangerő, pedig volt elég hely, hogy bezsúfolják valahová.

A hangerőállítás külön gombot kapott, ha viszont ezt hosszan nyomjuk, a következő számra ugrunk, nem árt tehát vigyázni, mielőtt jóvátehetetlen hibát követünk el. A léptetésre van még egy mód a gyorsulásérzékelőnek hála: elég lenyomnunk a Walkman-gombot, és megrántanunk a készüléket. Elméletileg könnyű, gyakorlatilag rendkívül hülyén festő módja ez a dalválasztásnak. Marad még a dedikált billentyű, amivel meg az a probléma, hogy bekapcsolt billentyűzár mellett nem működik. Van tehát három mód is az ugrálásra, de egyik sem használható igazán.

A hangerővel viszont nincs baj, ahogy a minőséggel sem, a headsetként is funkcionáló fülhallgatók jól szólnak, azt hiszem, erre mondják, hogy dinamikus.

Hívás közben a készülék automatikusan átvált mobilba, a beszélgetés végén újra elindul a dal, de a főmenüben találjuk magunkat, ahonnan vissza kell lépni a zenelejátszásba. A dalmásolás itt is, mint az iPhone-t leszámítva mindenhol, pofonegyszerű, csatlakoztatás, aztán F5, vagy ahogy a számítástechnika tanárom is mondta tíz éve, fogd és húzd.

A W910i memóriája 4 gigabájtig bővíthető, van benne rádió, akkumulátora meg 15-20 órán keresztül bírja a zenelejátszást. 85 ezer forintért már elvihető.