A maffia sofőrje voltam

A Grand Theft Auto első verziója 1996-ban jelent meg. A fent említett tematika mellett itt összesen három városban dolgozhattunk egy-egy csoportnak. A 3D gyorsítókártyák debütáló időszaka volt ez - egyetlen felülnézeti kép a játéktérről még nem volt nagyon ciki. A grafika tehát nem volt a játék erőssége, de a három, viszonylag nagy és jól kidolgozott város, valamint maga az alapötlet miatt nagy sikert aratott. Később kijött hozzá egy elég jól sikerült, londoni témájú kiegészítő csomag is.

A második rész azonban nem volt teljes értékű folytatása az elsőnek. Hiába kapott 3D motort, hiszen a kamera még itt is csak felülről mutatta a képet. A tematika viszont változott kicsit: itt már egyetlen város három negyedében folyt a játék, és egyszerre három gangnek is dolgozhattunk, de ügyelnünk kellett arra, hogy egyik csoport se haragudjon meg ránk túlságosan.

Fogd a pénzt és fuss

A harmadik rész - remek 3D motorja segítségével - filmszerű élményt nyújt. Az intro elmeséli, hogy barátnőnk egy jól sikerült bankrablást követően lelő minket, és lelép a pénzzel, a börtönbe menet azonban szerencsénkre támadás éri a rabszállítót - a Yakuzák valamiért elvisznek egy öregembert. Mi is kiszabadulunk, de Liberty Cityben kemény az élet, így hamarosan már a maffia osztja a lapokat.

Az első feladatokat Portlandban kapjuk. Portland proliváros, kínai és piros lámpás negyeddel, hatalmas teherkikötővel. Az utcákon grasszáló stricik, prostik, zsebesek és autótolvajok mellett komoly érdekeltségekkel rendelkezik az olasz Maffia, a mexikói Diablók és a kínai Triádok. Mint említettem, Portlandben a maffiának dolgozunk, végigkísérve egy háborút a kínaiakkal és megakadályozva a kolumbiaiak betörését a drogpiacra. Staunton Island, az üzleti negyed a következő állomás. Felhőkarcolói, óriási felüljárói, széles útjai, gyors kocsijai és jól fizető munkái vannak. De a leggyorsabb autók, a legszebb villák és a legzsírosabb melók Shoreside Vale-ben várnak minket.

Az autó fogyóeszköz

A város negyedei már önmagukban is elég nagyok és nagyon jól kidolgozottak. Az iránymutató 3D motor hűen visszadja az egyes témákat, Portlandben újságpapírt visz a szél, Staunton Islanden viszont megcsillan a neonfény a pocsolyák vizén. Az autók az idő előrehaladtával vérmérséklettől és ügyességtől függő mértékben ugyan, de kopnak. Egy-egy karambol során lemaradhat a lökhárító, a motorház vagy a csomagtér teteje, vagy akár valamelyik ajtó. A tárgyak fizikai modelljei is elég jók, remek látvány, mikor az ütközésben kinyíló és a kanyarban erősen lengő bal első ajtót hősünk menet közben magára vágja.

Az egyes autótípusok vezethetőség szempontjából is erősen különbözőek. Előfordulhat, hogy egy szerencsétlen kanyarvételt követően oldalra dőlve marad a nem sokkal korábban lopott fagylaltoskocsi. Úgy bizony, fagylaltoskocsi, hiszen ebben a részben több, mint ötven járművet vezethetünk, köztük motorcsónakot is. A városrészek között akár metróval is közlekedhetünk, de autózni is érdemes, hisz a tucatnyi rádióadó három órányi zenét nyom operaáriáktól a reggae-n és a nyolcvanas éveken keresztül a tört ütemig. Személyes hiányérzetem csak a motorokkal kapcsolatban van, de bízom benne, hogy egy következő részben már ismét találkozhatunk velük.

A játék menetét követhetjük az autós játékoknál megszokott nézőpontokból, vagy a régi, jól bevált felülnézeti képben is. Jó elképzelés a mozikamera, amely több kameraállás között váltogat, egészen jól eltalálva a megfelelő pillanatokat. Sajnos azonban fő kamerája a bal első kerék mögött, földmagasságban van, a kocsi orra pedig kitakarja szinte a látótér kétharmadát (jelentős balesetveszélyt okozva ezzel).

Naplemente és csilingelő töltények

Liberty Cityben egy nap fél óráig tart. A nap lemegy és feljön, van éjszaka és van nappal. Az időjárásról sem feledkeztek meg: néha eső, néha pedig köd zavarja a közlekedést. Ha viszont szép idő van, miért ne néznénk meg a naplementét? A várostól távol, csak annak halk moraját hallva? Simán, mert a hangok is igen jól sikerültek. Autózúgás, dudák hangja, fékcsikorgás, ütközés, csapódó ajtók, halk lövések az UZI-ból, majd töltények csengése a földön, kiabálás, szirénázás, felbőgő motor és kerékcsikorgás... Minden tökéletesen a helyén.

Tény, hogy ez a játék rendkívül agresszív viselkedésre is lehetőséget ad, de nem hagy büntetlenül semmilyen komoly durvulást. A gyorshajtást még elnézik a rendőrök, de ha beléjük hajtunk, ha túl sok gyalogost gázolunk el, vagy ha egyszerűen csak sorban lövöldözzük le a járókelőket, biztosan ránk fognak gerjedni. Nem hagynak megtorlatlanul olyan szintű erőszakot, mint mondjuk a kiadó csak Playstationön megjelent State of Emergency c. játékának rendőrei.

A halálnál csak a fogság rosszabb

Ha pedig üldöznek, nincs más megoldás, mint gyorsan kocsit váltani, enyhítő körülményként beszerezni pár seriffcsillag-alakú power-upot, vagy komolyabb esetben behajtani egy műhelybe, ahol átfényezik és újrarendszámozzák az autót. Persze odáig el is kell jutni, hiszen a rendőrök kellően súlyos helyzetben akár nekünk is hajtanak - akár a valóságban. Ha elkapnak vagy ha meghalunk, minden fegyverünk elvész, a játék pedig folytatódik a rendőrség vagy a kórház épülete előtt.

Remélem, hogy a GTA sorozat nem szakad meg ezzel a résszel. A filmszerű élmény, a remek cselekmény sikerre predesztinálja ezt a sorozatot, még ha kritikusai túlságosan agresszívnak is találják. Szeretném egy következő részben motorról lőni az olasz maffia tagjait, és nagy jövőt látok például abban, hogy a játékos be tudjon menni a város egyes épületeibe - hogyha másért nem, hát bankot rabolni.