A Monopoly a világ legnépszerűbb társasjátéka a Guinness Book szerint, állítólag 750 millióan játsszák, vagy legalábbis próbálták már ki a világon. A sakkot meg a gót valószínűleg kitúrta ebből a versenyből a Hasbro-lobbi, bár az is igaz, hogy azoknak több ezer évük volt játékostábort gyűjteni, a Monopolyt pedig alig 75 éve találta ki egy volt Wall Street-i bróker, miután elvesztette az állását a nagy gazdasági világválság miatt. Válság, az van most is, és van hozzá új Monopoly is, ez a 36. számítógépes feldolgozás, viszont az első, amiben egyetlen közös nagy táblán játszhat a neten több százezer ember. És ez a tábla nem más, mint a világtérkép, a Google Maps prezentálásában.
A Google és Monopoly szavak egy mondatban szerepeltetése már önmagában vicces, és még ha túloz is a rekordok könyve, azért valóban sok milliós a rajongótábor, ráadásul ilyen online társasjáték még tényleg nem nagyon volt, és a Hasbro is nagyon ügyesen építette fel a marketinget, és még ingyenes is az egész – szóval a játék sikerre volt ítélve a kitalálása pillanatában. És mégis elrontották, de annyira, hogy az már szinte művészet.
Az alapötlet az eredeti Monopolyra csak nagyon távolról emlékeztető játék lett volna, nincsen játéktábla, ahol körbe-körbe lépegetünk, nincs dobókocka, csak egy Google Maps-es világtérkép van. Kapunk egy kis virtuális kezdőtőkét, amiből a világ bármelyik városának bármelyik utcáját megvehetjük, aztán azokra építhetünk különféle épületeket (van vagy harmincféle), amik pénzt termelnek, amin újabb utcákat veszünk, és így tovább. A többi játékossal az interakciót egyrészt az jelenti, hogy egymás között is adhatunk-vehetünk utcákat, másrészt véletlenszerűen kaphatunk kártyákat, amikkel a többieket szivathatjuk; mondjuk ledózeroljuk egy épületét, vagy szennyvíztisztítót építünk az utcájukra, amivel lenullázzuk az onnan befolyó összes bevételt.
A játék végén – ami először január végén, majd háromhavonta esedékes – az nyer, aki a legnagyobb vagyont harácsolta össze. A rendszer könnyfakasztóan egyszerű, mégis rengeteg lehetőséget – és ami társasjátékokban a legfontosabb: a többiekkel való kitolást – biztosít, szóval megvolt ebben az esély, hogy pokolian szórakoztató legyen. És akkor még nem is beszéltünk a Google Maps-es alapról, ami miatt az ember hajlamos órákig bogarászni a térképet, hogy megvegye az utcát, ahol lakik, aztán egyet ott, ahol legutóbb nyaralt, aztán egyet valami egzotikus trópusi szigeten, egyet a kedvenc focicsapata városában, és így tovább.
Hogy lehet ezt elszúrni? A Hasbro – mert bár mindenki Google Monopolyként hivatkozik rá, ez valójában az eredeti játékot kiadó Hasbro fejlesztése, a Google csak a térképet adta hozzá – először is elszámolta, hogy mennyi érdeklődőt fog vonzani a játék, és induláskor egy-két napon át össze-összerogytak a szerverek a rájuk zúduló, becslések szerint 2-3 millió játékos alatt (azóta már stabilan megy, bár stabilan tök lassú is).
Akiknek ettől nem ment el a kedve – és láthatóan elég sokan voltak – azok nagyjából három nap alatt felvásárolták szinte az összes létező utcát a játékban, de szó szerint: három nappal indulás után másfél órán át böngésztem a térképet, mire találtam egy gazdátlan mellékutcát egy izlandi kisvárosban. Mivel nincs új megvehető utca, akinek sikerült beszereznie egyet, az nem adja el, bármennyit is kínálnak érte, és ezzel ki is nyírták a játékot a későn (értsd: két-három nappal a start után indulók) számára.
Mindezt a létező legbutább játéktervezői hibákkal sikerült összehozni. Túl alacsonyan határozták meg az utcák alapárait, és nem tiltották le, hogy egy ip-címről több játékost is indítson az ember: így aztán aki elvásárolta az összes pénzét, csak indított egy új játékot, az új hárommillió virtuális dollárból tovább vásárolt, és így tovább, a világ vagy a tápfeszültség végéig. Aztán a sok-sok párhuzamosan futó klóntól összevásároljuk egy szuperkarakter alá az összes ingatlant bagóért, a hadsereget meg megtartjuk arra, hogy gyűjtsék a véletlenszerűen kapott szivatókártyákat, és ha valaki belénk köt, azon háromszorosan verjük vissza, mint Ludas Matyi.
És ehhez még vegyük hozzá, hogy a beígért „világ összes városának összes utcája” erős túlzás, még London vagy New York közepén is vannak olyan utcák, amik nem játszanak (például a híres londoni bevásárlóutcát, az Oxford streetet sem lehet megvenni), Kínában vagy Brazíliában teljes, többmilliós városok maradtak ki a játékból. Plusz egész Észak-Korea és Izrael, de ők direkt kérték. Mindezek tetejébe a hivatalos blogon maguk a fejlesztők is elismerik, hogy kínosan sok csalási lehetőséget fedeztek fel a játékosok, ennek köszönhetően a világranglista vezetői már 24 órával az indulás után ezermilliárdos nagyságrendű vagyonokat halmoztak fel. Hát próbálja az ilyenektől az ember elszedni a Wall Streetet, vagy akár egy nyamvadt földutat valahol Szudánban.
Ezt még csak tetézik olyan apróságok, mint hogy az utcakereső hol működik, hol nem, vagy hogy a játékosok közti adásvételnek egy hetes átfutási ideje van: ha vételi ajánlatot tesznek egy utcánkra, egy hétig gondolkodhatunk a válaszon, addig a vételár levonódik a vevő számlájáról, és a nihilben lebeg. Tehát a játék valahogy úgy néz ki, hogy az ember belép, és először naiv módon becéloz pár híres utcát a világ nagyvárosaiban: Broadway foglalt, Champs-Élysées foglalt, a Mariahilferstrasse is foglalt, Moszkvában a Vörös tér is foglalt, és úgy általában minden foglalt.
Aztán lassan lejjebb adjuk az igényeinket, és a végén azon vesszük észre magunkat, hogy közép-afrikai banánköztársaságokban, és a polinéz szigetvilágban kutatunk egyre fogyatkozó lelkesedéssel eladó utcák után. Végül hagyjuk a fenébe az egészet, vakon belekattintunk a térkép közepébe, és az összes pénzünket felajánljuk egy pakisztáni ingatlanmogulnak a Hasszán Ali Effendi körútért Karacsi valamelyik külső kerületében, hogy az egy hétig üljön a pénzünkön, majd röhögve elutasítsa az üzletet.
A jó hír az, hogy maguk a játék fejlesztői is látják, hogy ez így katasztrófa (bár ezt az első bétateszterek is megmondták volna fél nap teszt után), és egy hét után leállították a játékot, azzal az ígérettel, hogy hamarosan újraindítják, minden hibát és hülyeséget kijavítva, minden utcát újra beárazva. Én biztosan adok neki egy második esélyt, mert mindenképpen szeretnék egy százemeletes felhőkarcolót építeni a Lánchíd közepére, de hogy a Hasbro ezzel az év antireklámját csinálta meg saját magának, az is biztos.