Mária
18 °C
28 °C

Legyen élmény a munka!

2008.09.04. 10:54
Terjed a digitális nomádság, az Egyesült Államokban és Magyarországon is egyre nagyobb divat kávézókból dolgozni. Egy hétre magam mögött hagytam a szerkesztőséget, hogy a megszokott munkát végezzem a megszokott beosztással, csak alternatív helyszíneken. Összegezve: bejött.

Vállamat húzza az irodám. Késő-nyári melegben sétálok a Nagykörúton az Oktogont elhagyva a Nyugati tért felé. Digitális nomád vagyok, minden, ami kell, benne a táskában.

Olyan a belseje, mint egy mozgó szerkesztőség. Van benne laptop, 18 darab cigaretta, tíz megapixeles fényképezőgép, egy félig feltöltött pót-akkumulátor, ezen kívül 3G-s modem, tápkábel, jegyzettömb, fülhallgató, iPod, mobiltelefon és egy köteg pénz.

Ja, semmi baj. Dolgozni megyek éppen.

Kávé mellé

A munkahelyem felé tartok, ami ma a California Coffee Company lesz. Beérek a kávézóba, kérek egy teát, elveszem a blokkot, felmegyek az emeletre, a dohányzó részbe, és helyet keresek. Vadászat ez, mint a gnúkra leső oroszlán, úgy keresem a hálózati kapcsoló közelébe rakott foteleket, mert ha áram nélkül maradok, pár órán belül lemerülnek a telepeim, és végem.

Körülnézek, vannak itt ázsiaiak, néhány magyar, olaszok és egy szlávul beszélő, de egészen biztosan latin-amerikai kétfős lánycsapat. Meg egy szabad hely az ablak mellett. Odavágódom, előkapom a laptopot és a számlát, utóbbin a felhasználónév, a jelszó, ami másfél órára enged fel a helyi wifi-hálózatra. Neonomádként szeretem az ilyen helyet, pontosan tudom, mennyi időnként kell fogyasztanom ahhoz, hogy ne kelljen kényelmetlenül éreznem magam, és nem kell húszpercenként rendelnem valamit, biztos, ami biztos alapon.

Digitális munkahelyek

Kinyitom a gépet, még hűl a teám, de már elkezdek dolgozni. Bejelentkezem a Messengerbe, felveszem a kapcsolatot a rovatvezetővel, és megbeszéljük, mivel foglalkozom ma. Megcsinálom a magyar videótwittert, mondom, hiszen ha már neonomád vagyok, a minimum, hogy webkettes alkalmazásokkal foglalkozom.

Bejelentkezem a twitterbe is, megírom, amit fontosnak találok, aztán elkezdek dolgozni a cikken. Minden lehetséges módon csatlakozom az ismerőseimhez, Messenger, iChat, Mail, mobil, hiszen interakciók nélkül nem megy. Egyből ki is derül egy hátulütője annak, hogy nem az irodában vagyok: kollégáim nem látják, mikor dolgozom vagy telefonálok, így folyton írogatnak, nekem meg válaszolnom kell, különben azt hiszik, lazítok. Valami szervezett formát kell adni a kommunikációnak, mert szétforgácsolódom.

Bukás előtt

Az elmúlt napokban kidolgozott módszerem a következő: előre lebeszélem, hogy mit fogok csinálni, utána csak a felmerülő munkakérdésekre reagálok, a baráti üzeneteire legfeljebb óránként egyszer. Így az időm nagy részében a feladatomra tudok koncentrálni, ami persze sokkal nehezebben megy, mint az ingerszegény irodában.

A kávézókban beszélgetések, nevetések terelik el a figyelmemet, de akkor sem volt sokkal könnyebb, amikor két napja a Liszt Ferenc térről dolgoztam. Ott az ingyenesen fogható, hét megabites Budapest-wifire csatlakoztam rá, aztán megpróbáltam elmélyülni a munkában. Közben a Zeneakadémiáról zongoraverseny hangjai szűrődtek ki, a tér éttermeiből a sülő ételek illata áramlott, a levegő - nem úgy mint egy irodában - mozgott, babakocsis anyukák haladtak el előttem, volt vagy fél óra, mire feldolgoztam az élményt, mert munka közben ritkán találkozik ilyesmivel az ember. De a nehézségek nem értek véget, mert a városi wifi nem engedett csatlakozni a Messengerre, se a Mailre, a tér közepén nem volt tápcsatlakozó, ráadásul a hétfőre szánt munkát sem tudtam elvégezni, mert a Microsoft 3D-s fotószolgáltatása Windowst követelt, nekem meg csak Macem van.

Természetesen nomád

Úgy tűnt, elbukom, mint digitális nomád, aztán hirtelen úrrá lettem a nehézségeken, és elkezdtem egy másik projekten dolgozni. Méghozzá sokkal hatékonyabban, mint az irodában bármikor: az ötletek gyorsabban jöttek, a friss levegő nem engedte elhalni az agyamat, kevesebbszer zavartak meg a munkatársak azzal, hogy menjek le velük boltba, és nem menekültem a feladatok elől weblapok nézegetésébe, mert ha elfáradtam, egyszerűen felnéztem egy percre és feltöltődtem.

A nehézségek ellenére a nap végére több munkával készültem el, mint az irodában szoktam, és sokkal kevésbé voltam fáradt: hónapok óta akkor először értem haza munkából fejfájás nélkül, de nemcsak ennyi volt az előny. Gondoljunk a vállalat hasznára is: ha kollégáimmal együtt alkalmanként használnánk az irodát, kevesebb hely is elég lenne, kevesebb pénzbe kerülne az épületbérlés a tulajdonosnak. Nem is beszélve az életmód gazdaság-élénkítő hatásáról, hiszen napközben kávézókban, éttermekben voltam, fogyasztottam, a pluszköltségeket meg szívesen álltam, cserébe a szabadságért, a jobb körülményekért. Úgy tűnt, ez az életmód nettó haszon, veszteség nélkül.

Negatívumok

Azóta persze kiderültek az árnyoldalak is: már pár nap után elkezdenek hiányozni a valódi interakciók, ha nem tudjuk megoldani, hogy egy kollégánk is velünk együtt nomádkodjon, akkor a szociálisan retardáltak leszünk. Nem mindig lehet iroda nélkül élni, nekem például a Windows miatt többször is be kellett mennem a szerkesztőségbe, és ami munkát ott végeztem, rendszerint a gépen felejtettem. Amennyiben nomádként akarunk dolgozni, jobb, ha mindenünket a weben tároljuk, hogy bárhonnan el tudjuk érni a munkánkat.

Kezdődik a nap

Egy hetes nomádkodásom alatt mégis a munkamánia elharapózása jelentette a legnagyobb veszélyt: ha dolgaink végzése nem kapcsolódik egy bizonyos épülethez, hajlamosak vagyunk mindenhonnan dolgozni, főleg, hogy velünk az irodánk. Ütöttem a laptopot este, lefekvés előtt, reggel, másodperccekkel azután, hogy felpattant a szemhéjam, munkába menet a villamoson, vagy a hivatalban, miközben a soromra vártam.

Bár wifi szinte mindenhol van, 3G-s kártya nélkül nehéz nomádnak lenni, mert akárhol ránk jöhet a dolgozhatnék, de a mobilhálózatnak hála a szabadságunk is sokkal nagyobb. Én például egyszer a Margit szigetről dolgoztam, és miközben minden munkámat megcsináltam, összehasonlíthatatlanul jobban telt a napom, mint egy irodában. Gond csak akkor volt, amikor mosdóba mentem volna: keresni kell a bódét, meg különben is, pakolhatjuk össze az irodát minden alkalommal. Ráadásul kültéren a Nap becsillogásával is meg kell küzdenünk, a monitor csak maximális fényerő mellett látható, úgy meg sokat zabál a laptop. Pótakku nélkül nem megy.

Éppen ezért több lehetőséget nyújtanak a belvárosi kávézók, az ingyenes wifikkel meg a közeli mosdókkal. A sávszélesség hullámzó, a hazai digitális nomádok sajnálatosan elpusztult honlapjáról sokat megtudhat, aki a megfelelő helyet keresi. Persze ezekre a helyekre beülni pénzbe kerül, de meglepően sokat spórolhatunk a nomádkodással.

Költségek

Igaz, hogy narancslevekre, kávékra, teákra költjük a pénzünket, ami napi 500-1000-1500 forintos pluszköltséget is jelenthet (dolgozhatnánk persze otthonról is, de attól tényleg egy hét alatt becsavarodik az ember), az ebédekkel viszont sokat spórolhatunk. Persze cégenként változik az étkezési kultúra, de nekünk, az Indexben általában csak arra van időnk, hogy kiugorjunk valamelyik újpesti gyorsétterembe, kifőzdébe és egy 1200 forintos menüvel tudjuk le az evést.

VS. Burger King

Ehhez képest a Liszt Ferenc téren, például a Buena Vistában már 750 forintért lehet viszonylag friss hozzávalókból a Burger Kinghez képest sokkal jobb ebédet enni, de ha tartjuk az 1200 forintos árszintet, akkor egészen különlegeset ehetünk a város egyik kötelező éttermében, az étlap nélküli Olimpiában. Ami ráadásul közel van a Gloria Jean's Coffeeshoz, a digitális nomádok egyik kedvenc fészkéhez (még ha rajtam kívül látszólag senki nem is dolgozott), szóval pár perc séta, és a munkából már az étterembe is érünk, hogy birkanyakat együnk, aztán az első osztályú kiszolgálás végén páratlan furminttal zárjuk az ebédet. Az irodához képest tehát vagy kevesebből eszünk jobbat, vagy ugyanannyiból összehasonlíthatatlanul finomabbat, nap közben meg úgy érezhetjük magunkat, mint a nyugatosok, akik kávézókban dolgoztak, ami ellensúlyozza a pluszkiadást.

Persze a digitális nomádság nem minden munkakörrel kompatibilis, Audit például sosem fognak a városban elszórt kávézókban összeszerelni. De az egyhetes tesztem azt mutatja, hogy szabályozott körülmények között, úgy, hogy néha be is kell járni a munkahelyre, mindenki csak nyer vele. Amióta visszatértem a normál munkamenethez, megint lassult a tempó, kevesebb anyagot adok le, fáradtabb vagyok, pont, mint a többiek.

Visszavágyom a kávézókba, ahol nem úszott el a munkanapom utólag rekonstruálhatatlan hülyeségekre és jobban is éreztem magam.

Elkezdek lobbizni a vezetőségnél, hogy legalább részmunkaidős digitális nomád lehessek.