Rafael
17 °C
32 °C

Játszottunk az első játékkonzollal és az utolsó Elite-tel

2014.06.14. 09:03

Az E3-on minden évben kiállít a Videogame History Museum, és mindig nagy sikerrel. A nonprofit létesítmény alapítóinak egyetlen célja, hogy minél teljesebb gyűjteményt hozzanak létre ennek a – véleményük szerint – művészeti ágnak. A glendale-i, 1999 óta létező intézet állandó pénzhiányban szenved, támogatóiktól mégsem elsősorban pénzt kérnek, hanem információt obskúrus ritkaságokról, esetleg magukat az obskúrus ritkaságokat.

Az első előtti konzol

A gyűjtemény folyamatosan duzzad, a múzeum minden évben olyan újdonságokat tud vinni az E3-ra, amik korábban még nem voltak láthatók. Idén is akadt pár ilyen a szokásos kipróbálható játéktermi gépek és a régi konzolok mellett, és mind közül a legnagyobb szenzáció a Brown Box volt, vagyis a Barna Doboz, ráadásul ki is lehetett próbálni.

A Brown Box Ralph Baer műve, akit a játékkonzolok atyjának tekintenek. A dobozt 1967-ben fejlesztette a Sanders Associatesnél, elképzelése szerint olyan gépet alkotott, amin több programot is lehetett futtatni, és két játékos is jászhatott vele. A prototípus a külalakjáról és színéről kapta a nevét, és főleg sportjátékok voltak rá, azok is kísérleti jelleggel. A dobozból akkor lett termék, amikor a Sanders licencelte a szabadalmat a Magnavoxnak, ami ez alapján elkészítette és 1972-ben piacra dobta a Magnavox Odysseyt, az első, kereskedelmi forgalomba került otthoni játékkonzolt.

Az eredeti Brown Boxot a Smithsonian őrzi, ezért a VHM-nek csak egy teljesen hű és működőképes másolata van, amit Ralph Baer az aláírásával ismert el. Az E3-on egy pingpongjátékot (egy Pong-elődöt) próbálhattam ki rajta: kiforratlan, pontatlan, az ütközéseket nem mindig jól kezelő program, amiben védhetetlen szervákat lehet adni, ha az egyik játékos kiüti a képernyőről a labdát (a képernyő széléről ugyanis nem pattan vissza a labda, mint a Pongban, hanem a játék bevési a pontot a szerválónak). Ezzel együtt is átjön, hogy annak idején miért láttak ebben fantáziát, és Baer miért nyilatkozta azt, hogy „egészen addig nem tudtuk, hogy termék lesz a dobozból, amíg a pingpongjáték el nem készült”.

A negyedik Elite

Az expo másik nagy, retrojáték vonatkozású mutatványa az Elite: Dangerous. Aki Commodore 64-en vagy Spectrumon nőtt fel, annak az Elite-et nem kell sokat magyarázni: kultikus, idén 30 éves űrhajós játék. Sőt, generációs élmény (főleg a dokkolás az űrállomásra, ami extrém nehéz volt a játékban). 1993-ban készült egy folytatás hozzá, 1995-ben pedig egy újabb, viszont ez olyan félkészen, hibáktól hemzsegve jelent meg, hogy sok szépet nem lehet mondani róla. A sorozat fő fejlesztője, a brit David Braben azóta többször bejelentette már a negyedik részt, amivel majd kiköszörüli a csorbát, de ez csak most valósulhatott meg Dangerous alcímmel, jelentős közösségi segítséggel.

Braben cége, a Frontier Developments ugyanis 2012 végén egy kisebb vagyont, 1,25 millió fontot (körülbelül 480 millió forintot) kért a rajongóktól a Kickstarteren. Végül 1,7 millió font jött össze, és a játék most már ott tart, hogy ki is lehetett próbálni az E3-on. A látvány fantasztikus, a 30 éve látott grafikát felváltották mutatós égitestek és sterilen csillogó űrhajók, a pixeles radart pedig hologramszerű felületek. Az űrállomások is gyönyörűek, és még mindig nehéz landolni (bár nem annyira, mint régen).

A játékmenetet illetően viszont vannak kétségeim. Az első Elite legnagyobb vonzereje a szabadság volt, Cobra Mk. III típusú űrhajónkkal nekimehettünk a végtelen galaxisnak, kereskedhettünk, űrkalózokra vadászhattunk, nem is igazán volt célja a játéknak. Az Elite: Dangerous alapjaiban ezt a játékmenetet hozza vissza, ami abból a szempontból üdvös, hogy a régi reflexek rögtön működni kezdenek, és persze a nagy szabadság is fontos. De vajon az, hogy nincs igazi cél, csak pár kisebb küldetés, mennyire életképes vállalás 2014-ben? Az, hogy a program MMO-nak, vagyis jelentősen multiplayer játéknak hirdeti magát, de nincs benne annyi online lehetőség, mint mondjuk az Eve Online-ban, mert a játékosok mind magányos farkasok, akik csak korlátozott interakciókat válthatnak (de például nagyobb frakciókat nem alapíthatnak), elég lesz-e a játékosoknak? A játékban percekig repültem a tök üres űrben egy irányba, hogy megközelítsek egy bolygót – ez 30 éve bőven belefért, de vajon a mai játékosoknak is van ennyi türelmük?

Még fel lehetne tenni pár hasonló kérdést, de az talán ennyiből is látszik, hogy az Elite: Dangerous furcsa csodabogár lesz a piacon, ha megjelenik (elvileg még idén, de Braben szereti elhalasztgatni a premiert, ha még nem elégedett a játékával). Egyszerre lesz avítt és új, mint egy fényesre polírozott, kipofozott oldsmobil. Egykori C64-tulajdonosként csak annyit mondhatok, hogy nagyon drukkolok neki.