Gyöngyi
5 °C
14 °C

Néha úgy érzed, mintha két valóság létezne?

Több infó

Támogasd a független újságírást, támogasd az Indexet!

Nincs másik olyan, nagy elérésű online közéleti médiatermék, mint az Index, amely független, kiegyensúlyozott hírszolgáltatásra és a valóság minél sokoldalúbb bemutatására törekszik. Ha azt szeretnéd, hogy még sokáig veled legyünk, akkor támogass minket!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

A vájtfülűek Ipodja

2015.01.10. 21:36
Neil Young zenelejátszója, a Pono legalább olyan jól szól, mint a hanglemez, csak elfér a zsebünkben. Nem valószínű, hogy megtöri a streamerek és az mp3 rémuralmát, de jó, hogy valaki gondol azokra is, akiknek a hangminőség a legfontosabb. Még akkor is, ha a CES-en célhardvert bemutatni igazi punk gesztus.

Neil Young neve nagyjából hároméves koromban égett bele az agyamba, amikor a Reactor album B oldalának első számától először kaptam frászt – a Southern Pacific volt az, az elején a dudáló vonattal. Viszont hiába volt félelmetes az effekt, karcosra hallgattam a lemezt; már akkor is feltűnt, hogy sokkal jobban szól, mint a keleti blokk újranyomott rocklemezei.

Azóta eltelt majdnem harminc év. Leomlott a vasfüggöny, megnyílt és megszűnt a Wendy's Magyarországon, Zámbó Jimmy fejbe lőtte magát, repülőgépek csapódtak a WTC-be, de Neil Young még mindig zenél, imádja az analóg hangrögzítést, könyveket ír, és környezetvédelmi aktivistaként foglalkozik a kanadai őslakos indiánok jogaival. Én meg rákaptam az audiofíliára, bár nem tudom, ehhez Neil Youngnak és a gyerekkori traumának mennyi köze lehetett.

Young, miután tizenöt éven át képtelen volt meghallgatni a pocsék minőségű digitális felvételeket, úgy döntött, saját kézbe veszi a dolgokat. Kickstarter-kampányt indított, hogy közösségi finanszírozással készítse el a lehető legjobb hangú hordozható lejátszót, ami még a hanglemezzel is versenyre kelhet, de kényelmesen elfér a zakózsebben is. A Pono neve, bár nagyon emlékeztet az angol phono (lemezjátszó-erősítő) szóra, valójában a hawaii nyelvből ered; jó minőséget, hitelességet jelent.

10582875 807602539273448 4842762564355008747 o
Fotó: ponomusic.com

A CES-en tartott előadásán Youngot a Rolling Stone magazin szerkesztője, Nathan Brackett konferálja fel; az ősz barkós, fekete kalapot és Earth feliratú pólót viselő Young óriási tapsot kap. Brackett rutinos zenei újságíró, tudja, mi a dolga: hagyja Youngot beszélni, és a jó kérdéseket teszi fel.

A Ponóval Young azt akarta elérni, hogy a digitális zene a lehető legjobb minőségben szólaljon meg. A nyolcvanas években még támogatta a cd-t: hogyne, hiszen nem volt se pattogás, se zavaró torzítás, se gerjedés. Aztán a kezdeti lelkesedés után kiderült, hogy a cd döglötten szól, és az analóg hanghordozóknak sokkal jobb a dinamikatartománya. Az első cd-k valóban borzalmasak voltak, míg az analóg forrás teljesebb, hallgathatóbb volt; a cd nagyjából mostanára tudott felzárkózni a jobb analóg felvételek színvonalához.

De Young szerint a digitális zene minősége manapság nem javul, inkább egyre rosszabb lesz. A Pono ezt próbálja kiküszöbölni: gyakorlatilag mindenféle digitális zenei fájllal elboldogul, de a legjobb formáját a 192 kilohertzen, 24-biten mintavételezett nagy felbontású fájlokkal mutatja meg.

graph desktop
Fotó: ponomusic.com

A Pono egyelőre csak a készülék gyártásával foglalkozik, de ez nem a végcél, és nem akarják kisajátítani maguknak a technológiát – próbálnak olyan nyitottak lenni, amennyire csak lehet. Bárki gyárthat a Pono technológiájára épülő lejátszót, aki garantálni tudja, hogy megfelelő minőségben készíti el azt. Már a Harmannal is szerződést kötöttek, így a rendszer akár autókba is telepíthető.

Szeretnénk világszerte összefogni a zeneimádó közönséget, hogy a jövő generációi az eredetihez hű minőségben hallgathassanak zenét, ahelyett. Inkább ez, mint egy mp3-akkal teli múzeum.

– mondja Young. Ehhez persze megfelelő infrastruktúra kell: a végcél egy letaglózó kínálattal rendelkező online zenebolt és egy interaktív közösség létrehozása, ahol a közönség beszélgethet a művészekkel, vagy visszajelzést adhat, hogy mit szeretne megvenni.

Brackett rákérdez, hogy mik voltak a tapasztalatai más digitális hanghordozókkal, például az SACD-vel vagy a DVD Audióval. Young elmondja, hogy ő mindig a legjobb minőséget kereste, ezért is csapott le minden kínálkozó lehetőségre. A cd volt a sztenderd, aztán rájöttek, hogy a dvd-ben több a lehetőség, miközben ugyanúgy használható, mint a cd – tehát nem követel meg életmódváltást a felhasználótól.

Csak aztán valaki elkövetett egy óriási hibát, és a DVD-Audio 5.1 csatornás lett. És ez nem működött, mert a nők nem tűrték el a hat hangszórót a lakásban. 

Alapvetően elcseszett koncepció. Két dobozt még elviseltek, de hogy hatot? Azt már nem.

– mondja Young; a közönség fetreng. Az SACD Young szerint ígéretes próbálkozás volt, de sosem tudott elterjedni. Annyi baj legyen: a Pono annak a digitalizált fájljaival is elboldogul. Ahogy Young fogalmaz, a Pono minden formátum anyja: amit feltöltenek rá, azt felismeri és lejátssza, a lehető legjobb minőségben. A hardveren profi hangtechnikusok dolgoztak.

Nem nyitja ki a garázsajtót, nem hívja fel az asszonyt, de legalább olyan jól szól, mint a régi lemezek.

– szúr oda Young a multifunkciós eszközöknek.

De mekkora erre a kereslet?  kérdezi Brackett, megjegyezve, hogy egy mezei felhasználó látja a különbséget a nagy és kis felbontású film között, de nem biztos, hogy meghallja a különbséget a különböző hangformátumok között is.

A világ fennmaradó része csináljon, amit akar. A zeneőrültek viszont mindig a legjobb minőséget akarják, ha lehetőségük van választani.

 mondja Young. És a különbség hallható. Legalábbis a kontrollcsoport tagjai  többek között Elton John, Bruce Springsteen, meg valami Metallica  a vakteszteken mind a nagyobb felbontású digitális fájlokat hallották jobbnak.

pono-players-yellow-blue.png

Young megemlíti, hogy a cd megszületése a tudománynak köszönhető, csak a formátumot tudósok teremtették meg, nem zeneszerető emberek. A tudósok viszont azt gondolták, hogy a cd-hez használt mintavételezés elég lehet, mert ami ezen fölül van, azt úgysem lehet meghallani. Kár, hogy a zenészeket elfelejtették erről megkérdezni.

Kit érdekel a tudomány? Ez zene! Hangzásról beszélünk, nem tudományról, nem számokról!

– mondja Young, tapsvihar és ováció kíséretében.

Az Ipod viszont segített mindenkihez eljuttatni a zenét, és elterjeszteni az mp3-at. Valamire azért használható az mp3 is?  kérdezi Brackett.

Ja. Fel lehet ismerni, hogy éppen mi szól.

 mondja Young halálkomoly arccal, de a közönség érti, és lelkes kurjongatással üdvözlik a szurkálódást. Azt ugyanakkor Young sem gondolja, hogy csúcsminőségű digitális hang nélkül nincs élet.

Ha valaki nem ismeri fel a különbséget az mp3 és egy Pono fájl között, azt mondom, egészségedre! Tök jól csinálod, hajrá!

De azoknak, akik megszokták a lemezek hangminőségét, az mp3 sosem lesz kielégítő.

Ha van egy tiszta forrásod, mint a vinyl, még egy pocsék lemezjátszón is átjön a zene lényege. Én a régi 6 inches sztereó hangszóróimon hallgattam a lemezeimet, de még így is hallatszott, hogy milyen jól szól. Egy igazi, hiteles dolog visszatükröződése volt.

Ezzel szemben a mai lejátszók vacak minőségűek; példaként az autóba szerelhető hifiket hozza fel, ami eleve kompresszál, és amúgy is rossz minőségű zenét hallgatnak rajta. De nem érdemes a technikát hibáztatni  mondja Young , mert az mp3 így is, úgy is pocsékul fog szólni.

A technológia öles léptekkel halad: mára sikerült kiirtanunk mindazt, amit az elmúlt húsz évben elértünk.

De az emberek nem fognak ragaszkodni az Iphone-jukhoz?  kérdezi Brackett. Young szerint az Iphone egy kereskedelmi termék, ami felismerhető formában tud zenét lejátszani, sőt, lehet olvasgatni a kis képernyőjén, és akár videózhatunk is vele, de ez nem egy zenelejátszó, hanem egy multifunkciós eszköz. Arról nem is beszélve, hogy a Ponót használni legalább olyan kényelmes, mint egy Ipodot  csak jobban szól annál.

Hogy lehet igény a minőségi zenehallgatásra, azt a fellendülő hanglemezeladások is bizonyítják – jegyzi meg Brackett, Young pedig helyesel. Mint mondja, fillérekért lehet venni olcsó, használt lemezjátszókat, vagy akár újakat is. A vinyl sikere azt mutatja, hogy az emberek a zenét akarják hallani. Young megemlíti, hogy a Pono-közösségben is gyakran kerülnek szóba a lemezek, a hangzás; egyesek odáig mennek, hogy a Ponót a vinylnél is jobbnak hallják, de Young ezzel nem ért egyet.

Minden digitális formátum csak rekonstrukció lehet. A digitális digitálisnak hangzik, a lemez viszont úgy szól, mint semmi más. Mintha az almát hasonlítanánk a körtéhez.

Ezek után logikusnak tűnik a kérdés: hallgat még lemezt? Young manapság leginkább a Ponón hallgat zenét, de hallja a különbséget, amikor föltesz egy lemezt. Viszont ő is tudja, hogy az időt nem lehet visszafordítani: nem lehet megváltoztatni a világ életstílusát, és mindenkit lemezvásárlásra kényszeríteni. A Pono viszont elfér a zsebben.

A zene érzéseket kelt; boldoggá tesz, libabőrös leszel, sírva fakadsz. zsigeri reakciókat vált ki. [A tömörített zenéből] ez hiányzik. Folyamatos lejtmenetben vagyunk, aminek előbb-utóbb véget kell érnie. Remélhetőleg vége lesz, ha megjelennek az eszközök, amik azt tudják, amit a Pono.

Nemcsak a technológiát, de a fájlokat sem akarják megtartani maguknak. A Pono online áruházában vásárolt számokat bármilyen eszközökön meghallgathatjuk. Ha a kiadó és a zenész ebbe beleegyezik, akkor mehet – legyen a zene mindenkié. Mostanra sikerült több támogatót szerezni: beállt mögéjük három nagy lemezkiadó, keresik a kapcsolatot a független kiadókkal, és mostanáig kétmillió dalt töltöttek fel az online rendszerbe.

Van kérdés? – fordul Brackett a közönség felé. Annyi kar lendül a levegőbe, mint egy 1936-os NSDAP-pártnapon. „Játssz valamit!” – üvölti be az egyik újságíró, de erre sajnos nem kerül sor.

A legjobb kérdés: miért nem keresett egy befektetőt, miért választotta a Kickstartert a projekt finanszírozásához? Young elmondja, hogy a jó befektetők a legjobb lehetőségeket keresik, a Pono viszont nem az: nem lesz azonnali siker, nem fognak róla beszélni az emberek. Inkább arra számítanak, hogy partot mos majd a lassú víz. Egy befektetőnek ez nem éri meg, mert szerintük

a zenének vége, és különben is, ez nem egy menő karóra, amivel ki tudod nyitni a kocsid csomagtartóját.

– jegyzi meg faarccal; a közönség fuldokolva röhög, és tapsviharban tör ki.

És mit vár a jövőtől? Nem nagyon gondol rá. Szeretné végre végigvinni a Pono-projektet, folytatni a zenélést  épp egy közös albumon dolgozik Willie Nelson fiaival , és talán még ír néhány könyvet. Hogy a Ponóval mennyit fog keresni, az nem érdekli; mint mondja, neki csak az a fontos, hogy az emberek hallgassanak zenét, és hogy megkaphassák azt a legjobb minőségben.

Hát ez tényleg nem az a célkitűzés, amire egy szilícium-völgyi befektető ráugrik. De maga a prezentáció sem a CES-en megszokott hangvételben zajlik. Ül előttünk egy idősödő zenész, aki nem jópofizik, hanem humora van, nem fetisizálja, hanem használja a technológia lehetőségeit, nem buzzwordökben beszél hanem tényekben, és nem multifunkciós eszközt tervez, hanem célhardvert.

Ez a CES-en kész radikalizmusnak számít, de néhány óra a bukósisakkal kombinált fejkamerák és a szemétleöntőbe épített okoshőmérők között rávilágít, hogy nem Neil Youngnak ment el az esze. Ő csak azt nyomatja, amit egész életében: Rapid Transit / Public Service / I'm standing in my line.