Donát
-3 °C
10 °C

Nyúlnak lenni Afganisztánban

2010.10.25. 17:16
A második világháború már nem menő, ezt teljes biztonsággal kijelenthetjük. Pár éve még nem lehetett egy videojátékboltban úgy eldobni egy Sims-kiegészítő lemezét, hogy ne találjunk el vele olyan játékot, ahol műfajtól függetlenül ne lett volna egy rakás Tigris tank, normandiai partraszállásos és oroszországi havas pálya. Mára meg meg eljutottunk addig, hogy a két leghíresebb háborús akciójáték-sorozat, a Call of Duty (55 millió eladott példány a teljes sorozatban) és a Medal of Honor (31 millió) egyaránt átállt a modern háborúkra.

Nem véletlen, hogy a napjainkban játszódó háborús sztorik többsége valamilyen fiktív konfliktusban játszódik – a valós háború feldolgozásán mindenképpen meg fog sértődni valaki. A Medal of Honor vállalta ezt a kockázatot, és Afganisztánt választotta színhelyül, ott is a 2002 tavaszán zajlott Anakonda hadműveletet. Ráadásul a játék egész marketingjét arra építették, hogy ez a háború lehető legrealisztikusabb ábrázolása, valós helyszíneken, valós bevetésekben, valódi afganisztáni veterán szakértők tanácsai alapján összekalapálva.

Jött is a menetrendszerű botrány, és betiltással fenyegetőzés, hogy milyen dolog az már, hogy többszemélyes játékban tálibokkal lehet lőni amerikai katonákra. A balhét a videojáték-történelem legszánalmasabb megoldásával sikerült elsimítani: többszemélyes módban a tálibokat nem táliboknak hívják, hanem ellenálló erőknek (opposing force). Így már minden rendben van, ha a barna bőrű, szakállas-burnuszos kalasnyikovos fickó ellenálló erőként lövi le a GI Joe-t, az mindjárt más, mint ha tálibként tenné.

A lényeg, hogy az ideges veteránszervezeteket és hivatásos felháborodókat megnyugtatta a dolog (csak meg ne tudják, hogy a világ összes többi játékában is lehet a rossz oldalon állni, sőt, a játszótéren a hétévesek rablós-rendőrös játékában is lehet rablónak lenni). Így hősünk, a Rabbit, vagyis Nyúl hívójelű kommandós végre elindulhatott az afgán hegyek közé leszámolni a talibánnal, az ellenálló erőkkel, meg mindenkivel, akit még ott talál.

Tier 1

Nyúl és három társa a valóságban is létező DEVGRU, teljes nevén United States Naval Special Warfare Development Group kommandósai, ami úgynevezett Tier 1-es egység, vagyis kizárólag az elnök vagy a védelmi miniszter személyes parancsára bevethető csapat. Tier 1-eseket csak nagyon kényes helyzetekben mozgósítanak, az akcióikat azonnal titkosítják. Összesen három ilyen egység van az amerikai hadseregben, Nyúlékon kívül a Delta Force kommandó, és a légierő részéről a 24th Special Tactics Squadron. Persze elképzelhető, hogy vannak még náluk is titkosabbak, de inkább ne rontsuk el a misztikumot, és maradjunk annyiban, hogy az ismert univerzum legtökösebb katonái zötyögnek a játék nyitó képsoraiban valahol Afganisztánban egy dzsipben, hogy találkozzanak a CIA helyi emberével, akinek fontos információi vannak a tálibokról.

A nemzetközi helyzet aztán fokozódik, bejönnek a képbe a csecsenek, Nyúlékat több rendben csapdába csalják, de ők nem hagyják magukat, és rettenetes lövöldözés és kommandózás jön, vérmérséklettől, és nehézségi szinttől függően úgy 5-6 órában. A fejlesztők láthatóan majd belegebedtek, hogy minél változatosabbá tegyék a játékot, így szinte ötpercenként kerülünk új szituációba, városi gerillaharcból autós-gépágyús üldözésbe váltunk, onnan éjjellátós lopakodásba, onnan géppuskafészek-kifüstölésbe, mesterlövész-párbajba, légicsapásokat segítő lézeres célpontmegjelölgetésbe, helikopteres akcióba, meg mindenbe, amit csak a CNN háborús közvetítéseiben láthattunk (Nyúl mellett később egy Delta Force-os mesterlövészt, egy Apache helikopter lövészét, és egy Army Rangers-kommandóst is irányíthatunk).

Realizmus végtelen lőszerrel

És a dolog működik, az élmény teljesen filmszerű, kommandós társaink pont ugyanúgy fedezik egymást, nyomulnak előre, és reagálnak az ellenség megjelenésére, mint a filmekben, a hangulat elsöprő, mindig történik valami, soha egy pillanatra sem érezhetjük biztonságban magunkat, behúzott nyakkal kushadunk a fedezék mögött, és nagy levegőt veszünk, mielőtt kinéznénk mögüle a fegyver távcsövén keresztül. Tart ez egész addig, amíg milliméterre azt tesszük, amit a fejlesztők előre elgondoltak, hogy tenni fogunk. Amint egy kicsit is eltérünk a forgatókönyvtől, a tökéletesen felépített illúzió összeomlik, és rájövünk, hogy nem háborúban vagyunk, hanem egy háborús témára felhúzott kalandparkban.

A kalandparkban pedig nem tálibok az ellenfeleink, hanem buta statiszták, akik megjelennek a nekik kijelölt ponton, amint mi átléptünk egy vonalat, és a fedezékük mögül öt másodpercenként kinézve eleresztenek egy-egy sorozatot. Illetve eleresztenének, de mi már tudjuk, hol fognak megjelenni, és a célra tartva várjuk, hogy az automatikájuk beleparancsolja őket a halálba. A végtelen afgán pusztában mindig csak egyfelé mehetünk, a társaink ugyan látványra iszonyú jól mozognak, fejlődnek alakzatba és lövöldöznek, de valójában csak hangulati szerepük van, a tálibokat, csecseneket és hasonlókat mind mi fogjuk levadászni.

A fene nagy realizmus meg olyan játékelemekkel van körberakva, mint a végtelen lőszer és a sebesülések után magától visszatöltődő életerőnk. És az egészet a biztonság kedvéért még jól megtámogatják olyan akciófilmes klisékkel, mint a lassított felvételben hősi halált haló bajtársak, a százával rohamozó ellenség meg az óriási robbanások.

Afganisztán HD-ben

Hogy jól néz ki a játék, az ma már nem kunszt – töredelmesen elnézést kérek minden grafikustól, de nagyjából a Crysis óta minden akciójáték nagyjából ugyanúgy néz ki a laikus szem számára, és ugyanúgy borzasztó látványos. Ha végeztünk az egyszemélyes játékkal (ami nagyon nagy jóindulattal mondjuk két estét vesz igénybe), és kipróbáltuk a Tier 1 módot (ugyanazok a pályák felturbózott nehézségi fokon, időre; a látványos fejlövésekért bónusz idő jár), jöhet a multiplayer, ami hagyományosan vagy a végtelen közelébe nyújtja egy akciójáték szavatossági idejét, vagy lenullázza azt.

A Medal of Honornál ez még nem alakult ki, bármi lehet belőle, egyelőre tart az újdonság varázsa a szervereken. A 24 fős összecsapások valahol a Battlefield-játékok taktikus megoldásai, és a Modern Warfare pörgős, gyors akciói között helyezkednek el, és az azért már most látszik, hogy nem lesz belőlük Counter-Strike-, Team Fortress-, vagy Left 4 Dead-szintű, évekig agyonjátszott klasszikus.

Nem kérdez, végrehajt

Ha hajlandóak vagyunk elfogadni a játékszabályokat, a Medal of Honor egyszemélyes része elsőrangú szórakozást nyújthat egy hétvégére (a multi meg ízlés kérdése, de akár hónapokra is). A titok annyi, hogy hagyjuk magunkat sodorni a játékkal, és ha a kommandós társaink azt kiabálják, hogy fussunk balra, akkor jó katona módjára fussunk, és ne próbáljuk felfedezni, hogy vajon mi lehet jobbra.

Ez elég is volt ahhoz, hogy a premier utáni pár napban eladjanak másfél milliót a játékból, ami azt jelenti, hogy biztosan lesz folytatás. Már ha találnak addig olyan halomra lőhető ellenfelet az amerikai katonáknak, akik visszalőhetnek anélkül, hogy emiatt be akarnák tiltani a játékot.

Medal of Duty

A Medal of Honor valójában Steven Spielbergnek köszönheti létrejöttét, aki a Ryan közlegény mozis sikere után valami hasonlót szeretett volna videojátékban is összehozni. Később a játékfejlesztő cégét a félkész játékkal együtt eladta az Electronic Artsnak, ahol végül elkészült az első Medal of Honor. Csakhogy a fejlesztőcsapatnak nem sikerült különösebben összebarátkozni a kiadóval, így a megjelenés után testületileg átigazoltak a nagy vetélytárs Activisionhöz, ahol elkészítették a saját régi játékuk legnagyobb konkurensét, a Call of Dutyt.

A történet ott fordult végképp szappanoperába amikor itt is összevesztek a vezetőséggel, és újra leléptek, vissza az EA-hoz, ahol egy egyelőre cím nélküli, titkos projekten dolgoznak, miközben a két régi játékuk folytatásai futószalagon készülnek, és tízmilliókat adnak el belőlük. Idén várhatóan a Medal of Honor és a Call of Duty Black Ops lesz a karácsonyi játékpiac két legnagyobb sikere, az eredeti fejlesztőcsapat tagjai meg közben úgy érezhetik magukat, mintha két exbarátnőjük között dőlne el Miss World verseny döntője.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!