Zelma, Rajmund
7 °C
11 °C

Castro, Kennedy, Nixon meg a zombik

2010.12.06. 23:11
Vajon mit tudhat az a játék, amit a megjelenése napján 7 millió példányban kapkodnak el, és ami öt nap alatt 650 millió dolláros bevétellel a bő háromszorosát teljesíti annak, amit eddig bármilyen film a moziban fel tudott mutatni ugyanennyi idő alatt? A Black Ops a Call of Duty sorozat hetedik epizódja hét év alatt, és már sokkal inkább hasonlít interaktív akciófilmre, mint játékra.

A Call of Duty hét éve egy nagyon hangulatos, nagyon intenzív, és aránylag élethű második világháborús akciójátékként indult, később átváltott modern korra a környezet, a realizmus meg eltűnt, folyamatosan visszatöltődő életerő, meg a felénk dobott gránátokat nagy piros nyíllal mutató kijelzők lettek belőle. A játékból meg tízmilliós eladású szuperbestseller.

Az idei részt új környezetbe tették a fejlesztők: hatvanas évek, hidegháború, ami egy csomó magas labdát ad a sztoriírónak a vietnami háborútól a disznó-öbölbeli krízisig (rögtön az első küldetésben Castro megölése lesz a feladatunk), a titkos szovjet szuperfegyvertől (amit persze volt náci tudósok fejlesztettek nekik) az űrprogram szabotálásáig, meg az agymosó-agyátprogramozó katonai kísérletekig.

Mesék a kínzókamrából

A történet meglepően jó, főleg ahhoz képest, hogy az akciójátékok története általában nem szárnyal szépirodalmi magasságokban. Mintha egy hidegháborús Tom Clancy-regénybe csöppentünk volna, menetrendszerűen jön az árulás, az intrika, a „nem is az vagyok, akinek eddig hittem magam” csavar, kettős, hármas, és saját maguk sem tudják hányas ügynökök, a „na most akkor ki is a jófiú és ki a rossz?” dilemma, meg az összes többi hasonló politikaiakcióthriller-sablon.

Mindezt a sztori főhősünk agonizálásával köti össze, aki egy CIA-ügynök, és éppen egy székhez kötözve tűri, hogy ismeretlen figurák válogatott kínzásokkal próbálják kiszedni belőle egy titkos rádióállomás koordinátáit. Amikor éppen elájul, jön egy flashback egy régebbi akciójáról, amikből lassan összeáll a történet is. Közben meg a visszaemlékezés-pályákon lepereg előttünk az egész hatvanas évtized és szépen körbejárjuk a Földet, Kubától Szibériáig, Laosztól az Uralig és Hongkongig. És a végén még az is kiderül, hogy ki ölte meg Kennedyt. Hát nem Lee Harvey Oswald, ennyit spoilerezés nélkül elárulhatok.

Az avatáros fickó a lemmingek ellen

A hardcore játékosok nem szokták szeretni, ha egy játék lineáris, ha nem lehet benne azt csinálni, amit akarunk, felfedezni, külön utakon járni. Na, a Black Ops nem nekik szól, ennél lineárisabb játék utoljára talán a DragonsLair interaktív rajzfilm volt, ahol pár percenként meg kellett nyomni egy gombot, és ha jót nyomtunk meg, ment tovább a film, ha nem, meghaltunk. Tulajdonképpen itt is egy interaktív filmben vagyunk, mindig csak egyfelé lehet menni, minden teendőnket többszörösen a szánkba rágja a játék.

Ezért cserébe viszont olyan látványos, intenzív és változatos akciót kapunk, nagyjából kétpercenként rövidebb-hosszabb mozis jelenetekkel megszakítva, amit játéktól még nemigen láttunk. Vérmérséklettől és nehézségi szinttől függően 5-6 órán át tart az egyszemélyes játékmód, és eközben nincs egyetlen olyan 15 másodperces szakasz sem, amikor ne robbanna fel valami, vagy ne lőnénk halomra tucat, életünkre törő ellenséget. Lesznek járműves részek, rögzített löveggel mészárlás, lopakodás számszeríjjal, szökés a gulágról, egy Szojuz felrobbantása Bajkonurban, merényletek, fogolyszabadítás, meg minden, ami csak egy CIA-ügynök munkaszerződésében szerepel.

Az élvezetes küzdelemhez alapvetően szükséges, az ellenfeleket és társakat irányító mesterséges intelligenciát katonai tanácsadókkal, vietnami veteránokkal, volt Szpecnaz-tisztekkel együttműködve alkották meg. Legalábbis a marketinges bullshit szerint, mert a gyakorlatban se mesterséges intelligencia nincs a játékban, se semmilyen. Az ellenfelek megjelennek, jönnek mint a lemmingek, lőnek, meghalnak, a társaink mennek az előre megadott útvonalukon, eldarálják a megírt szövegeiket, lőnek arra, amerre a forgatókönyv szerint lőniük kell, és udvariasan megvárják, hogy mi is megérkezzünk, és learassuk a babérokat. Néha meg nem várják meg, és tulajdonképpen végigjátsszák helyettünk a játékot.

A fejlesztők láthatóan ügyeltek arra, hogy meg tudják fogni a nem videojáték-őrült közönséget is (sőt: elsősorban őket), lépten-nyomon szórakoztatóipari összefonódásokba botlunk. A főszereplő szinkronját például Sam Worthington (vagy ahogy mindenki ismeri: A Főszereplő Fickó Az Avatárból) adja, de rajta kívül is ismerősnek tűnhet pár hang, mint Gary Oldman orosz kommandósként, vagy Ed Harris CIA-ügynökként. A főcímzene a Rolling Stones Sympathy for the Devilje, az első előzetes trailer meg gyakorlatilag egy Eminem-videoklip.

Többen jobb

A Call of Duty sorozatban, ahogy az akciójátékokban általában, az egyszemélyes mód csak a petting az igazi szórakozás, a multiplayer előtt. Itt csodálatos módon végre igazán friss ötletekkel és fantáziadús játékmódokkal találkozik az egyszeri játékos - feltételezve persze, hogy az egyszeri játékos nem különösebben járatos a modder, vagyis amatőr pályaépítő közösség viselt dolgaiban, ahonnan a legtöbb új ötletet összeollózták a fejlesztők. Ettől függetlenül (vagyis inkább: éppen ezért), a többszemélyes módok rövid távon igen szórakoztatóak.

Ott van például a One int he Chamber mód, ahol mindenki egy késsel és egy pisztollyal, utóbbiban egy szem lőszerrel indul, és ha kinyírunk egy másik játékost, kapunk még egy golyót. Vagy a Sharpshooter, ahol mindenkinél ugyanaz a fegyver van, és 45 másodpercenként cserélődik egy másikra. Vagy a náci zombi mód, ahol Nixon, Kennedy, Robert Mcnamara (ő Kennedy védelmi minisztere volt, később a Világbank elnöke), és Castro szerepében ölhetjük négyen a hullámokban támadó zombikat; nem olyan jó móka, mint a Left 4 Dead, de majdnem. A cél láthatóan a könnyed, gyors szórakoztatás volt, komolyabb taktikázás, csapatmunka segít a hatékonyságban, de nem feltétlenül szükséges.

A legérdekesebb húzás a CoD pontok bevezetése, ezeket szintlépésnél kapjuk (szintet meg akkor lépünk, ha sok tapasztati pontot kaptunk, azt meg akkor kapunk, ha lelődözzük az ellenfeleket), és mindenféle optikai tuningot, új fegyvert, meg hasonlókat vehetünk rajtuk. Az érdekes rész csak most jön: Wager módban minden játékos befizet a közösbe bizonyos pontmennyiséget, amit aztán a végén a toplista első három helyezettje visz, Contract módban pedig előre meghatározott kunsztok (mondjuk három fejlövés zsinórban, halál nélkül) teljesítésére tehetünk fel pontokat, és ha adott időn belül sikerül a dolog, a többszörösét nyerjük vissza.

A Halo, a Counter-Strike vagy a Team Fortress hosszú távú sikereit valószínűleg nem fogja megismételni a Black Ops multija, de itt nem is ez a cél, hanem az, hogy a következő epizódig (ami a pletykák szerint újra modern kori környezetű lesz), vagyis jövő ilyenkorig kitartson. Addig meg ki fog.

Gyorskaja, gyors játék

A Black Opsszal a Call of Duty sorozat véglegesen olyanná vált, mint egy McDonalds-menü. Vagy egy Michael Bay-film. Semmi extra, de az nagyon ki van fényezve. Látványos, intenzív, könnyen emészthető, túl sok gondolkodással nem terheli a játékost, kis túlzással élve szinte végigjátssza magát helyettünk, ha mindig megnyomjuk azt a gombot, amit kiír a képernyőre. És ha nem is várunk tőle többet, mint egy átlag nyári mozis bestsellertől, 5-6 órára (plusz a multiban még benne van minimum pár nap) szinte tökéletes szórakozást ad. A titok az, hogy egy milliméterrel sem szabad többet várni tőle.