Márta, Flóra
20 °C
33 °C

Menthetetlennek tűnik az AMD

2008.07.26. 22:00
Óriási veszteség, elavult modellpaletta, a közeljövőben megjelenő, átütő erejű termékek hiánya: az AMD mélypontra került, és egyáltalán nem biztos, hogy képes lesz kimászni a gödörből.

"Egy Athlon processzor, amit még nem tuningoltak. Micsoda bűn! Úgy éreztem, nekem kell helyrehoznom ezt az igazságtalanságot."

A fenti idézet a Megatokyo című online képregényből származik, Largótól, az alkoholista kütyübuzitól. A sorozat 15. része 2000-ben jelent meg, és jól tükrözi az akkori állapotokat: az AMD népszerűsége csúcsán járt, már-már a populáris kultúra része volt az Athlon-sorozat, ami meglepő teljesítményfölényt mutatott a rivális Intel csipjeivel szemben. Az elmúlt két és fél évben azonban a társaság papírjainak az értéke 42 dollárról 4,6 dollárra csökkent, a nyereséges éveket rekordveszteségek követték, és ma már senkinek sem jutna eszébe képregénybe rajzolni a társaság logóját. Megpróbáltuk kideríteni, hogy mi vezetett idáig.

Alapító atya

A cég működését hosszú ideig meghatározta az alapító Jerry Sanders, aki jó légkört, de gazdaságtalan működést teremtett. A szakember eredetileg színész akart lenni, de egyetemista korában egy meccsről hazafelé tartva elkapta egy utcai banda, összeverték, eltörték az állkapcsát és a bordáit, egy konzervnyitóval szétvagdosták az arcát, végül belegyömöszölték egy kukába. Ezek után nyilvánvalóvá vált, hogy Senders Hollywoodban nem lehet sikeres, ezért inkább műszaki vonalon helyezkedett el, majd 1969-ben néhány kollégájával megalapította az AMD-t.

Sanders imádnivaló vállalatvezetőként vált híressé, ismert mondása szerint első az alkalmazott, második a termék, majd ezután következik a profit. Bár nem lehet kijelenteni, hogy Sanders vezetési stílusa hozzájárult a vállalat jelenlegi válságához, az biztos, hogy az AMD nem most él át először nehéz időket: történelme során többször kellett küzdenie puszta fennmaradásáért.

Nem könnyíttette meg a vállalat dolgát az évtizedek óta tartó, Intellel folytatott jogi hercehurca sem. Eleinte főleg abból volt baj, hogy az AMD a nagyobbik gyártó csipjeit másolta, mert egy korábbi megállapodásra hivatkozva Sanders úgy érezte, jogában áll így tennie. Amikor aztán az Intel arra kötelezte az AMD-t, hogy hagyjon fel tevékenységével, titokban folytak tovább az akkor aktuális 386-os processzor fejlesztései. De a véletlenek elképesztő összjátéka nyomán az Intel tudomást szerzett a lemásolt processzor részleteiről.

Nem sokkal a tömeggyártás megkezdése előtt az AMD egyik alkalmazottja Kaliforniába érkezett, hogy bemutatót tartson a vállalat vezetősége előtt az új termékről. Pár dokumentumot azonban az austini központban felejtett, ezeket egy futárszolgálat szállította Mike Webb után. A szállodában azonban volt egy másik Mike Webb is, csakhogy ő az Intel alkalmazásában állt. A csomag természetesen célt tévesztett, az Intel pedig ment a bíróságra.

Egyre erősebb

Ezekben az években a vállalat folyamatosan növelte piaci részesedését, és kezdett beérni az első saját projekt, a K5-ös, amiről Drew Dutton, a társaság akkori marketingmenedzsere így nyilatkozott: "Amikor elkezdtük gyártani a 386-osokat, hat év volt a hátrányunk, a 486-ossal már csak négyéves késében voltunk, míg a K5-össel két évre olvad a hátrányunk az Intellel szemben".

Aztán 1999-ben piacra kerültek az Athlonok, amik új helyzetet teremtettek: az évtizedek óta tartó párharcból első alkalommal az AMD került ki győztesen. Az Alpha mérnökeivel közösen fejlesztett K7-es a kor legerősebb x86-os processzorának számított, ami azonnal meg is látszott a tőzsdei árfolyamokon, és a közel 20 százalékos piaci részesedésen, ráadásul 1995 óta először nyereségessé tudott válni a gyártó. A csip gyorsabb volt az akkor kapható Pentium III-asoknál, valamint a 2000 novemberében piacra kerülő Pentium 4-eseknél is. A Wired még a 2001 márciusában megrendezett Cebitről is örömmel tudósította, hogy az 1,3 gigahertzes Athlon olyan gyors, mint az 1,7 gigahertzes inteles riválisa. A kijelentésnek sajátos árnyalatot adott, hogy akkor 1,5 gigahertzes volt az Intel legerősebb csipje.

A következő év elején aztán már kezdtek megmutatkozni az Athlon gyengeségei: a 2002 januárjában piacra kerülő Northwood-magos Pentiumok hamar eljutottak a 3 gigahertzes határig, amire az Athlonok már nem tudtak válaszolni, és ez azonnal meglátszott az eredményekben is. Az AMD piaci részesedése folyamatosan csökkent, 2001-ben és 2002-ben még 18-19 százalékot tudott kiküzdeni magának a gyártó, aztán 2003 elejére a Mercury Research szerint ez 16 százalékosra olvadt. Alig két és fél év alatt 45-ről 6,5 dollárra süllyedt az AMD részvényeinek az értéke, a helyzet tehát lényegében ugyanaz volt, mint ami az elmúlt harminc hónapban lezajlott, a lehetőségeket azonban össze sem lehet hasonlítani.

Mert akkoriban több tényező is segítette az AMD-t, ráadásul ezek közül kettő döntő jelentőségű volt: a Pentium 4 és az Athlon 64. A rövid northwoodos sikersorozat után ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy az új Pentium zsákutcába vitte az Intelt, és bár az első időkben jobb választásnak tűnt, mint az AMD Athlon, kiderült, hogy közel sincs annyi tartalék a processzorcsaládban, mint a mérnökök hitték. Ráadásul gőzerővel készült az AMD válasza, amit 2003 őszén dobott piacra a cég: bár az Athlon 64 késett egy évet, szinte minden mutatójában jobb volt, mint a Pentium 4-es, ezért azonnal sikeres lett. A szűk keresztmetszetet a gyártókapacitás jelentette, az AMD hosszú időn át nem tudott elég Athlon 64-est gyártani, ettől függetlenül a cég részvényeinek az értéke többszörösére nőtt: 2003 novemberében már 18 dollárért, 2006 januárjában 42 dollárért lehetett eladni a papírokat.

Külső és belső nehézségek

Az egész pályás letámadást a nehézkesen beinduló gyártás mellett részben az gátolta, hogy az Intel vitatott módszerekkel próbálta távol tartani partnereit az akkor erőre kapó riválisától. Így aztán az olyan óriások, mint a Dell meg a HP, sokáig nem is rendeltek a rendkívül sikeres szervercsipekből, az Opteronokból. Bár Joe Nocera, a New York Times szerzője hosszasan elemzi azt a kérdést, hogy a módszer ártott-e vagy használt a vásárlóknak, az Intel azóta egy súlyos antitröszt-pert kapott a nyakába, és az AMD a nehézségek ellenére is képes volt befolyását növelni a processzorpiacon, és rekordnak számító, 22 százalékos részesedést szerzett.

A profitot illetően azért nem esett túlzásba: jól mutatja a vállalat helyzetét, hogy az utóbbi idők legsikeresebbjének számító évében, 2005-ben is csak 165 millió dolláros nyereséget tudott összekaparni, a gyártási és terjesztési nehézségek miatt. Conrad de Aenlle, a New York Times szerzője remekül foglalta össze a vállalat legnagyobb problémáját: az AMD hibátlanul teljesíti a sikeres félvezetőgyártás legtöbb kritériumát, de az összest ritkán. Ezért tudott a cég legjobb időszakában is csak szerény nyereséget produkálni, ezért nem sikerült elérnie soha a 2006-ra tervezett harmincszázalékos piaci részesedést, és ezért kezdődött meg két éve az a máig tartó mélyrepülés, aminek nem látszik a vége.