Részeg katonák tobzódása vagy a modern Magyarország kezdete?

Vadidegenek csókolóztak a száz évvel ezelőtti pesti utcán, miközben az emelvényen Károlyi szónokolt, a csók feltétele: a nők levágják a tiszticsillagot a sapkáról, és az új forradalmi jelképet teszik a helyébe. Az őszirózsa valójában importált szimbólum volt, Bécsben, Zágrábban, Prágában is ez lett a módi ezekben a napokban – mint egy elszabadult arab tavasz virágzott az ősz az éppen megsemmisülő Monarchia romjain.

Ezt az egyszerre euforikus és rettenetes bomlást, a forradalom káoszát és Károlyiék szerinte sok szempontból tragikomikus rendszerét idézi meg a százéves évfordulóra kijövő új könyv, Hatos Pál Az elátkozott köztársasága. A könyv úgy tölti meg élettel ezt a rövid, de azóta is szekértáborokat definiáló korszakot, hogy az egyik oldalnak sem fog igazán tetszeni. Ha ideológiai címkézésről van szó, a történész szerzőre leginkább a mérsékelt konzervatívot lehetne mondani, ha ezeknek a szavaknak lenne még jelentése – de nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni, veszélyes jelző ez manapság. A lényeg, hogy – bár ezt jobb- és baloldalon is vitatni fogják értelemszerűen – nem emlékezetpolitikát ír, hanem igazi történelmet.

1918 pillanatnyi érzülete hamar elfelejtődött, vagy csak nagyon torzítva élt tovább. Nem véletlenül persze: a Horthy-korszakban a „patkányforradalom” a rendszer fő ideológiai antipólusa lett, az intelligencia pedig pánikszerűen próbálta kiradírozni, hogy 1918 őszén ő is istenítette Károlyit – így volt ez Kosztolányival ugyanúgy, mint Gömbös Gyulával vagy az ugyancsak szélsőjobbra húzódó Szabó Dezsővel. A jobboldali emlékezetben Károlyi Mihály azóta is a főgonosz hálás szerepét játssza, Ő Trianon első számú felelőse – szobrának 2012-es eltávolítása, a Tisza-szobor visszahelyezése ezért a szimbolikus politikának fontos pillanata volt.

A könyv egyértelműen elutasítja ezt a bűnbakképzést, de az 1918-as „polgári demokrácia” baloldali legendáját is. Cáfolja a tőrdöfés-elméletet, a nemzetárulást, azt, hogy ha Károlyi nincs, meg lehetett volna menteni a történelmi Magyarországot, de az is világosabb lesz belőle az olvasónak, hogy Károlyi mindezzel együtt valószínűleg sokkal kevésbé érdemli meg azt a kultuszát, amit – mint azt Hatos Pál kiemeli – a Kádár-rendszerben tudatosan erősítettek.

Pedig nem kifejezetten mítoszrombolni akar, egyszerűen csak visszaadni „ennek a rövid korszaknak a gazdag történelmi életet”. Ez legzseniálisabban éppen a száz évvel ezelőtti október-novemberi napok, a Monarchia végórái és a forradalmi káosz kapcsán sikerül. Az őszirózsa ugyan szép nosztalgikus jelkép, ami négy év öldöklés után kifejezte a háborúskodás teljes meggyűlölését is, de egyébként ez a váratlanul győzedelmeskedő forradalom minden volt, csak virágkarnevál nem.

Jasszforradalom

1918 valóban forradalmi abban az értelemben, hogy a hagyományos politika képviselői képtelenek voltak uralni az eseményeket. A könyv elég hatásosan érzékelteti, hogy ez a spontán anarchia ideje, az utca orgiája, a végórák káosza, mely azon a romhalmazon virágzott ki, ami az országból bő négy év kizsigerelő háború után megmaradt. Ekkor már minden pót volt a kávétól a pótteán, az ehetetlen pótkenyéren át a pótcipők póttalpáig – és miközben idehaza a középosztály proletarizálódásának lett jelképe a cipőmizéria, a parasztok meg nem tudtak mezítláb betakarítani a korán jövő fagyban, kint a fronton a meztelen seggű katonák lába fagyott le a papírbakancsokban. Igaz, a Monarchia hadseregének fele ekkor már nem a fronton szolgált, mert otthon kellett rendet tartania, nem utolsósorban a katonaszökevényektől.

Az összeomlás heteiben ez a vert sereg özönlött vissza totálisan kiábrándulva és traumatizáltan, miközben lényegében senki nem tett semmit, hogy megakadályozza az ezzel járó káoszt. A politikai erőszak kultusza a megcsömörlött, megvadult közkatonákkal együtt érkezett vissza a frontról a hátországba. Amikor október 30-án a soroksári munkások kirabolták a fegyvergyárat, a város már tele volt katonaszökevényekkel és cigiárus rokkant bakákkal, akik „pár fillérért mindenre kapható hírvivők voltak”. Nem sokkal később belőlük alakult meg a forradalmi rendőrség, kiegészülve a Városliget bandákba tömörült jasszaival; ők az összeomlás anarchiájában főleg rabolni akartak.

Leginkább tragikomikus volt ez a forradalmi éjszaka a szerző szerint. „Semmi sem jellemzi jobban az összeomlás tragikumát annál, mint hogy a vidéki hadtestparancsnokságokat egy hosszú szoknyás, kisgyermekes családanya szólította fel a Nemzeti Tanácshoz való csatlakozásra” – írja, ugyanis egy bizonyos Mehringer Rezsőné volt a Teréz-központ egyetlen ébren lévő telefonos kisasszonya. A mindösszesen három napja miniszterelnök Hadik Jánost aztán kora hajnalban szintén telefonhívás ébresztette, hogy adja vissza a megbízatását, hadd jöjjön Károlyi.

Az érzékletes beszámoló szerint az utcákon ugyanekkor katonák és matrózok tartottak kvázi gyorsulási versenyeket elrekvirált teherautókkal, a városparancsnok pedig egy „kokaincsempészetben jártas szélhámos matróz” lett. Ekkorra már a börtönből kiszabadították a foglyokat, a bolondokházából pedig az elmebajosokat.

Öklömnyi kis utcakölykök húzták maguk után a földön a kaszárnyákból zsákmányolt nehéz fegyvereiket.

Ez az ‘56-os pesti srácokra emlékeztethet, de míg 1956-ban a forradalom büszkesége volt, hogy nem nagyon vannak fosztogatások, ekkor mindenki azt vitt a kirakatokból, amit akart. A kortársak vértelen forradalomnak mondták, és tényleg nem voltak barikádok. Ugyan villamoskalauzok lézengtek puskával, de inkább fiatal lányok bámészkodtak. Másnap a Károlyit hallgató tömegben pedig, mint a könyv szemérmesen fogalmaz az orgiasztikus alaphangulatról, „magánregények szövődtek, akár egy mai Sziget Fesztiválon”.

Az életben maradottak részeg kalamajkája ez, elveszett életünknek halálos sikolya,, hogy csak azért is, sohase halunk meg – mikor mindnyájan meghalunk

– írta a korabeli sajtó. Hatos Pál haláltánchangulatról beszél: nem csak a forradalom heteinek valóságos táncőrülete miatt (azt írja, minden lányos házban felcsavarták délután négykor a szőnyeget, a foxtrott és a one-step volt a menő), de az ezekben a hetekben tomboló spanyolnátha miatt is. A járvány csak novemberben 51 ezer embert ölt meg az országban. Rendkívül demokratikusan, minden rétegből markolta áldozatait „a forradalom szó szerint is lázas napjaiban”.

Ősgyűlölet

Ha Budapesten vidám anarchia is volt, vidéken sokkal sötétebb volt a kép. Ott 1918 elsősorban az úrgyűlöletet és a háborús nélkülözés miatti elégtételt jelentette. Ez az egész országra kiterjedő parasztforradalom szinte elfelejtődött, pedig a kötet szerint sokkal nagyobb brutalitással járt. „Az elitek nyelvén értelmezhetetlen, formátlan dühkitörés” volt gyújtogatással, rablással, a bútorok szétverésével – valami ősi minta és úrellenesség. A példák alapján ez egészen hasonlónak tűnik ahhoz, ahogy újabban egyre inkább leírják 1917-18 még sokkal nyomorúságosabb Oroszországát, a mindenki mindenki ellen tombolását, azt, amit aztán nagy októberi forradalomként kanonizáltak a győztesek.

De nálunk is: „Sok helyütt a forradalom abból állt, hogy a hazatért katonák és/vagy a helyi szegénység lerohanta a szomszéd falu vagyonosabb gazdáit”, vagy éppen a papot, a jegyzőt, a zsidót. Kaposváron az egyik éjjel 500-an tomboltak, ment a szabad rablás a hazatért parasztkatonákkal és a helyi félvilággal:

A felgyújtott üzletek fényénél a cselédkorzón vidáman hullámzottak a hetesével-nyolcasával egymásba karoló, daloló lányok

– a helyi polgárság a káosz miatt a szerb hadsereg behívásáért könyörgött.

Volt falu (Facsád), ahol géppuskás repülő „teremtett rendet”, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy fentről lekaszabolták a tömeget – 104 halott maradt ott. Összesen legalább ezer embert öltek meg a hatóságok a statáriális kivégzések és a megtorlások során. Ez azt jelenti, hogy több halott volt az őszirózsás forradalom után, Károlyiék regnálása alatt, mint akár a vörös-, akár a fehérterrorban.

A vidék 1918. őszi parasztforradalmának bűnös és ártatlan halottai kihullottak az emlékezetből. Az erőszak történelme egyaránt igazságtalan tettessel és áldozattal.

Mindez úgy hangzik, mintha valaki csak a forradalmat akarná besározni, és lehet, hogy Hatos Pál ellen tényleg azt fogják vetni, hogy – mint a kádári propaganda ‘56-tal kapcsolatban a lincseléseket – a rémségeket nagyítja fel. Főleg, hogy azt is leírja, nem volt itt valódi republikánus hagyomány, a köztársasági láz csak egyik napról a másikra lobbant fel és járta át az országot, és gyorsan hitelét is vesztette, amikor kiderült, hogy a pacifizmus sem képes megmenteni a történelmi Magyarországot.

Az 1918-as forradalom ebben a megvilágításban csupa rögtönzés és kapkodás volt. De ezzel, a „történelmi esetlegességek”, az egyes személyeken túli nagy társadalmi erők érzékeltetésével a jobboldali mítoszokat és konteókat is hatásosan cáfolja újra a könyv.

Héber-szocialisták vagy az új Kossuth?

Például a szabadkőműves összeesküvését, ami már akkor is népszerű antiszemita toposz volt. Kritikusai azt mondták Károlyiról, hogy csak báb, mert Magyarországon még egy forradalmat is csak egy gróf nevével lehet megcsinálni. Az egész köztársaságosdit szerették „héber-szocialista” erőknek és a szabadkőművességnek tulajdonítani, és a kormány környékéről tényleg legalább tízen voltak páholytagok. De mint azt Hatos Pál hangsúlyozza, a magyar szabadkőművesek nem az a nemzetellenes sötét összeesküvő társaság voltak, aminek imádják őket lefesteni; többségük a háború alatt ugyanúgy a központi hatalmak győzelmét remélte, mint a szélesebb közvélemény. Hogy bonyolítsuk kicsit a képet: 1918 őszén a román propaganda azt híresztelte, hogy a szabadkőművesség által irányított magyarországi forradalmak célja igazából az osztrák-magyar uralom fenntartása új formában.

A köztársaság a rend elleni lázadás volt, nem pedig „huszonöt zsidó” összeesküvése. A lázadást és a felfordulást a magyar parasztság csinálta, sőt, a hűséges öreg cselédség

– írja Az elátkozott köztársaság szerzője, hozzátéve, hogy a csalódott katonák és más alsó rétegek mellett a baloldali fordulathoz „a nadrágos emberek elégedetlensége” is kellett. Nem is a viszonylag szűk, polgári radikális és baloldali értelmiségi közegé, inkább a szélesebb középosztályok fásultsága, radikalizmusokra való nyitottsága is. Utólag vicces, hogy Károlyi körül mekkora kultusz volt ekkoriban, és hogy ő számított nemzetmentő hazafinak. Az ő nevére írták át a Kossuth-nótát, ott virított a fényképe a kirakatokban, mellesleg ekkor még Gömbös Gyula is Károlyiban látta a nemzet megmentőjét. A háborús években egyre népszerűbb ellenzéki vezér tőkéjét ekkor éppen az antantbarátsága jelentette: naiv módon abban bíztak, hogy emiatt majd máshogy kezelik a győztesek. Hogy ez mekkora tévedés volt, hamar kiderült. De Trianonnak az ő nyakába varrása ettől még nem több bűnbakkeresésnél.

Károlyi politikai képességeit sokan kétségbe vonták már, a tájékozott bécsi polgár Freud például például egyenesen a legtehetségtelenebb magyar politikusnak látta. Hatos erről annyit ír, hogy nem igazi „political animal”, és biztosan nem forradalmi alkat: szórakozott és legendás késő, aki esténként színházba jár, és a klubban szenvedélyesen sakkozik az újságírókkal. Az biztos, hogy a forradalomban Károlyi elég passzívan követte az eseményeket. Arra is minden oka meg lehetett volna, hogy egyáltalán ne kövesse: még az utolsó parlamenti ülésnapon is arról beszélt, hogy

Aki ma vállalkozik a kibontakozásra, holnap a legnépszerűtlenebb ember lesz Magyarországon, és csak rossz békét tud szerezni.

Saját sorsa bizonyítja, hogy teljesen igaza volt. Ő mégis, mint maga mondta, felült a történelem gyorsvonatára. Köztársasági politikáját is a kapkodás jellemezte. Bár nagyrészt saját rokoni-ismerősi köréből állította össze gyorsan a kormányt, az elhíresült hadügyminisztert, a „Soha többé nem akarok katonát látni!” felkiáltást produkáló Linder Bélát csak a kormányalakításon mutatták be Károlyinak. A frontról alkoholista roncsként hazatérő katona-miniszter nevetséges pacifizmusa miatt első számú bűnbakja lett a katonai bukásnak – gyakorlati szerepe azonban elég minimális volt benne, hét nap után le is váltották, a Monarchia pedig nem miatta omlott össze. Máskülönben pedig a polgárság rettegett legjobban a fegyveresen hazatérő katonáktól – szerencsétlen Linder ennyiben a közvéleményt fejezte ki.

Szeretik azt gondolni, hogy ha Károlyiék értelmesebben csinálják, meg lehetett volna védeni a határokat.

A mai fotelhuszárok elfelejtik, hogy a háború nem egy steril terepasztal volt kicsi, szabadon mozgatható zászlócskákkal és ólomkatonákkal

– írja a konzervatív történész, és arra hívja fel a figyelmet, hogy 1918 végén ez nem pusztán hadászati kérdés volt, a szétbomló, a katonai hierarchiának többé nem engedelmeskedő, infrastruktúra és morál nélküli hadsereg ugyanis abban a pillanatban senki nem lett volna képes megregulázni. Bár Károlyiéknál a szomszéd országokkal szemben egyoldalúan kormányprogrammá tették a pacifizmust, a véderőképesség nem igazán a politikai akaraton múlt, és az is mítosz – olvashatjuk –, hogy a belgrádi fegyverszüneti egyezmény aláírása nélkül fennmaradhattak volna a magyar határok.

A múlt hosszúra nyúlt, és soha nincs vége

A rend összeomlásához három dolog kellett Hatos Pál értékelése szerint: a váratlan gyorsaságú összeomlás, a hazatérő katonák, akik hozták magukkal a háború brutalitását, és a kapkodó új hatalom. Az elátkozott köztársaság azt a társadalomtörténeti hátteret mutatja meg, aminek a kiszakadása sokkal inkább magyarázza a történéseket, mint hogy mit gondolt vagy akart Károlyi, vagy bárki a látszólagos főszereplők közül. Ez akkor is általánosabb tanulság, ha a hangsúlyok és a konkrét értékelések persze vitathatók.

Mint a könyv írja: 1918-ban kezdődik a modern magyar történelem, ami előtte volt, múlt, ami azóta, kultúrharc és emlékezet. A száz évvel ezelőtti történések megfejtése ennyiben eléggé aktuális ma is: a baloldal modernizációs elfogultságai és vakfoltjai ugyanúgy benne vannak, mint a jobboldali krónikus betegségek. Az a zűrzavaros pár hónap minden projekcióra tökéletes: a 20. század erre skiccelte fel azt az alap koordinátarendszert, amiben a magyar politika gyűlölségei kimeríthetetlen forrást és muníciót találhatnak a mai napig, egy anarchikus étlapot, amiből mindenki tetszés szerint etetheti saját mániáit vagy választói bázisát.

(Borítókép: Forradalmárok, katonák egy Vörös csillagos transzparenssel 1919-ben. Erky-Nagy Tibor / Fortepan)