Lukács
7 °C
22 °C
Index - In English In English Eng

Tényleg lehet önimádó egy teljes generáció?

GettyImages-487885604
2019.02.22. 21:05 Módosítva: 2019.02.22. 23:58
Magától értetődően nemzedékekbe soroljuk a nagyjából azonos időben született, nem rokon embereket is, és ezzel kimondva-kimondatlanul azt feltételezzük, hogy a viselkedésük, gondolkodásuk hasonló kortársaikhoz. Az előző évezred végének gyermekei önimádók és mihasznák, a 2000 után születetteket pedig máris elfuserálták a kütyük. De van-e ennek értelme, bizonyítják-e tudományos tények a generációs felosztás létjogosultságát?

A Buzzfeed nemrég megjelent, sok milliószor megosztott cikkében meglehetősen gyászos képet fest az ezredfordulós nemzedékről – vagy Y-generációról, az angol elnevezésnek, millennials, nincs igazán jó magyar megfelelője, mindenesetre az 1985 és 2000 között született embereket jelenti. Egy 27 éves amerikai szavazó példáján mutatja be, hogy a jelenleg a 20-as, 30-as éveikben járó emberek mennyire elveszettek. A Timnek nevezett férfi azért nem regisztrált a 2016-os amerikai választáson (és ezért vélhetően nem is szavazott), mert „utál leveleket postán feladni, mert attól szorongani kezd”. Noha Tim saját bevallása szerint figyelemhiányos hiperaktivitással (ADHD-val) küzd, ami részben magyarázhatja a nehézségeit, a cikk mégis arra a megállapításra jut, hogy

az ezredfordulós generáció még a legalapvetőbb, mindennapos tevékenységek elvégzésére sem képes.

Mintha a millenniumi nemzedék elfelejtett volna felnőni, pontosabban, az idézett cikk végkövetkeztetése szerint már azelőtt kiégett, hogy felnőtt volna. Ennek oka a szülők túlzásba vitt gondoskodása, illetve a 2000-es évek gazdasági hanyatlása. Mindezek hatására az évfordulósok túlzottan ambiciózusan indulnak neki az életnek, túl sokat vállalnak, ami miatt nem képesek megfelelni az elvárásoknak. Így villámgyorsan megcsömörlenek, és nem foglalkoznak a korábban a felelősségteljes felnőttkor velejáróinak tekintett célok (saját lakás, stabil munkahely, családalapítás) elérésével, ehelyett önimádó, nárcisztikus módon csak a mában élnek, és az élvezeteket űzik.

Önzők, cinikusak, mihasznák

Az efféle általánosító jellemzések általában célba találnak, most valószínűleg önöknek is eszébe jutott néhány fiatal ismerősük, akire tökéletesen ráillik a leírás. Bár az is teljesen biztos, hogy 100 éve is pontosan ilyennek látták az akkori fiatal felnőtteket a kor idősebbjei. Az efféle anekdoták nem elegek ahhoz, hogy egy teljes nemzedékről, világszerte (vagy akár csak a nyugati civilizációban) millió ember viselkedéséről általánosságokat jelentsünk ki. Mindenki ismer öreg bácsit, aki világéletében dohányzott és ivott, mégis 90 évig élt. Ez azonban nem bizonyítja, hogy az alkohol és a dohányzás ne lennének egészségtelenek.

Kérdés tehát, hogy az olvasók prekoncepcióit kiszolgáló, és az elvárt olvasottságot betonbiztosan szállító népszerű pszichológiai cikkek valóban megbízható kutatási eredményeken alapulnak-e. Sőt az is kérdés, hogy az azonos periódusban született emberek hasonlóan viselkednek-e, és gondolkodásuk éles határok mentén változik.

Vagyis: léteznek-e egyáltalán generációk?

Valószínűleg már sejtik, hogy ha a válasz egyértelmű igen vagy nem lenne, akkor ez a cikk nem született volna meg.

Generációk egymás után

A nemzedékeket minden kutató, legyen szociológus vagy pszichológus, aki a témában értekezik, másképpen definiálja (úgy tűnik, ez náluk valamiféle hiúsági kérdés), de nagyjából így alakulnak a háború utáni generációk:

A népességrobbanás nemzedéke (baby boomers)
A II. világháború vége és a hatvanas évek közepe között születtek, a gondolkodásmódjukat leginkább az (Amerikában) fiatalkorukban tömegmédiummá váló televízió alakította.

X-generáció
A hatvanas évek és a nyolcvanas évek közepe között látták meg a napvilágot, és ők kezdtek el először otthon vagy a munkahelyükön tömegesen számítógépet használni.

Ezredfordulós nemzedék, Y-generáció (millennials)
Az előző évezred utolsó másfél évtizedében születtek, az ő tinédzserkorukban alakította át alapjaiban a teljes emberi kommunikációt az internet.

Z-generáció
Már ennek az évezrednek a gyermekei, ők már beleszülettek a mobiltechnológiába. Ha számítógépet látnak, (a közhiedelem szerint) azonnal a képernyőjét próbálják tapogatni.

A társadalmi generációk elmélete lassan száz éves, hiszen alapjait 1928-ban fektette le a német szociológusként ismert és a klasszikus szociológia atyjaként tisztelt Karl Mannheim. Ő persze magyar volt, Mannheim Károly néven született Budapesten magyar apától és német anyától. Bár 1933-tól Angliában élt (1933-ban az antiszemitizmus térhódítása miatt emigrált Németországból), a nemzedékek problémájával foglalkozó tanulmányát csak a halála után, 1952-ben fordították le angolra, és ekkor ismerhette meg a szélesebb tudományos közvélemény.

Mannheim elmélete szerint az azonos időszakban fiatal éveikben járó emberekre ugyanaz a társadalmi-történelmi környezet hat (különösen azok az események, amelyekben ők is tevékenyen részt vesznek, így háborúk, mozgalmak). Így őket társadalmi kohorszként (azonos korú csoportként), vagyis generációként lehet definiálni, és ez hatással van viselkedésükre. Ezáltal az idősebb generációk közvetetten hatnak a fiatalabb nemzedékek gondolkodásmódjára is.

Az elmélet népszerűvé vált, hiszen lehetőséget biztosított arra, hogy egyszerű, könnyen kezelhető címkékkel lássák el a korcsoportokat. Így lettek a háború utáni Nyugaton tapasztalható gazdasági fellendülésbe és a kapitalizmus jótéteményeibe beleszülető baby boomerek önzők, a társadalmi feszültségekkel terhelt hatvanas-hetvenes években világra jött X-generációsok cinikusak, az ezredfordulósok mihasznák és így tovább.

Ez az elmélet látszólag egy sor társadalmi jelenséget magyarázott a polgárjogi küzdelmektől a gazdasági recessziókig, és legfőképpen alátámasztotta a fiatalokat illető negatív bélyegeket.

Hiányzó bizonyítékok

Csakhogy amikor a vizsgálatokban sikerül egy-egy generáció belső változatosságát megfelelően leképezni, sokszor az derül ki, hogy a nemzedéken belül szinte ugyanannyira különböznek az emberek, mint a generációk között. Persze szó sincs arról, hogy az emberek tipikus gondolkodásmódja ne változna az idővel. A mai fiatalok sok tekintetben más értékeket tartanak fontosnak, mint azok, akik száz éve születtek (már csak azért is, mert a világ, a kommunikációs eszközök és a hozzáférhető információforrások is átalakultak körülöttük). De a világlátás és a domináns viselkedésformák alakulása egyre több kutató szerint folytonos és egymással párhuzamos, illetve széttartó trendek is megfigyelhetők benne.

Emiatt bajosan lehet az akár 20 év különbséggel született embereket egy skatulyába gyömöszölni.

David Costanza, az amerikai George Washington Egyetem pszichológusa amellett érvel, hogy a generációs felosztás létjogosultságát megalapozó tudományos bizonyítékok nagyrészt hiányoznak. Ez nem azt jelenti, hogy az összes pszichológiai felmérés, amelynek eredményei azt mutatják, hogy „az adott generáció tagjai valamilyen viselkedési jellegzetességükben másmilyenek, mint a korábbi nemzedékek”, mind rosszak lennének. Csupán nem feltétlenül azt mérik, amit vizsgálni próbálnak.

Több vizsgálatban kimutatták például, hogy a millenniumi generáció tagjai kevésbé vannak megelégedve az állásukkal, mint az X-generáció (ugyanakkor más vizsgálatok ellentmondanak ennek). Csakhogy karrierjük kezdetén a X-generációsok is elégedetlenebbek voltak a kor baby boomereinél. Itt talán nem generációk különbségeiről, mindössze az ember életkori jellegzetességeiről van szó. A ezredfordulósok talán azért kevésbé lojálisak a munkaadójukhoz, mert ez az első vagy a második állásuk, és még nem találták meg azt a munkát, ami megfelelne számukra. Emellett, köszönhetően a 2008-as jelzáloghitel-piaci összeomlásnak, közülük kevesebbeknek van jelzáloggal terhelt lakáshitele, így kevésbé jelent számukra egzisztenciális katasztrófahelyzetet egy-egy állás elvesztése. Ellenben az idősebbek, minthogy karrierjük régebb óta tart, több munkát is kipróbálhattak már, így valószínűbb, hogy rátaláltak egy olyanra, amely megelégedéssel tölti el őket.

A másik gyakori állítás szerint az ezredfordulósok önimádók,

vannak, akik már nárcizmusjárványról beszélnek.

A vizsgálatok valóban azt mutatták, hogy a 2000-es években néhány százalékkal emelkedett a tesztelt populáció (szinte kizárólag egyetemisták, és ahogy a legtöbb pszichológiai vizsgálatban, ez újabb probléma) nárcizmusra kapott pontértéke. Aztán visszaállt a korábbi szintre. Ha összehasonlítjuk őket az idősebbekkel, általában valóban nárcisztikusabbnak tűnnek, de ez már csak a fiatalok örök jellegzetessége.

GettyImages-967599200
Fotó: Bloomberg / Getty Images Hungary

Sőt, vannak olyan kutatási eredmények, amelyek szerint az 1990-es, 2000-es, és 2010-es években egyetemre járók önimádata éppenséggel folyamatosan csökken. Ezzel párhuzamosan növekszik a közösségi elköteleződésük. A katonának álló ezredfordulósok nemzeti büszkesége manapság erősebb Amerikában, mint a 20 évvel ezelőtti újoncoké. Akkor tehát kijelenthetjük, hogy az ő generációjuk igazából felelősségteljesebb, önzetlenebb, mint az előző nemzedékek? Dehogy, hiszen ha az adatok mélyére ásunk, kiderül, hogy az egész amerikai társadalom militáns büszkesége nőtt a 2001. szeptember 11-i terrortámadás óta. Vagyis egy generációsnak tűnő, valójában azonban korszakos jelenséggel állunk szemben. Alapvető nehézsége a nemzedékeket összehasonlító vizsgálatoknak, hogy a kutatóknak nincsenek évtizedeik arra, hogy eredményeket produkáljanak, így a vizsgált személyek kora, társadalmi helyzete eltérő.

A generációk címkézésével a legtöbb kritikus kutató szerint az a probléma, hogy e címkék a legritkább esetben (praktikusan soha nem) pozitívak. Önző, nárcisztikus, cinikus, és így tovább. A nemzedékek mindig csak az utánuk következő, még rosszabb generáció fényében tűnnek valamivel jobbnak. Ettől függetlenül lehetnek a hasonló életkorú embereknek hasonló igényeik, amelyeket praktikusabb egy kalap alá véve kezelni. Mint azt a New Scientistnek nyilatkozó pszichológus, Jean Twenge kifejti,

a generációs kategorizálással semmi gond nincs, amíg nem hisszük azt, hogy a nemzedékek tagjai tökéletesen ugyanolyanok.