István, Vajk
18 °C
33 °C
Index - In English In English Eng

A biodiverzitás kulcsa a pásztorok kezében van

DNAND20170708032
2019.04.27. 21:07
Jövő héten tartja közgyűlését Párizsban az ENSZ biodiverzitással és ökoszisztéma-szolgáltatásokkal foglalkozó kormányközi platformja (IPBES), amelyben számos magyar kutató dolgozik. Noha a testület elé tárandó jelentéstervezet még nem nyilvános, az egyik résztvevő magyar kutató, Molnár Zsolt szerint az IPBES újra leteszi a névjegyét amellett, hogy a földi élet sokféleségének megőrzése csak a teljes emberiség - így a tudományos közösségen kívül álló hagyományos gazdálkodást folytató emberek - tudása által lehetséges. A magyar etnoökológus szerint a pásztorok közreműködése nélkül nehezebb megvédeni a sok hazai gyepterület életközösségét.

A megközelítés, miszerint a tudományos körökön kívül működő emberek ismeretei is fontosak lehetnek bizonyos tudományosnak tekintett problémák megoldásában, ma még nem számít általánosan elfogadott nézetnek az akadémiai szférában. A szembenállást Molnár Zsolt, a Magyar Tudományos Akadémia Ökológiai Kutatóközpont tudományos tanácsadója a felvilágosodás korára vezeti vissza. A felvilágosodás újradefiniálta a tudomány fogalmát, egyetemes tudásnak onnantól kezdve a tudósok által létrehozott ismeretanyagot tekintjük. Ezzel párhuzamosan a közemberek, a pásztorok, a halászok tudása leértékelődött, illegitimmé vált.

Ezen ismeretek ettől kezdve elmaradottnak tűntek, hiszen az új tudás értékelődött mind fölé.

Esztenázás (Tankó Tímár Tódor juhász, Gyimesközéplok)
Esztenázás (Tankó Tímár Tódor juhász, Gyimesközéplok)
Fotó: Molnár Ábel

Az etnoökológus érvelése szerint a hivatalos tudománnyal szemben a közemberek által létrehozott úgynevezett lassú tudás eredményei csak azután terjedtek el a világban, hogy azokat egy kisebb közösség már tesztelte, és az megbízhatónak bizonyult. Erre példa a búza elterjedése Európában. Amikor e gabona termesztése elterjedt térségünkben, arról a kis-ázsiai tapasztalatok alapján már tudni lehetett, hogy alkalmas az emberek élelmezésére.

A természetvédelemben már kiderült, hogy a tudomány és a technológia létrehozott gyors tudás nem mindig válik be a természetben. A kilencvenes évek elejétől ezért elkezdett terjedni az a nézet, miszerint a természetbe beleszülető ember ismeretei újat, mást képesek hozzátenni az ökológiai tudásunkhoz. A kutatók feltették maguknak a kérdést, hogy például a pásztorok miben ismerik másként a világunkat, ők hogyan voltak képesek fenntartani a biológiai sokféleséget évszázadokon át. Nyilvánvaló, hogy sok dolog, amit mi most védünk, az az ő munkájuk révén maradt fenn

- fogalmaz Molnár Zsolt. Itt közbevetjük, hogy talán azért nem pusztítottuk már el sokkal korábban a természetet, mert régen még nem voltak eszközeink tönkretenni azt, miközben a múltban is lerombolt az ember teljes életközösségeket. A kutató elismeri, hogy ebben van igazság, illetve az emberiség létszáma sem volt elegendően magas a globális pusztításhoz, viszont az ökológusok az utóbbi évtizedekben sorra mutatják ki azokat a gazdálkodási elemeket és a gondolkodásmód szerepét, amelyek megakadályozták, hogy a hagyományos gazdálkodók tönkretegyék a természeti környezetet. A kutatásokból az is kiderült, hogy csak akkor képes az ember egy erőforrást fenntarthatóan hasznosítani, ha már megtapasztalta a hiányát. Márpedig az évszázadok során az emberek tömegeinek nyílt alkalmuk megtapasztalni a káros gazdálkodás következményeit.

Amikor a pásztor, majd a fiai is azt tapasztalták, hogy a korábban használt legeltetési technika tönkretette a legelőt, természetesen igyekeztek rajta változtatni, hiszen a megélhetésük, végső esetben a napi betevőjük múlott ezen.De ugyanez a szemlélet a világ sok más hagyományos életmódot folytató népcsoportjára is jellemző. Molnár Zsolt beszámol a kanadai inuit eszkimókról, akik szándékosan nagyobb lyukú hálókkal halásznak, hogy a kisebb, fiatalabb halak megmeneküljenek, és így a következő nemzedék fennmaradása biztosított legyen. Vannak ugyanakkor csalók, akik mégis kis lyukú hálókat használnak, minden elérhető halat lehalászhassanak. De őket nyilvánosan megszégyenítik, vagyis a közösség szabályozza azt, hogy lehetőleg senki se használja túlzottan az erőforrást. A lassú (azaz tesztelt), hagyományos ökológiai tudás tudja, hogy milyen hatása van az emberi tevékenységnek a tájra, az élővilágra, a tudományos ökológia pedig az elmúlt 20 évben észrevette azt, hogy van mit tanulnunk ezektől az emberektől. Különösen azért, mert a hagyományos tudás sem avul el feltétlenül, hiszen az is fejlődik, ott is születnek új ismeretek, és a tapasztalatok fényében folyamatosan módosítják a tradicionális gazdálkodási elveket is.

Az etnoökológus magyar példát is hoz arra, hogy amikor a modern természetvédelem semmibe veszi a hagyományos tudást, az előrevetíti a kudarcot. Amikor a 80-as években először tettek erőfeszítéseket arra, hogy megvédjék az alföldi rétek orchideapopulációit, azt találták ki, hogy a rétek kaszálásával várjuk meg azt, míg az orchideák elvirágoznak, magokat hoznak, és e magokat már elszórták. Ezzel a virágok szaporodását igyekeztek segíteni. Csakhogy az eredmény sok helyütt éppen ennek fordítottja lett. A le nem kaszált füveknek ugyanis alkalmuk nyílt megerősödni, és így a versengésben az orchideák fölé kerekedtek. Emellett a nyáron a gyökérben eltárolt, majd onnan a talajba kerülő tápanyag sem kedvezett az orchideáknak, amelyek

a gyenge versenytársakat és a relatív tápanyagszegény talajt kedvelik.

Erdei sertéstartás a Száva-menti erdőkben (Šević Josif disznósgazda)
Erdei sertéstartás a Száva-menti erdőkben (Šević Josif disznósgazda)
Fotó: Molnár Ábel

Azóta kiderült, hogy nem is a korai kaszálás az orchideák szempontjából legjobb természetvédelmi kezelés, hanem a sokféleségre törekvő marhalegeltetés. Már ugyanis az emberi szem számára szép rét, és az ott élő védett növények számára otthonos rét. Ha le van kaszálva a mező, az nekünk szép egyenletesen zöldnek tűnik. Ellenben a legeltetett legelő foltos, egyes helyeken lelegelték, másutt a marhák jobban meghagyták a növényeket, eközben trágyázzák a talajt.

Azt hittük, hogy ez rossz a növényeknek, pedig nem, nekik az az ideális, ha mérsékelten legeltetik az élőhelyüket. Ez csak egyetlen példa arra, hogy hiába a tudomány jó szándéka, s hagyományhoz való visszatérés jobb megoldásokat is kínálhat

- érvel Molnár Zsolt.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a hagyomány definíciószerűen jó. Sok esetben a tradíció egyenesen káros, főként akkor, ha nem képes adaptálódni. „Fejlődés nélkül a hagyomány valóban elavulttá és túlhaladottá válik, noha a természetes fejlődési sebessége lassabb, mint a tudományé.” A mai pásztorok ma már mobilkommunikációt, műholdas távérzékelést is használnak a hagyományos technikáik mellett.

Mindez elméletnek szép, de nem egyértelmű, hogy a laikus tudást hogyan lehet integrálni a gyakorlati, tudományos alapú természetvédelmi erőfeszítések sorába. Az etnoökológus azonban nem ért egyet a laikus jelző használatával. „Ha a laikus tudáson azt értjük, hogy az illető nem ért a kérdéshez, akkor egyáltalán nem erről van szó. A hagyományos tudás hordozói valójában specialistái a biológiai sokféleség megőrzésének, és ha ezt beadják a biológus tudományos ismereteit, illetve a természetvédő gyakorlati tapasztalatát ötvöző tudáshalmazba, abból olyan új vívmányok születhetnek, amelyeket egyenként egyik szereplő sem tudott volna elérni. Ha elfogadjuk egymás gondolatait és céljait, elérhetjük, hogy

a korábban ellenséges viszonyban lévő természetvédők és gazdálkodók együtt tudjanak működni.”

Délutáni itatás Terkőben (György Tibor juhász, Csíki-havasok)
Délutáni itatás Terkőben (György Tibor juhász, Csíki-havasok)
Fotó: Molnár Ábel

Molnár Zsolt és munkatársai tavaly a Science-ben megjelent tanulmányukban mutatták be azt, hogy például a tudomány és a pásztorok eltérő módon értékelik a természet adományait, és hogy van mit tanulnunk egymástól. Ebben a cikkben amellett érvelnek, hogy a hagyományos tudást nem átkódolva, hanem eredeti valójában kell befogadnia a tudománynak és méltányolni a döntéshozóknak. Ilyenformán minden szereplő a saját logikája szerint, a saját szemüvegén át vizsgálhatja az ember és a természet viszonyát, és így tehetik közkinccsé a tudásukat. A pásztorkodás nemcsak viszi a pénzt, hogy néhány védett növény fennmaradhasson, hanem lehet profitábilisan is csinálni. Az etnoökológus kutatócsoportja kiszámította, hogy ha 200 marha van egy gulyában, akkor a pásztor tevékenysége legalább két pásztor bérét kitermeli. Hiszen kevesebb jószág hullik el a nyári legelőn, a beteg jószágokat hamarabb észreveszi a pásztor, és közben a borjak súlya is jobban gyarapszik.

Az IPBES közgyűlése két hét múlva fogja elfogadni a 2005 óta első jelentést a globális biodiverzitás helyzetéről. Noha a pontos szöveget még nem fogadták el, a tervezet pedig nem nyilvános, Molnár Zsolt szerint a mostani jelentés legnagyobb vívmánya az lesz, hogy mára konszenzus alakult ki arról, hogy a tudomány önmagában nem elég ahhoz, hogy megóvjuk létfeltételeinket itt a Földön. Több száz millió ember él a Földön, aki a tradicionális módszerek révén viszonylag fenntartható módon használja az ökoszisztéma-szolgáltatásokat.

Az eredmények szerint tehát a pásztoroknak alapvető szerepük van a gyepek sokféleségének megőrzésében, a szakma - legalábbis Magyarországon - mégis kihalófélben van. Molnár Zsolt szerint ennek fő oka, hogy a gazdaság még nem fogta fel a diverz ökoszisztéma által nyújtott szolgáltatások alapvető jelentőségét: nem veszi igénybe a kondás, csordás segítségét, mert a nagyüzemi állattenyésztés hozza létre a húst és a tejet.

Csakhogy a pásztorok munkája nemcsak abból áll, hogy felügyel az állatra.

A pásztorkodás Nyugat-Európában hiányszakmává vált, és az utóbbi években a népszerűsége újra növekedésnek indult. Franciaországban pásztoriskolák működnek, Spanyolországban még a pásztornőknek is van országos szövetségük (akik kisebb netes szenzációt keltettek, amikor a Youtube-ra feltöltöttek egy Despacito-videót, lásd alább - M. Cs.). Vagyis más sok helyütt rájöttek arra Európában, hogy a védett területeken, ahol sok igen értékes gyep található mind a mai napig, amelyeket nem lehet újravetni, műtrágyázni, ott legeltetni kell, ahogy teszik ezt évszázadok óta.

(Borítókép: Csibi János felelőspásztor és fia, Csibi Gyula vezeti a juhnyájat az erdélyi Csíkszeredához tartozó Csobotfalva közelében 2017. július 7-én. Fotó: Veres Nándor / MTI)