István, Vajk
18 °C
33 °C
Index - In English In English Eng

Leléptem a Facebookról, és kösz, jól vagyok

levi

Mark Zuckerberg már két éve megígérte, hogy rendbe rakja a Facebookot, én viszont most év elején úgy döntöttem, nem várok erre tovább. Januárban, újévi fogadalomként kiléptem, és azóta, vagyis majdnem fél éve rá se néztem. Elég éles váltás volt ez a korábbi mindennapjaimhoz képest, mert a megelőző években még az Index 500 ezres Facebook-oldalát, Instagramját és jó pár kisebb oldalt, csoportot kezeltem, fejlesztgettem a munkaidőm döntő részében és azon túl is.

Előtte éveken át én voltam Az a fiú a Facebookról.

Nem az elsők között, de az egész elején regisztráltam, ahogy mindenki más is a főiskolai környezetemben. Minden hétvégén egy galériányi fotót töltöttünk fel a legutolsó házibuliból, poke-oltunk mindenkit, akivel össze akartunk jönni, belájkoltuk a Túró Rudit, Budapestet, Magyarországot, a kedvenc könyveinket, meg az "Akik szeretik a naplementét" oldalt, szóval ott lógtunk a Facebookon minden nap. Én sokáig hittem is ebben a dologban, a szakdolgozatomat is a közösségi médiában épp utakat kereső hírportálokból írtam akkortájt.

Aztán teltek az évek, és tudjuk, mi történt. A Facebook ma már csak nyomokban hasonlít a 2010-es Facebookra. Az anno rajongva, vagy éppen viccből belájkolt  oldalak százezres elérésű médiafelületekké duzzadtak, és a kezelőiknek általában a mai napig sincs fogalmuk róla, milyen felelősség társul ahhoz, ha az ember tömegeket képes elérni direkt üzenetekkel. Tartalmi szabályozás, etikai irányelvek vagy technikai korlátozások nem nagyon követték le az új nyilvánosság megszületését, és végignézhettük, ahogy a hírfolyamot leuralták a szenzációsan virális posztok, a fizetett hirdetések, a totális kamu, az álhírek, a politikai hirdetések, a képekre írt féligazságok, a százezreket megvezető influencerek, az orosz propaganda, a virális posztokba csavart propaganda.

Minden, amiből lassan minden jóérzésű embernek elege lett körülöttem.

Hogy ez mekkora zsákutcába vezet, azt a Facebook is felismerte pár éve, és úgy tűnik, ezen akarnak azóta is drasztikus lépésekkel változtatni. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján nem is kérdés, hogy sikerrel járnak-e. Sokkal jobb kérdés az, hogy

Kell ez nekünk egyáltalán?

Nem csak a szakmai kíváncsiság vezetett afelé, hogy kipróbáljam, milyen a digitális élet Facebook nélkül. Nekem őszintén elegem lett az oldalból. A személyes tapasztalaton túl százezres mintákon láthattam nap mint nap, hogy milyen hírek lesznek egy csettintésre népszerűek, milyen kétes történetek jutnak el tömegekhez kamu profilokon keresztül egy-egy közéleti csoportban, és milyen zsigeri reakciókat szülnek kattintásvadász címek a napi hírek nyomán. Moderálgattam órákon át, amikor a szurikátás fiú halálbüntetéséről beszélgettek felnőtt kommentelők a hír alatt, vagy amikor kárörvendő posztok százai érkeztek egy politikus halálhíre alá. Vicces, mert igaz: a szólásszabadságról legkönnyebben úgy lehet lebeszélni az embereket, ha látják, mi történik, amikor valahol szinte korlátlanul megvalósul.

Nem leszek álszent: nemcsak végignéztem ezeket a folyamatokat, hanem alakítottam is őket. Nem én vagyok az a marketinges, aki csodaszerek hirdetéseit tolta "azokra a 30-as nőkre, akik le akarnak fogyni, de kedvelik a süteményes receptoldalakat" de nem is vagyok maradéktalanul büszke mindenre, amit valaha megosztottam.

Amikor januárban kiléptem a Facebookról, persze nem akartam digitális öngyilkosságot elkövetni. A profilomat sem töröltem (nem is tehetem meg), és valamennyire aktív maradtam Messengeren és Instagramon is. Csak abból a Facebookból léptem ki, amit a hírfolyam testesít meg mindannyiunk számára. Amit egyszer még gyorsan átpörgetünk lefekvés előtt, és amit az első dolgunk átfutni ébredés után, és aztán tömegközlekedés vagy vezetés közben megint, aztán a vécén, a reggeli értekezleten, és így tovább. És amit a végtelenségig pörgethetünk egész nap, anélkül, hogy bármire is rákattintanánk. (Ne mondja, hogy ön bezzeg nem így. Órára pontosan ismerem az átlagos facebookozó olvasási szokásait.)

Kilépni a Facebookból sokkal könnyebb, mint gondolnák.  Egyszerűen csak nem kell rányomni az appra a telefonon, és nem kell beírni a böngészőbe, hogy Facebook.com

A Messenger külön is használható a saját oldalán (vagy mobilappján) keresztül - ami nem véletlen. A Facebooknál, úgy értem, a cégnél, korán felismerték, hogy ha leválasztják az üzenetküldést az anyaoldalról, sokkal tovább fennmaradhat, és olyanok is használni fogják, akik nem kérnek többet a hírfolyamból.

Ma is tudok róla, melyik ismerősöm hol nyaral épp (Instagram), hol evett valami jót (Instagram), ki házasodott, kinek született gyereke vagy vett háziállatot (Instagram). Kapcsolatban maradhatok a családdal (Messenger) barátaimmal, ismerősökkel (Messenger). Kapok pótcselekvésként pörgethető képfolyamot (Instagram). Meg mindent. Sokra tartom az online kapcsolatokat, nehezen engedném el ezt a részét a digitális világnak, hiszen ebben nőttem fel. Szerencsére ehhez már nem kell a Facebook,

csak a Facebook szeretné az ellenkezőjét elhitetni a világgal.

Fél év alatt lemaradtam egy esküvői meghívóról és három sörözős eseményről, ahová szívesen elmentem volna, ha a házigazdának idejében eszébe jut, hogy nem vagyok a Facebookon, és meghív valahol máshol is. Pech.

Kiléphettem volna sokkal durvábban is, mint ahogy tettem: ki is jelentkezhettem volna teljesen, vagy törölhettem volna a profilomat. Ezekkel a lépésekkel azért nem éltem, mert az életminőség javulásán túl technikai következményei és mellékhatásai lettek volna: ha felégetem a hidakat magam mögött, most nem tudnék belépni olyan oldalakra, ahol korábban kényelemből facebookos bejelentkezéssel regisztráltam. Mióta erre is figyelek, rájöttem, hogy rengeteg ilyen összekapcsolt szolgáltatást használok. Olyanok is vannak köztük, ahová előfizetésem van. Ez utólag végiggondolva bizony hiba volt. 

A Facebook-profil törlése előtt érdemes lementeni a teljes facebookos történelmünket képekkel, posztokkal, videókkal, mindennel. Ez meglepően egyszerű mutatvány. Én is megcsináltam, hátha úgy alakulna, hogy soha többet nem lépek már be az oldalra.

Sok kilépővel ellentétben nekem nincs komoly bajom az érdeklődési körömből vagy az aktivitásomból megismerhető adatok gyűjtésével és felhasználásával, amíg csak a négy fal között csinálja valaki. De a sorozatos adatlopási botrányok után bárkit megértek, aki nálam óvatosabb ezen a téren. Én naivan annak is tudok örülni, ha személyre szabott hirdetéseket kapok (csak észrevehetné a rendszer, hogy már megvettem azt a cipőt, amit egyszer kinéztem egy webshopban, és azóta mindenhol jön szembe a reklámja). Kijelentkezés vagy törlés után a Facebook nem tudna tovább követni az interneten keresztül, így összeomlana a böngészőmben a facebookos adataimra épülő reklámipar (mondjuk a Google-re épülő ettől még megmaradna). Az interneten felbukkanó hirdetések sokkal véletlenszerűbbek lennének, és ezt nem akarom. A nekem szóló reklám még mindig jobb, mint a teljesen érdektelen. 

Hogy pontosan mi volt a bajom a Facebookkal, ami végül a kilépésig vitt, azt csak hetekkel azután tudtam megfogalmazni magamnak, hogy megszűnt körülöttem a hírfolyam által vezérelt valóság.

Fake... micsoda?

Az én generációm elég tudatos a hülyeség felismerésében, és meggyőződésem, hogy a még fiatalabb Y és a Z generáció minket is lepipál ebben. Az elmúlt fél évben páran a szerkesztőségből vendégórákat tartottunk budapesti középiskolákban. Online álhírekről és médiatudatosságról beszélgettünk diákokkal, és mind azzal a tanulsággal jöttünk el, hogy a megismert mai 15-18 éveseken már nem fognak a béna, lehúzós trükkök. Röhögnek rajtuk. A mai fiatalok tudják, hogy nincs ingyen iPhone, felismerik az adathalász kamukat, nem dőlnek be a hihetetlen nyelvtudást ígérő szemüvegeknek, ésatöbbi. A propaganda, főleg Magyarországon, már keményebb dió, a fakenews-probléma sajnos mindenkit könnyen utolér, de a súlyos gond itt sem a 15-35 fiatalokkal van, hanem az öregekkel.

A szüleinket és a nagyszüleinket mi rángattuk fel ezekre az oldalakra, miattunk kezdtek facebookozni, hogy követhessék a mindennapjainkat, és így kerültek bele egy olyan világba, amiben a csapdák felismerése rengeteg tanulást és odafigyelést igényelne. Aki takarította már ki a szülei gépéről a böngészőben elvadult toolbarokat, a Facebookon kitöltött kérdőíveken, játékokon és körüzeneteken keresztül összeszedett nyavalyákat, az tudja, miről beszélek. Én még bűntudatot is érztem közben emiatt. 

Nem véletlen, hogy a legtöbb álhírt és propagandát az idősebb korosztályokra lövik a Facebookon. Ők azok, akik könnyebben megvezethetők és manipulálhatók, akik nem tudnak különbséget tenni a Mindenegyben és az Index hírei között, vagy újságíró, kommentelő és önjelölt véleményvezér között. Cserébe úgy osztanak tovább bármit az ismerőseiknek, mintha nem lenne holnap.

Ők azok, akik értelmetlen és frusztált kommentháborúkba keverednek a hírek alatt, mert nem értik, nem abban nőttek fel, hogy mit jelent az interneten kommentelni. Megtanítani nekik pedig senki nem fogja már. Szerintem egy dolgot tehetünk velük: ha mind elkezdünk lejönni a Facebookról, akkor talán előbb-utóbb ők is követnek minket. 

Jó hír viszont: ez a világ egy csettintésre megszűnik, amikor nem vagyunk a Facebookon.

Hétfőnként reggel nyugodtan kezdtem internetezni, mert tudtam, hogy nem jöhet szembe Trónok Harca spoiler, amíg nem keresek direkt Trónok Harca spoilert. Azt is megtehettem, hogy a Bosszúállók befejező részét még mindig nem néztem meg, mert teljesen elkerültek a jeleneteket kibeszélő, mutogató rajongói oldalak. Ha ma híreket akarok olvasni, átnézem a kedvenc oldalaimat, ahol tényleg megkapom a nap híreit, és nem csak azokkal találkozok közülük, amiket egy algoritmus kisorsolt nekem, hogy jó kedvem legyen. Ideges kommentelők sincsenek, akiken fejcsóválva szörnyülködhetnék, és azzal sem kell találkoznom, hogy mit gondolnak a 18 éve volt osztálytársaim a világ dolgairól.

A legérdekesebb viszont az volt, ahogy a Facebookból kilépve megszűntek a szenzációk. A Facebook hírfolyama felnagyít, túlhangsúlyoz, túlkompenzál olyan dolgokkal, amikről tudja, hogy érdekelnek. Ez az a buborék, amiről sokat írtunk már, és ami teljesen át tudja formálni a világról alkotott képünket, legyünk bármilyenek is. A klímáért aggódó vegán aktivista belecsavarodik a környezettudatos Facebookba, naponta olvashat 15, hónapok óta keringő cikket arról, hogy hamarosan mind meghalunk, és mindent ezen a szűrőn keresztül él meg. A kismama pillanatok alatt bekerül egy végtelen kismamafacebook-ciklusba anyukás csoportokkal, riadóláncokkal, ruhavásárlós, oltásellenes és Zárt VIP Tanácsadó Csoportokkal. A baloldali embereknek a világ egy permanens rettegéssé alakul a náci Fidesztől, a jobboldaliaknak egy migránsterrorral és sorosozással átszőtt brüsszeli összeesküvéssé

Teljesen megszűntek az álhírek is. Teljesen. Félelmetes felismerés, hogy a kamuhírekre és csúsztatós propagandára épülő világnak egy az egyben a Facebook hírfolyama a motorja (legalábbis nálunk, ahol a többi közösségi oldal aktivitása a töredéke sincs a Facebookénak). Nélküle az interneten csak elszigetelten létező, szélsőségesen aktivista, konteó- és álhír oldalak sosem jutnak el az átlagos, a híreket napi szinten követő ember képernyőjére. Ahogy azok a hirdetések sem érnek célba, amiket facebookos terjesztésre hoznak ezrével létre az erre fejlesztett algoritmusok, és amikkel simán lehet választásokat nyerni nálunk tudatosabb demokráciákban is.

Új dolgokat felfedezni kicsit nehezebb lett, de a kilépés óta megtanultam értékelni a jól összerakott hírleveleket, vagy ha valaki küld nekem egy linket cseten, amiről úgy gondolja, hogy érdekelhet. Elkezdtem jobban figyelni az olvasott szövegekhez kapcsolódó hivatkozásokra. Többször követtem tovább más oldalakra egy-egy sztorit, hogy színesebb legyen a napi olvasgatás.

Elkezdtem újra szörfözni az interneten. 2019-ben, tiszta őrület!

Így is napi 30-55 perccel csökkent a telefonommal töltött időm, ami viszont csak részben köszönhető a kilépésnek. Próbálom valahogy tudatosan két óra alatt tartani, ez is újévi fogadalom volt. Elkezdtem inkább podcasteket hallgatni a felszabadult időben, ahhoz nem kell képernyő.

Amikor pár hét után ez lett az új normális, akkor döbbentem csak rá igazán, hogy a Facebook hírfolyama mennyi mindent kicsavart a kezünkből az elmúlt években, ami korábban teljesen egyértelmű volt. Cserébe a töredékét sem nyújtotta annak, amit ígért. A hírfolyam ígérete az volt, hogy összeköt hasonlóan gondolkodó emberekkel, a követett oldalakon keresztül eláraszt minket végtelen mennyiségű érdekes, fontos és nekünk szóló információval. Visszagondolva az elmúlt 8-9 évre, ez egyszer sem valósult meg. Az algoritmust, bárhogy csavargatták is, mindig könnyebb volt kijátszani, mint arra használni, amire valaha szánták.

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)