A magyarok már jobban alkalmazkodnak a klímaváltozáshoz

A magyarok már jobban alkalmazkodnak a klímaváltozáshoz 

– idézte 1983-ban az Akhbar El-Jom nevű egyiptomi újságot a Népszava. Bár mai szemmel hihetnénk azt, hogy a cikkben arról a klímaváltozásról van szó, amit ma ért alatta mindenki, a hír a sportrovatban jelent meg. És mindössze arra utal, hogy Egyiptomban melegebb van, mint Magyarországon, de a magyar focicsapat tagjai hamar alkalmazkodtak az észak-afrikai hőmérséklethez. Ebből az időszakban sok olyan cikk született, ami ilyen értelmezést adott a klímaváltozásnak. Leginkább tehát a nyaralással kapcsolatos írásokban tűnt fel ez a kifejezés, de a termelési riportokban is találkozhattunk vele.

Klímaváltozás. Vissza-visszatér ez a szó itt az igazgatói szobában is, ahol a gyár vezetői egyre csak a dolgozók kitartó szorgalmát dicsérik, bizonyítják a termelési eredményekkel

– írta például 1974-ben az Ország-Világ című lap, arra utalva, hogy a Kőbányai Textilművek fonodájában a kánikula ellenére is keményen dolgoznak a munkások. „A helyi prognózis szerint: a hőmérő higany szála csökkenést, a termelés grafikonja növekedést, a dolgozók hangulata elégedettséget jelez” – olvashattuk. 

Sötétben tapogatóztak

Bár a hazai tudományos lapok már ekkoriban is foglalkoztak az éghajlatváltozás, a klímaváltozás témájával, a hetvenes-nyolcvanas évek magyar sajtójában még alig-alig találkozhattunk ezzel kapcsolatos írásokkal. Ebben persze az is szerepet játszott, hogy hetvenes években még azt sem tudták a tudósok megmondani, hogy egyáltalán beszélhetünk-e klímaváltozásról, és ha igen, az veszélyes-e az emberiségre, a Földre nézve. Pedig jelek már akkor is akadtak. A korabeli magyar sajtó például 1976-ban beszámolt róla, hogy a nyár alaposan próbára teszi az emberek tűrőképességét világszerte. „Angliában 200 év óta nem volt ekkora szárazság, a Temze vize még sohasem volt ilyen alacsony. Olaszországban a takarmányhiány miatt csaknem egymillió szarvasmarha kényszerlevágására számítanak. Az NSZK több tartományában »válságközpontokat« szerveztek az aszály következményeinek leküzdésére. A portugál kormány szigorú energiatakarékossági intézkedéseket vezetett be a vízhiányra tekintettel” – írta a Magyarország című lap. 

Az utóbbi években egész heggyé nőttek a különféle tudományos és más szervek, szaktekintélyek egymásnak gyakran ellentmondó írásai, állásfoglalásai a sajtóban arról, hogy Földünkön jelentős klíma-változás van folyamatban. Sok adatra hivatkozhat az is, aki hideg periódust jósol, s az is, aki felmelegedési időszakkal számol a jövőben. Beszélhetünk-e egyáltalán éghajlatváltozásról, s ha igen, milyen irányú változásnak vagyunk tanúi?

– olvashattuk ugyanebben a cikkben. A cikk szerzője ekkor még rácsodálkozik, hogy a CIA is foglalkozik a témával. Akkor az amerikai hírszerzés még azt kommunikálta, hogy az éghajlatváltozás súlyos éhezéssel fenyeget a világ számos körzetében, gazdasági és politikai hatása pedig "ma még kiszámíthatatlan". A CIA szerint a világ klímája lehűlőben van, és valószínűleg visszatér a „kis jégkorszak”, ami 1600-1850 között uralkodott az északi féltekén – írta a Magyarország. A cikk végső soron megnyugtatta az olvasókat, mondván, a Meteorológiai Világszervezet szakértői sem tudják érdemben megválaszolni a kérdést, hogy veszélyben vagyunk-e. „Egyébként nyugodtan alhatunk: annyi bizonyos, hogy ükunokáinknak sem kell sem új jégkorszakot, sem hőhalált elszenvedniük” – zárul az 1976-ban írt újságcikk.

A hetvenes évek közepétől kezdve a nemzetközi és kisebb részt a magyar sajtó is foglalkozott már a témával, mert ha olyan súlyú jelek, mint napjainkban, nem is voltak, de azért történt ez-az. 1975-ben több trópusi és szubtrópusi régióban a januári hőmérséklet jelentősen elmaradt a szokásos értéktől. Tartósabb hideghullámot tapasztaltak Alaszka keleti részén októbertől decemberig; az átlaghőmérséklet 7 fokkal volt alacsonyabb a szokásosnál. 1974–75 telén viszont a korabeli sajtó szerint abnormálisán meleg volt a brit szigeteken, Szibériában, Északkelet-Ázsiában, Észak-Amerika középső és északnyugati területein. 

Már 1976-ban írt a Magyar Nemzet arról, hogy összefüggés van a világtörténelem alakulása és a légköri viszonyok között. „Nem kizárólagosan, de sok tekintetben az időjárás is befolyásolta az emberiség történetét. Éghajlatkutatók, meteorológusok, történészek és archeológusok meglepő felfedezésekre jutottak. Kutatásaik eredményei tanúsítják az összefüggéseket. Az éghajlati változások vizsgálata alapján érthetőbbé válik nagy történelmi fordulatok számos előidézője. A klimatológia például választ ad - legalábbis részben - a népvándorlások, háborúk, a szociális struktúrák szétesésének okaira ugyanúgy, mint a birodalmak összeomlására vagy a gazdasági szükség- állapotokra” – olvashattuk a lapban a napjainkban már evidenciának számító megállapítást.

A Magyar Nemzet cikkében azt pedzegeti, milyen jó lenne, ha az emberiség tudná alakítani az éghajlatot, és nem fordítva. „Az atomenergia birtokában és a világűrkutatás kezdeti időszakában valóban ez az egymást kiegészítő természet- és társadalomtudomány egyik legfőbb feladata” – írta a szerző. (Az ENSZ egy 2018-ban közzétett jelentésében egyébként megállapította, hogy az atomenergia használatának nagyarányú növelése képes lenne 1,5 Celsius-fok alatt tartani a globális felmelegedés mértékét.)

A túl sok szén-dioxidra már felfigyeltek

Arról, hogy a szén-dioxid kibocsátásával nincs minden rendben, a magyar olvasók a hetvenes évek végén értesülhettek. „A legutóbbi időkig a kutatók úgy vélték, hogy az ipari tevékenységből eredő széndioxid-mennyiség felét elnyelik az óceánok felső víz rétegei, másik fele pedig a légkör széndioxid-tartalmát gyarapítja. George M. Woodwell és R. A. Houghton 1976 novemberében egy Nyugat-Berlinben rendezett biokémiai konferencián lépett először a szakmai nyilvánosság elé az új felismeréssel: számításaik szerint az élő szervezetek évente legalább ugyanannyi széndioxidot bocsátanak a légkörbe, mint az ásványi tüzelőanyagokat elégető ember” – írta 1978-ban a Magyarország című lap.

Ez a cikk már azzal az alcímmel jelent meg, hogy a levegőben lévő szén-dioxid klímaváltozást okozhat. Ám arra, hogy a veszély valóságos-e, a szerző még nem tudott kielégítő választ adni, hangsúlyozva, hogy ez lehetetlen. „(...) hiszen nem tudjuk, hogy a légkör széndioxid-tartalmának milyen fokú koncentrációja képes számottevően belejátszani a többi tényező kölcsönhatásába. Ha ez a hatás dominánssá válnék, a Föld felmelegszik, de nem egyenletesen: a sarkok felé közeledve egyre nagyobb mértékben. Egy ilyen éghajlatváltozás azt eredményezné, hogy a sivatagi övezetek kitolódnának a sarkok felé, gyarapítva az aszályos és csökkentve a megművelhető területek kiterjedését” – olvashattuk a cikkben. Igaz, ekkor már szóba kerül egy lehetséges katasztrófa is, ahogy az is, miképpen lehetne azt megakadályozni.

Ahhoz, hogy az emberiség elkerülje ezt a katasztrófát, csökkenteni kellene a hagyományos tüzelési formákat, és véget vetni a legnagyobb széndioxid-fogyasztó erdőségek – például az Amazonas menti területek – mértéktelen irtásának

– írta a szerző. 

De amíg valaki finoman figyelmeztetett, más a riogatást ellenezve mutogatott a Meteorológiai Világszervezetre. A magyar nyelvű Kanadai Magyar Munkás című lapban például 1977-ben éppen a világszervezetre hivatkozva írtak arról, hogy 

„A múlt század óta folytatott mérések csak igen kis fokú hőmérséklet-változásokat mutatnak, így 1850-től 1950-ig alig 1 fokkal nőtt az átlaghőmérséklet. Megtörténhet, hogy a következő 100 év alatt még 1 fokkal melegebb lesz (ha tovább nő a légrétegek szén-dioxidtartalma), de katasztrófától azért nem kell tartani. A pesszimisták kedvéért azonban közölték, hogy a jégkorszak nem marad el. A következő kővetkező 787 000 év múlva esedékes” – ironizált a lap.

Mindebben rejtőzhet valami igazság. Valóban beigazolódott tény, hogy nagyobb városi és ipari övezetek fölött bizonyos, helyileg meghatározható klímaváltozás észlelhető, amely lassan tovább terjed, ha növekszik a melegkisugárzás. És ez a világ egyes részein nagymértékben befolyásolhatja az éghajlati viszonyok alakulását

– ezt már 1980-ban olvashatták a Magyar Nemzetben.

Az az átkozott hajlakk tehet mindenről

A légszennyezettség és annak lehetséges káros következményeiről már a hetvenes évek közepén lehetett olvasni írásokat. Konkrétan arról, hogy az ózonpajzsra veszélyt jelenthetnek az aeroszol spray-k. „Valahányszor megnyomjuk egy szórópalack szelepét, lehetséges, hogy valamelyest mi is hozzájárulunk a légkör olyan tartós megváltoztatásához, amelynek veszedelmes következményei lehetnek” – figyelmeztetett a Magyarország című lap 1975-ben. A cikk szerzője akkor a fejlett ipari társadalmakat korholta. „Mivel a szórópalackos csomagolást, a spray-ket a fejlett ipari országokban 1950 óta a legkülönbözőbb célokra, egyre szélesebb körben használják – 1973-ban például csak az USA-ban 2,9 milliárd spray-palackot adtak el –, a felhasználásuk folytán évente a levegőbe kerülő freon mennyiségét legalább félmillió tonnára becsülik. Ez pedig a legújabb feltevések szerint veszélyezteti a 15-50 kilométer magasságban elhelyezkedő ózonréteget, amely a földi életet a Nap ultraibolya sugárzásától védi" – olvashattuk a cikkben. 

A freonról, mint lehetséges veszélyforrásról, szélesebb körben írtak. Még a Magyar Ifjúság egy 1978-as számában is találtunk olyan kérdez-felelek írást, amelyben dr. Dobosi Zoltán, az ELTE Természettudományi Kara meteorológiai tanszékének vezetője fejtette ki véleményét arról, hogy a freon bizony káros, ezért is „a szocialista országok máris nagy erőfeszítéseket tesznek a freon más vegyülettel történő pótlására”. 

A rövidhír szerint a NASA felvételei bizonyítják, hogy az Antarktisz fölött már egy óriási nyílás van. „A Föld légköre a következő évtizedekben megváltozik. A sarki jégtömegek olvadása folytán emelkedik a tengerek vízszintje, viszont a felmelegedés még több aszályt idéz elő. A »bűnös« a levegő szennyezettsége, ami a gépkocsik és a spray-dobozok elterjedtségének egyenes következménye” – írták akkor a Magyarország című lapban. 

Inkább nyugtattak, mint riogattak

A hazai sajtóban már a hetvenes évek végétől megjelentek cikkek arról, hogy megváltozhat az éghajlat (Magyarországon is), és ezek a viták leginkább akkor zajlottak, amikor az időjárás tartósabban eltért a megszokottól, melegebbé vagy hidegebbé, szárazabbá vagy éppen csapadékosabbá vált. 

Jelenlegi Ismereteink alapján azt mondhatjuk, hogy egyirányú éghajlatváltozásra belátható időn belül nem kell számítani, a jövőben is valószínű kisebb ingadozások előrejelzése azonban még nincsen megoldva

– írta 1980-ban a Népszabadságban Dr. Péczely György, a József Attila Tudományegyetem éghajlattani tanszékének vezetője. Péczely írásában egyébként már valószínűsíti, hogy a jövőben az éghajlat lassú felmelegedésére számíthatunk. „A helyzet azonban korántsem ilyen egyszerű, mert jó néhány további légköri tényező hatásáról ma még keveset tudunk, sőt vannak olyanok is, amelyek jövőbeli szerepe szinte teljesen ismeretlen” – írta a szakértő. Jóllehet azt is hangsúlyozta, hogy a légkör önszabályozó: „Az éghajlati egyensúly fennmaradását biztosító egyik gyakori stabilizáló visszacsatolási folyamat a következő: Ha a trópusi és mérsékelt övi területeken emelkedik a hőmérséklet, fokozódik a párolgás, mert a melegebb levegő több vízgőzt fogad be. Ezért megnövekszik a felhőzet. Ez azonban többet ver vissza a napsugárzásból, kevesebb hő jut a felszínre, s végül a felmelegedést ellensúlyozó lehűlés áll be.”

A szakértő által írt cikk végkövetkeztetése tehát alapvetően optimista, mondván,  az éghajlat egyensúlyának tartós felborulását a légkör az akkor ható tényezőkkel szemben képes megállítani. „Ez azonban nem jelenti azt, hogy esetleg több évtizedig is eltartó kisebb ingadozások a jövőben ne léphetnének fed. Ilyenek az elmúlt ezer év alatt is előfordultok, amint arról régi krónikák, írásos feljegyzések tanúskodnak” – írta Péczely.

A környezetünkre - és ezen keresztül az emberiségre - leselkedő különböző veszélyeket manapság hajlamosak vagyunk vagy eltúlozni, vagy pedig alábecsülni. A szén-dioxid-problémáról megjelent jónéhány írás valamiféle éghajlati katasztrófa képét vetíti az olvasó elé, holott a várható klímaváltozás meg sem közelíti azt a mértéket, amelyet korábban az emberiség természeti tényezők hatására átélt. Nyilvánvaló hát a veszély eltúlzása, bár az aggodalomnak legalább van némi konkrét alapja: a szén-dioxid-tartalom növekedése ugyanis mérésekkel igazolt tény

– olvashattuk egy 1987-ben, a Népszabadságban megjelent cikkben. 

Ugyanebben az időszakban tett hasonló megállapítást egy szerző a Magyar Nemzetben is, mondván, túl keveset tudunk az óceán, a légkör, a jégtakaró és a szárazföldi növényzet kölcsönhatásairól ahhoz, hogy ezek az összefüggések modellezhetők legyenek és a jövőbe lássunk. 

Néhány évtizeddel később már szó sincs bizonytalanságról, napjainkban már saját bőrünkön érezhetjük a klímaváltozás hatásait. Műholdakkal mutatták ki, hogy rohamtempóban olvadnak a Himalája gleccserei, megesik, hogy Grönlandon kánikula van, egy tibeti városban pedig nyár (először), a klímaváltozás most már hetente okoz pusztításokat, százával evakuálnak falvakat Indiában, de még a hazai ingatlanpiacot is befolyásolja az éghajlatváltozás. Sőt, van olyan jóslat is, miszerint 2050-re befellegezhet az emberi civilizációnak.