Rafael
19 °C
33 °C

Liberalizmus: komposzt vagy zombi?

A liberalizmus kudarca című könyvről

liberal
2019.11.24. 23:54
Patrick J. Deneen, 2018 egyik politikai sikerkönyvének szerzője budapesti látogatásán le volt nyűgözve Orbán szellemi mélységeitől, de közben a liberalizmus árváit az illiberális államtól félti. Vajon mi lesz a haldokló modernségből, komposzt vagy zombi?

A liberalizmus különös állatfaj. Van aki az orvvadászoktól félti, van aki kártevőnek tartja. Van, aki szerint a törzsfejlődésének még csak az elején tart, van aki szerint már bőven elérkezett az evolúciós zsákutcába. Patrick J. Deneen ez utóbbi nézet egyik legismertebb képviselője.

A befolyásos amerikai katolikus (ahogy az ki fog derülni, a „katolikus” ez esetben nem vallási, hanem politikai jelző) politológus A liberalizmus kudarca című könyve tavaly óriási visszhangot váltott ki az Egyesült Államokban, és a múlt héten a Libri gondozásában magyarul is megjelent. A szerző ez alkalomból Magyarországra is ellátogatott, hogy az Orbán Viktorral folytatott eszmecsere után a Magyar Tudományos Akadémián vitassa meg az alapvetőn inkább egy terjedelmes esszének, mintsem tudományos monográfiának számító írás központi állításait.

A liberalizmus győzelmével annyi a szabad embereknek

Mivel a könyv alapvetően a politika iránt érdeklődő, de a túl sok névtől és kacskaringós érvrendszerektől szemkáprázást kapó amerikai közönséget célozza, a központi üzenetébe akkor is belebotlottam volna, ha csak minden tizedik oldalt olvasom el. Ez nem más, mint hogy

korunk szellemi-politikai-gazdasági-ökológiai válsága nem a liberalizmus visszaszorulásából, hanem a liberalizmus diadalából fakad.

A liberalizmus ugyanis egy sor területen eltorzította az emberi természetet, illetve az ember és az őt körülvevő világ viszonyát. A legfontosabb torzulás Deenen szerint a szabadság területén ment végbe. Az antik szabadság nem csak a külső befolyástól való mentességet jelentette, hanem a saját szenvedélyeink és előítéleteink feletti uralmat is, ráadásul volt egy erős közösségi dimenziója is (ami nagyjából úgy írható le, hogy a szabad ember a közösségileg aktív ember). Ezzel szemben a liberalizmus a szabadságot szűkebben értelmezte, és az egyénről lehántotta az olyan, esetlegesnek, irracionálisnak tartott tényezőket, mint a térbeli, időbeli meghatározottságok, a vallási-kulturális kötelékek, netán magával a természettel való sokszálú kapcsolat.

Az ember a liberális gondolkodásban egy minden meghatározottságtól eloldott absztrakt entitássá vált, amivel viszont beütött a szabadság paradoxona:

A szabad ember ma már egyáltalán nem érzi magát szabadnak.

Ahogy Deenen Platón minden filozófiai műben kötelező elemként szereplő barlanghasonlatát kölcsönvéve megfogalmazza:

Barlangunk legalattomosabb tulajdonsága, hogy olyanok a falai, mint a régi filmekben a díszletek: végtelen, korlátok és határok nélküli látképet mutatnak. Észre sem vesszük valódi világunk bezártságát.

Ez a pőre szabadság ráadásul morálisan is igazolta a XVII-XVIII. század polgárságának mohóságát, és Deenen szerint megalapozta a „fogyasztás közönyös orgiájába torkolló arctalan gazdaságot", melyet kizárólag a rövidtávú haszon és a pillanatnyi vágyak kielégítése vezérel – összhangban azzal a minimalizmussal, ami „az alantasra épített, nem pedig a fennkölt felé törekedett”.

(a liberalizmus) mihelyst teljes mértékben önmaga lehetett, hirtelen lokális betegségek tünetei jelentkeztek rajta, amelyek aztán annyira szétterjedtek, hogy már nem tudott annyi ragtapaszt és gézt gyártani, amennyivel eltakarhatta volna a sebeit. (...) nem csak valamilyen program vagy alkalmazás a hibás, hanem maga az operációs rendszer.

Deenen amellett érvel, hogy a liberalizmus emberképéből ered a piac és az állam fogalma is, mely – ellentétben a két nagy amerikai párt által sugallt ellentéttel – valójában nem egymással szemben álló, hanem egymást kiegészítő tényezők, ugyanis mindketten az egyén elszemélytelenítésének és absztraktabbá tételének eszközei.

A liberalizmus kudarca nem egyértelmű abban a tekintetben, hogy a globalizálódással minden emberi befolyás és ellenőrzés alól elszabadult Frankenstein-liberalizmus milyen mélységben formálta át az emberi tudatot. Azonban Deenen utal arra, hogy az egymásra rétegződő gazdasági-ökológiai-kulturális válságot nem lehet a szükségszerűség szőnyege alá seperni, a brexitnépszavazás és Donald Trump elnökké választása azt mutatják, hogy

a Tescóba járóknak szemlátomást nem tetszenek a társadalmi szerződés alapelemei.

Önkényuralom ellen humanizmus

A kritikai elméletek hagyományosan ott kezdenek el csuklani és dadogni, amikor arról kell szólniuk, hol kéne keresni a kijáratot a gigantikus, az emberi lét minden szférájára rátelepedő rendszereken. A megoldás sokszor – mint Marcuse klasszikus kritikai művében, Az egydimenziós emberben – azért nem győzi meg az olvasókat, mert az előzetesen felvázolt fenyegetés méreteihez képest esetlegesnek és erőtlennek tűnik.

 Deenen esetében azonban a liberalizmuson való továbblépés inkább naiv és banális.

Prognózisával még valahol egyet is lehet érteni: Deenen szerint ha jelenlegi úton megyünk tovább, az mindenképpen bezárkózásba és önkényuralomba torkollik: vagy a liberális bürokratikus-gazdasági elit igyekszik adminisztratív eszközökkel megtartani a kontrollt a nyers demokratikus döntések felett, vagy az elitellenesség katonai illiberális-populista önkényurakat segítenek hatalomra.

Deenen saját „humanisztikus alternatívája” ezekkel szemben így néz ki:

A helyes út véleményem szerint nem valamilyen politikai forradalomban, hanem olyan új közösségi formák türelmes megalkotásában rejlik, amelyek menedéket kínálhatnak a mostani, személytelenné tett politikai és gazdasági rendszerünkben.

A „közösség” persze nagyon szimpatikusan hangzik, hiszen olyan értékek kötődnek hozzá, mint az alulról építkezés, az állampolgári részvétel, az élő hagyomány. Deenen ezek kívánságlista-szerű felsorolásán túl azonban semmit nem ír arról, az Alibaba meg a Netflix évtizedében hogyan kíván a globalizmus és a nacionalizmus kettős szorítása közepette eljutni a közösségi társadalmakhoz. Annak ellenére, hogy a „small is beautiful” népszerű jelszava mögött ma már komoly szakirodalom tornyosul, Deenen a valódi modellek helyett leragad az olyan giccseknél, mint a befőzésen és komposztáson keresztül megerősödő családi integritás és boldogság.

A „humanisztikus alternatíva” ráadásul két csavart is tartogat a figyelmes olvasó számára. Az egyik az, hogy Deenen voltaképpen – egy kis antik erénytannal konfitálva - korunk új baloldali elméleteit zanzásítja a lokális gazdálkodástól a jövedelmi olló nyílása miatti aggodalmon át a környezetvédelemig. Miközben valószínűleg sikítófrászt kapna, ha valaki baloldalinak minősítené.

Ráadásul miközben Deenen kétszáz oldalon keresztül érvel amellett, hogy a liberalizmus rendszerszinten kezdte ki világunkat, és a szabadságfogalmunkat inkább az antik gondolkodók alapján kéne újjáépítenünk (azaz ne csak a külső, hanem a belső kényszerítő tényezőkkel is komolyan számot kéne vetnünk, és erősíteni kell az ember önszabályozó képességeit), könyvében többször is határozottan leszögezi, hogy

El kell ismerni a liberalizmus teljesítményét, és végleg le kell számolni azzal, hogy visszatérhetünk egy preliberális korszakba.

Azaz összezavarva saját átfogó rendszerkritikai elméletét, Deenen mégis csak azt állítja, hogy a liberalizmus igazságra és emberi méltóságra fektetett hangsúlyai mentén kell tovább haladni, csak éppen egy „autentikus emberi élet” irányába. Azért ez így már nagyon másként hangzik, mint az önpusztító és saját legszörnyűbb rémálmait megvalósító liberalizmus. Úgy tűnik, Deenen szerint a liberalizmus nem az a halott, ami zombiként feltámadva terrorizálja az emberiséget, hanem az a hulla, ami békésen termeli az új értékek szárba szökkenéséhez szükséges humuszt.

Az illiberális állam csak a válság elmélyítése

Az ellentmondások a könyv első magyar olvasóit is összezavarták. Ez nem csak abban nyilvánult meg, hogy az MTA-n Deenenről, majd Deenennel beszélgető eszmetörténészek és értelmiségiek egyöntetűen gondolatébresztőnek minősítették A liberalizmus kudarcá-t (ami a tudományos konferenciák zsargonjában azt jelenti, hogy zavaros), hanem abban is, hogy

konzervatív tudósok kardoskodtak a liberalizmus védelmében

A corvinusos Balázs Zoltán szerint például fel kell ismerni, hogy „a liberalizmus nem feltétlenül az elidegenedés”, és sokszor új közösségi formák táptalajául szolgál. Erre példaként a 2015-ös menekültválságra adott német reakciókat hozta fel, mely során civilek töltöttek napokat a pályaudvarokon, hogy segítsenek. Másfelől a kultúráról adott lehangoló jelentések ellenére szerinte a modernitás nem semmisíti meg a klasszikus kultúrát, hanem más diskurzusokat, intézményeket teremt,

a klasszikus művek gyűjteményei, az operaházak kiugróan sikeres, állandó telt házzal működő intézmények maradtak.

Balázs szerint éppen ezért „nem kell feladni azt, hogy a konzervativizmusnak és a liberalizmusnak van egy közös, egymást támogató szellemi magja”, és lényegében ugyanezt a tételt fogalmazta meg a többi hozzászóló is:

  • Botos Máté, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Politikatudományi Tanszékének vezetője a jogrendszerünkben élő kettős, keresztény és liberális hatást hangsúlyozta,
  • Horkay Hörcher Ferenc amellett, hogy támogatta a liberalizmus Deenen-féle konzervatív kritikáját, azt is javasolta, hogy a "klasszikus liberálisok" vegyenek részt "a politikai korrektség cenzúrázó, nem liberális gyakorlata" elleni küzdelemben,
  • Prőhle Gergely, a szervező Habsburg Ottó Alapítvány igazgatója pedig a „liberalizmus elleni vulgárkonzervatív hecckampányokkal" szemben a  "vitatkozva beszélgetés " gyakorlatát méltatta.

Emellett mindenki értetlenkedett, miért nevezi Deenen liberálisnak azt a szellemi-technológiai-kulturális-politikai jelenséghalmazt, melyet a társadalomtudományokban közkeletűen modernitásnak neveznek, és melynek bizonyos jelenségeit – ahogy azt a konzervatív konferencia liberális kakukktojása, a volt SZDSZ-politikus Szent-Iványi István megjegyezte – liberális alapról is élesen kritizálják.

Egyébként nem véletlen, hogy a könyvbemutató résztvevői - szellemi vagy intézményi értelemben - szinte mind a fideszes kultúrharc áldozatainak tekinthetők, akik konzervatívként valahol kirepültek a vonatból a Fidesz valamelyik ideológiai hajtűkanyarjában. Bár Deenen budapesti látogatása alatt letudta az Orbánnal kapcsolatos kötelező köröket, a kormány családpolitikájának méltatását, vagy a miniszterelnök olvasottsága, szellemi kérdések iránti érdeklődése, és „mélyen gondolkodó mivolta” miatti lelkendezést, könyve – talán legeredetibb, de mindenképpen legérdekesebb részében - a liberalizmus egyik legriasztóbb kimenetelének valójában az erőskezű vezetők iránt megnövekedő igényt, a nacionalista illiberális államot tartja.

Deenen az MTA-n elmondta, annak ellenére, hogy könyvének alapgondolata akkor fogalmazódott meg benne, amikor még a liberális demokráciákat nem érte ennyi kihívás, A liberalizmus kudarca alapján az illiberalizmus nem más, mint az elidegenedett emberek rossz válasza a „demokráciában rejlő energiákat elapasztó” liberalizmusra. Méghozzá azért, mert

az illiberális állam az egyén tökéletesedésének eszméje nélkül akar visszatérni egy sosemvolt hagyományhoz.

Az illiberálisok ugyanúgy a liberális világkorszak valódi közösségi élettől elszakított egyénei maradnak, csak éppen saját egyéni - azaz nem a Deenen által kívánatosnak tartott autentikus forrásból, például a katolikus vallásból származó - értékeiket akarják ráerőltetni másokra. Az illiberális törekvések Deenen szerint nem próbálkoznak meg az erkölcsi normák helyreállításával, „ehhez ugyanis kulturális erőfeszítéseket kell tenni és áldozatokat kell hozni”, hanem inkább a „azzal próbálkoznak, hogy a liberalizmus államhatalmi erejét bevessék a rendszer uralkodó osztálya ellen”.

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)