András, Andor
-3 °C
3 °C

Zseni vagyok, mégsem én vagyok az élet császára. Mit rontottam el?

wbb
2019.12.29. 11:47
A cím alapján olvasóink 99 százaléka magára ismerhetett, hiszen alig van olyan ember, aki saját értelmi képességeiből kiindulva ne gondolná azt, hogy sokkal többet kéne keresnie, magasabb pozícióban kellene dolgoznia jelenleginél. És ezt sokan (a valóban okosak) helyesen is gondolják. Az ok egyszerre egyszerű és elkeserítő: az életben a szerencse dönti el, hogy ki lesz sikeres, nem a képességek. Mondják ezt a legokosabb emberek.

Bár az emberi társadalmak sok mindenben nagyon különböznek egymástól, egy dologban hasonlítanak, ez pedig a javak eloszlása (itt javak alatt a pénzt, hatalmat, erőforrásokat, mindent értünk, amiért az emberek küzdeni szoktak). Az eloszlás a legtöbb társadalomban az úgynevezett 80:20-as szabályt követi, vagyis a javak 80 százaléka a társadalom felső 20 százalékának kezében van. A maradéknak pedig be kell érnie maradékkal.

Természetesen azért jelentős különbségek is vannak, és általában azokat a kultúrákat tekintik fejlettebbnek, ahol a két szám közelít egymáshoz. Ezért jobb Svédországban élni, mint Észak-Koreában (többek között). Persze, önmagában azért, mert nagy vagyona van, még nem lehet elítélni senkit. Központi kérdés ugyanis, hogy miért van neki olyan sok. Ideális esetben erre az lenne a válasz, hogy a tehetsége, illetve a társadalom egésze részére végzett áldásos tevékenysége folytán ezt megérdemli, vagyis a vagyon a meritokrácia szabályait követve oszlik meg.

Na ez az, amit sehol a világon nem gondol senki, akinél élnek gazdagabbak is.

Ugyanakkor a felszín alatt mégis csak igaznak tekinti a többség a tehetség + szorgalom = siker képletet, hiszen ezen alapul az egész oktatási rendszer. Nem az iskolának tanulsz, hanem az életnek - visszhangzik a közhely mindenkinek a fejében, mögötte pedig ott a feltételezés, hogy a tudás egy az egyben sikerré konvertálható.

Ezzel egy baj van: hogy nem igaz.

Nem megérdemelt siker

Ha megnézzük a tudás, a tehetség és a szorgalom mérőszámait (amelyek persze tökéletlenek, és nem is feltétlenül azt mérik, mint amit feltételezünk róluk), azt kapjuk, hogy ezek nagyjából a matematikai normál eloszlást követik a társadalomban. Ennek a képe a jól ismert haranggörbe, amelyben az átlagosak vannak legtöbben, majd a két véglet irányába meredeken zuhan az ott tartózkodók aránya. Sokaknak 100 az IQ-juk (már csak azért is, mert így határozzák meg a 100-as értéket), de senkinek sem 500-as. Sokan dolgoznak 8 órát naponta, és vannak akik 12-14 órát is  de 24-et senki.

Viszont a világban sok milliószoros fizetésbeli különbségek is vannak a legszegényebbek és a leggazdagabbak között. Ha igaz lenne, hogy ezt valamilyen mérhető, és a személyes képességeikből adódó tulajdonságuk okozza, akkor e tulajdonság és a siker eloszlásának követnie kellene egymást. De nem követi. Nagyon nem.

Vannak emberek, akik ugyanazért a teljesítményért sokkal több jutalomban részesülnek, mint mások. Sőt legsikeresebb/leggazdagabb emberek nem is feltétlenül a legrátermettebbek, egyéb tulajdonságaik alapján. De akkor miért azok lesznek sikeresek, akik? Van-e valamilyen titkos receptje a meggazdagodásnak, vagy minden a véletlenen múlik?

Nos, természetesen a tehetségnek, a szorgalomnak és a tudásnak van szerepe a sikerben. Ugyanakkor számtalan kutatásban kimutatták, hogy az emberen kívül álló okok döntő szerepet játszanak a végső boldogulásban. A jövedelmi különbségek felét az ember lakóhelye magyarázza, nem a képességei. A lusta kutatónak, aki alig publikál saját tudományos eredményt életében, ugyanannyi esélye van az igazi áttörés elérésére, mint annak, aki kidolgozza a belét. De ezek még a bizonyos mértékig magyarázható hatások voltak.

Ne szüless júniusban, ha jót akarsz!

Azzal viszont már tényleg nem lehet mit kezdeni, hogy a név és a születési hónap hatással van az esélyünkre, hogy egy vállalat vezérigazgatójává nevezzenek ki (aki júniusban vagy júliusban született, az kb. eláshatja magát az üzleti életben, bocs). Ha vezetéknevünk előrébb van az ábécében, nagyobb eséllyel léptetnek elő minket. Mintha a főnökök csak mennének végig a névsoron a kinevezéseknél, de időközben elunnák a dolgot.

Ha van középső nevünk, akkor mindenképpen érdemes annak kezdőbetűjét feltüntetnünk, mert az intellektuális képességeinket így magasabbra fogják értékelni. A férfiasan hangzó nevű jogásznők pedig sikeresebbek a szakmában (ezt talán magyarázhatjuk a szexizmussal, aztán vagy igazunk van, vagy nem).

Az olasz Cataniai Egyetem fizikusai és közgazdászai megpróbálták számítógépesen szimulálni egy egész város lakóinak sikerességét a munkával töltött 40 évük során. Kezdetben minden szereplőnek azonos sikerességi pontszámot adtak, viszont véletlenszerűen állították be a tehetségüket. A tehetség a kísérletben nagyjából azt jelentette, hogy milyen hatékonyan képesek kihasználni az eléjük tárulkozó lehetőségeket.

Noha a játékosok véletlenszerűen kaptak szerencsés és szerencsétlen eseményeket (amelyek értelemszerű növelték, illetve csökkentették sikerességüket), a negyven év elmúltával - vagyis a nyugdíjba vonulás után - a kezdeti véletlenszerű tehetség dacára a sikeresség eloszlása erősen eltolódott: a legsikeresebb 20 százalékba tartozó szereplők birtokolták a javak (vagyis a sikerességi pontszám) 44 százalékát. Ez egyezik a való világbeli trendekkel, csak ott még kiegyenlítetlenebb az eloszlás. Hiszen a valóságban

a világ nyolc leggazdagabb emberének és az emberiség szegényebbik felének ugyanannyi az összesített vagyona.

A tehetség hogyan befolyásolta a sikerességet? Hát nem túlzottan. A legtehetségesebbek véletlenül sem voltak ott a legsikeresebbek között. A legsikeresebbek tehetsége kicsivel haladta meg az átlagot, de sokkal fontosabb volt az, hogy az illető mennyire volt szerencsés.

A megtermékenyítő mázli

A szerencse pedig szerencsét szül. A társadalmi javak elosztásában (például a támogatási pályázatok elbírálásakor) hatalmas szerepe van a korábbi sikerességnek. Ha az illető már korábban is elért valamit, sokkal nagyobb eséllyel nyer el újabb támogatást, koncessziót, befektetést és így tovább. Viszont ha az előző sikerét csak a vak véletlennek köszönhette, akkor semmi sem bizonyítja, hogy ő lenne a legrátermettebb a támogatásra.

Mindez igaz például a tudományos támogatásokra is. Bár a támogatások mértéke és a felfedezések nagysága között van pozitív összefüggés, ez korántsem akkora, hogy az indokolná az egy-egy projektre költött vagyonokat. Sőt, ha valaki másodszor is megkapja a nagy támogatást (főként azért, mert már először is megkapta), az egyáltalán nem lesz ettől sikeresebb, mint aki csak egyszer kapott pénzt.

Vagyis a támogatás szerepe villámgyorsan a nullára csökken.

A cataniai kutatók szimulációjuk következő lépésében a különféle tudományfinanszírozó elvek hatékonyságát vizsgálták. Ezek két szélsőséges esete, amikor csak a legszűkebb tudományos elitet segítjük, és toljuk meg őket sok milliárddal, a másik véglet az, ha függetlenül a korábbi eredményességtől, minden kutatónak ugyanannyi (természetesen személyenként sokkal kevesebb) támogatást adunk.

ilyenkor mindig az szokott lenni a válasz, hogy az igazság valahol a kettő között van. De most nem (legalábbis a szimuláció végső eredménye szerint): az utóbbi eset, vagyis a differenciálatlan támogatás volt a kipróbált seregnyi stratégia közül a legjövedelmezőbb. Ezt követte szorosan az az eljárás, amikor random kiválasztunk 10-20 százaléknyi kutatót, és lottószerűen hozzájuk vágunk viszonylag jelentősebb mennyiségű pénzt.

Persze a valóságban ezek megvalósíthatatlan ötletek. Elég nehéz lenne az érintetteknek, illetve a társadalomnak megmagyarázni, hogy mivel a korábbi sikeresség is csak a véletlenen múlt, nincs prediktív ereje a jövőbeli sikerességre nézvést, így inkább kisorsoljuk a támogatást, az sem fog rosszabb helyre menni. Mindenesetre jó ezt észben tartanunk, amikor érthetetlen kudarcainkat akarjuk feldolgozni. Viszont

Amikor az érthetetlen sikereinket kell feldolgoznunk, nyugodtan felejtsük el az egészet.

 (Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)