Zalán
3 °C
8 °C
Index - In English In English Eng

A mélytengeri bányászat mindent kiirt, de koncentráljunk inkább a sok kincsre

2019.12.30. 17:10 Módosítva: 2019.12.30. 23:27
Ahogy fogynak a szárazföldi ásványkincsek, nő a ritka fémek iránti kereslet, illetve fejlődik a robottechnológia, úgy válik egyre inkább realitássá a több ezer méter mélyen végzett tenger alatti bányászat. Csakhogy – hasonlóan a szárazföldi külszíni fejtésekhez – a kitermelés által érintett területeken (és ezek messze nem csupán a konkrétan feltúrt tengerfeneket jelentik) gyakorlatilag semmilyen aljzaton lakó élőlény nem maradhat életben. Pedig nagy részüket még csak nem is ismerjük. Azt kell eldönteni, hogy megéri-e az áldozat.

A Nautilus Minerals, bár Kanadában van bejegyezve, orosz és ománi bányatársaságok a tulajdonosai. A cég akkor vált közismertté, amikor két évvel ezelőtt bejelentette, hogy a pápua új-guineai kormány hathatós politikai és pénzügyi támogatásával tenger alatti bányászati koncessziót szerzett arra, hogy a Bismarck-tenger mélyéről aranyat és rezet bányásszon.

Környezetvédő csoportok rögtön beperelték a céget, mert az olyan bányászati technikákat kívánt alkalmazni, amelyeket még sosem használtak kereskedelmi célból sehol. A félelmek szerint a bányászat oly mértékben megzavarja a jelenleg még többé-kevésbé érintetlennek tekinthető, viszont rendkívül sérülékeny mélytengeri ökoszisztémákat, ami nagy valószínűséggel tömeges kihalási eseményeket fog előidézni több kilométer mélyen.

Nos, emiatt a konkrét projekt miatt valószínűleg már nem kell aggódniuk, mert a Nautilus Pápua Új-Guinea partjai mentén tervezett Solwara-1 (Sós Víz-1) elnevezésű terve, az anyacéggel együtt csődbe ment. A pápua kormány pedig futhat a vállalkozásba fektetett 32 milliárd forint értékű közpénz után.

Teljes kudarcnak

minősítik a projektet, ami azonban nem azért bukott meg, mert értelmetlen lenne gazdasági szempontból a tenger fenekén bányászni, hanem főképp a pénzügyi nehézségek miatt. A környezetvédők által indított perek is segítettek valamit, de a csődöt a befektetők és a hitelezők bizalmának elfogyása okozta.

6000 méter mélyen

Ugyanakkor maga a tenger alatti bányászat a közeljövőben minden mértékadó előrejelzés szerint sok milliárd dolláros haszonnal kecsegtet. Ennek oka részben az olcsón kitermelhető szárazföldi ásványkincsek kimerülésre, részben a technológiai fejlődés révén kivitelezhetővé és megfizethetővé váló mélytengeri kitermelés, részben pedig az elektronikai ipar támasztotta fémkereslet.

A Greenpeace nyári tanulmánya szerint, noha még egyetlen helyen sem indult meg a gyakorlati kitermelés, a társaságok már 29 koncessziót nyertek el a világtengerekben az ENSZ erre hivatott szervezetétől, a Nemzetközi Tengerfenék-hatóságtól. Ezek összesen ötször akkora területet foglalnak magukba, mint Nagy-Britannia.

Polimetallikus csomók mezeje a Clarion–Clipperton-zónában
Polimetallikus csomók mezeje a Clarion–Clipperton-zónában
Fotó: Geomar

Bár ez a pápua új-guineai vállalkozás befuccsolt, és el is vette a kedvét az ország kormányának a további próbálkozásoktól (pedig korábban ők voltak a születőben lévő iparág leghangosabb támogatói), de teljesen egyértelmű, hogy más projektek máshol villámgyorsan meg fognak valósulni. A környezetvédők tiltakozása láttán igencsak ironikus, hogy a megújuló forrásokra áttérő energiatermelés, illetve az elektromos autók akkumulátorának gyártása a tenger mélyéről kitermelhető fémek (arany, réz, kobalt, mangán, cink, nikkel) legnagyobb felvevői.

Természetesen a tenger alatt bányászni jelentősen bonyolultabb, mint a szárazföldön. Teljesen új eszközöket kell fejleszteni hozzá, illetve a hagyományos kitermelési módszereket kell vízhatlanná alakítani. Az esetenként 6000 méter mélyen fekvő ásványkészleteket rendszerint robotokkal hozzák a felszínre. Ott az ércet tartalmazó iszapos vizet átszűrik, és a szennyvizet (amiben persze még jelentős mennyiségű üledék van) visszaengedik a tengerbe, rendszerint a mélyben, a tengerfenékhez közel.

Polimetallikus csomók

A bányatársaságok legfőképpen az értékes fémekben rendkívül gazdag polimetallikus csomókat, illetve a hidrotermális kürtőket célozzák. Előbbiek olyan, gombócokat formáló érckiválások a tengerfenéken, amelyek általában 3-10 centiméteres átmérőjűek, és számos értékes fémet tartalmazhatnak (legtöbbször vasat és mangánt). Eközben pedig kevés szennyező anyag van bennük, így, ha egyszer sikerül őket a felszínre hozni, nagyon kis költséggel lehet nagy mennyiségű ritka fémhez jutni belőlük.

Kiemelt polimetallikus csomó a Clarion–Clipperton-zónában, a rajta élő állattal együtt.
Kiemelt polimetallikus csomó a Clarion–Clipperton-zónában, a rajta élő állattal együtt.
Fotó: Geomar

A polimetallikus csomók évmilliók alatt alakulnak ki. A gyöngyökhöz hasonlóan valamilyen szilárd mag köré válnak ki a fémek a mélytengerekbe ereszkedő üledékből. A hidrotermális kürtők tenger alatti vulkanikus hegyvonulatok mentén képződnek, és a geotermikus energia tartja őket melegen. E meleg az oka a peremükön található vastag fémlerakódások létrejöttének, illetve egyedi, sehol másutt a bolygón nem fellelhető életközösségeiknek.

Pápua Új-Guinea felségvizeiben főként ilyen hidrotermális kürtőkből termelték volna ki a fémet a Nautilus munkagépei, ha nem dőlt volna be a cég. A terület az ország (vélhetően időleges) visszalépése után egy ideig nem válik hozzáférhetővé a bányatársaságok számára. A második legtöbb ásványkinccsel kecsegtető területe az óceánok aljzatának a Clarion–Clipperton-zóna (CCZ), amely Hawaii és Kalifornia között terül el. 4000 méter méter mélyen e területen található a világ legnagyobb ritkaföldfémkészlete.

A becslések szerint a CCZ mélyén annyi kobalt, mangán és nikkel van, mint a szárazföldeken összesen.

Vagyis a tenger alatti ásványkincsek túlságosan hívogatók ahhoz, hogy otthagyják őket. Emellett a szárazföldi készletek kimerülésével el fog jönni az az idő, amikor egyszerűen muszáj lesz a tenger alatt is bányászni, ha fenn akarjunk tartani jelenlegi (illetve jövőbeli) technológiai fejlettségünket. A kérdés tehát nem az, hogy szabad-e ezt csinálni, hanem hogy hogyan, illetve mekkora a valós környezetrombolása.

Minthogy mindeddig még sehol sem bányásztak élesben a tenger mélyén, ezért csak a kísérleti műveletre hagyatkozhatunk. Már a hatvanas években felmerült a mélytengeri bányászat ötlete, bár a technológia fejletlensége a legutóbbi időkig inkább a tudományos fantasztikum világába sorolta az efféle elképzeléseket.

Ennek ellenére már a hetvenes években elvégezték a mindmáig legátfogóbb kísérletet a bányászat környezetbolygatásáról. Ez volt a Discol-projekt. A Csendes-óceán egy 11 kilométer átmérőjű területének közepén feltúrták az aljzatot egy 8 méter széles ekeszerű tárggyal. Ezután vizsgálták, hogy a helyszín hogyan alakul át, hogyan változik meg a felszín, illetve a hely élővilága.

Az eredmények szerint ez a kifejezetten kis léptékű zavarás is messzemenő következményekkel járt, pedig kőzetet nem is termeltek ki, ami nyilvánvalóan tovább súlyosbította volna a környezetterhelést. Legutóbb 2015-ben, több mint 30 évvel a kísérlet után tértek vissza a Discol-projekt helyszínére. A beavatkozás nyomai mindmáig egyértelműen látszanak, az élővilág gyakorlatilag képtelen volt regenerálódni.

Az egyik mélytengeri bányatársaság által tervezett önjáró, polimetallikus csomókat gyűjtő gép
Az egyik mélytengeri bányatársaság által tervezett önjáró, polimetallikus csomókat gyűjtő gép
Fotó: Royal IHC Mining

Ez főként a felkavart, majd az aljzatra visszahullott üledék miatt van, ami betemette a teljes tengerfenéken élő életközösséget. Ez a közösség azért ennyire sérülékeny, mert rendkívül korlátozottak az anyagforrásai. Csak az óceán felsőbb régióiból lesüllyedő szemcsék révén juthatnak az itteni élőlények például szerves anyagokhoz. Csakhogy ezek ezer évenként csupán 1 centiméter vastagon lepnék be az aljzatot.

29 koncesszió

A világszerte kiadott 29 mélytengeri bányászati koncesszió közül 16 a CCZ-re vonatkozik, annak mintegy 20 százalékát fedi le. Ha ekkora területen megkezdődik egyszer az ipari léptékű kitermelés (amely a következő évtizedben be fog következni), az több ezer kilométeres körzetben üledékfelhővel fogja beteríteni az óceánt. Egyes komputermodellek szerint a felkavart, illetve visszaengedett iszaprészecskék leülepedése akár a korábban gondoltnál tízszer több időt is igénybe vehet. Ez pedig lehetőséget teremt a felhőnek arra, hogy hatalmas területen terüljön el.

Ráadásul a kutatók nem igazán hisznek a bányavállalatok azon ígéretében, hogy rengeteg energia ráfordításával visszapumpálják majd az üledékkel telített vizet a tengerfenék közelébe. sokkal valószínűbb, hogy simán visszaengedik a tengerbe, így az üledék még messzebb juthat. Nem is kell mérgezőnek lennie, elég, ha beterít olyan felületi életközösségeket, amelyek így nem jutnak táplálékhoz, és elpusztulnak.

Kérdéses persze, hogy a ma még felmérhetetlen profit vagy a teljesen ismeretlen, több ezer méter mélyen élő (ráadásul nem is túlzottan cuki) élőlények esnek-e majd nagyobb súllyal a latba, amikor a következő években a döntéshozóknak el kell majd dönteniük, hogy mit kezdjenek a mélytengeri bányászattal.

Viszont legalább a tenger alatti meddőhányók után maradt sivatagok látványa nem fogja zavarni a turistákat.