Tatabányán rejtőzik Erwin Rommel sivatagi Opelja

Van az angolszász autós újságírásban egy különleges fogalom bizonyos veterán autókra: a "barn find". A megfogalmazás az olyan régi, mégis gyakran meglepően jó állapotban lévő autókra, amik vidéki, jellemzően mezőgazdasági melléképületekből kerülnek elő, miután korábbi tulajdonosuk évtizedekkel ezelőtt ilyen-olyan okokból lemondott a vezetésükről. A barn find szinte mindig valamiféle kincset érő felfedezést takar, olyan különleges automobília-leletet, amiért akár fellelt állapotban is súlyos összegeket hajlandók adni gyűjtők. Ez a kifejezés jutott eszembe, amikor beléptem a tatabányai Első Magyar Veteránautó és Motorkerékpár Múzeumba, ahol Marczis Béla kincset érő, 200 autóból és 50 motorkerékpárból álló magángyűjteményének egy része van kiállítva.

Előre kell bocsájtanom, hogy a Kossuth Lajos utcai múzeum télen zárva tart, sőt, mivel Marczis Béla egymaga tartja fenn a kiállítást és tart benne tárlatvezetést, tavasztól őszig is csak előzetes bejelentkezés után lehet rácsodálkozni a tatabányai autókollekcióra. Az Indexnek is kizárólag az alább következő fotóriport kedvéért nyitotta ki rövid időre a fűtetlen épületet Közép-Európa talán legnagyobb magán autógyűjteményének tulajdonosa, úgyhogy aki kedvet kapna a látogatásra, várjon, míg beköszönt a jó idő.

A tatabányai veteránautó-múzeumban nagyjából két tucat autó és harmadannyi motorkerékpár kapott helyet, ami töredéke Marczis Béla teljes gyűjteményének. A paleontológia iránt érdeklődő, karrierjét geológusként az Eötvös Loránd Tudományegyetem őslénytani tanszékén kezdő Marczis Béla pár évig tudományos kutatóként dolgozott, majd a mikroszkópot nagyítóra cserélte: nyomozó lett, és 36 évig üldözte a fehérgalléros bűnözőket. Volt része bőven utcai akciókban is, amit jobban is szeretett a laboratóriumi munkánál, mert az utcákat járva kedvét lelhette az autók figyelésében is. Az őslénytan iránti érdeklődésnek és az autók szeretetének metszete lett aztán a veteránozás, ami 1973 óta határozza meg végletesen Marczis Béla életét. 47 éve csak gyűlnek, csak gyűlnek a régi járművek, java részük külső helyszíneken, raktárakban, zárt udvarokon várja, hogy a neves gyűjtő műhelyében kiállítható állapotba kerüljön.

Azt írtam, hogy neves gyűjtő, és ha manapság nem is hallani róla sokat, a nyolcvanas-kilencvenes években valóban megye-, sőt országszerte híres volt a tatabányai Marczis-gyűjtemény: rendszeresen jelentek meg róla hírek, tudósítások, riportok, sőt még a tévében is szerepeltek a tatabányai veteránok. Még mielőtt végleg elragadta volna a gyűjtőszenvedély, Marczis Béla kipróbálta magát a technikai sportokban is: egy 1968-ban a Német Demokratikus Köztársaságban vásárolt motorkerékpárral versenyezni kezdett. A versenyszellem vitte talán a veteránozás felé, ami akkoriban nemcsak régi autók felkutatását és újbóli forgalkomba állítását jelentette, hanem rendezvényekre járást, túraautózást és versenyzést is: az 1973-ban elsőként megvásárolt 2000-es Adlert kifejezetten ez utóbbi miatt vette. 

Az Adler után nem volt megállás, Marczis Béla egymás után kutatta föl és vásárolta meg a régi autókat, meg is jegyezték róla, hogy minden évben más autóval jelent meg a veterános versenyeken. Gyűjteménye 15 év alatt akkorára hízott, hogy 1988-ban múzeumi kiállítás megnyitása mellett döntött – azóta van Tatabányán veteránautó-múzeum. Nyugodtan lehet mondani, hogy a Marczis-féle magángyűjtemény bármely közlekedési múzeumnak a becsületére válna, a 60-80 éves autók közt olyan relikviák vannak, mint Latabár Kálmán egykori Pontiac 8-asa, Erwin Rommel német vezértábornagy egyik vezérkari Opelje vagy egy 1935-ben gyártott, favázas Fiat 1500-as.

Az viszont nem titok, hogy elég nagy gondban van a gyűjtemény: a francia főnemesi felmenőkkel büszkélkedő Marczis (a családnév is a márkiné jelentésű marquise magyarításából jött annak idején) ma már nem tud annyi emberi és anyagi erőforrást fordítani az autókra, mint fiatal korában. Hetvenen túl gyakorlatilag magára maradt a hatalmas kollekcióval: fiát nem annyira érdeklik a veterán autók, így Marczis Béla egyedül dolgozik környei műhelyében a restauráláson, és a múzeum fenntartásának jókora terhe is az ő vállát nyomja. Önkormányzati, állami segítséget nem szívesen kér – mivel felesége magas beosztású köztisztviselő, ezért városi, megyei szinten összeférhetetlennek gondolja a támogatás kérését. Pedig, mint mondja, jó lenne, ha legalább az ingatlan fenntartásába beszállna a város, az épületre igencsak ráférne egy alapos felújítás, de legalábbis állagmegóvás.

A gyűjtemény autói közt a barn find állapot ellenére sok a működőképes, egy időben rengeteg – nagyjából hatvan – filmben szerepeltek, gyakran tulajdonosukkal együtt – az egyik amerikai filmben maga Donald Sutherland vezette Marczis Béla egyik Pobedáját. Hogy mi lesz az életműszámba menő gyűjtemény sorsa, nem tudni. Marczis Béla gyakorlatilag minden keresetét és vagyonát ezekbe az autókba fektette, annak idején azzal a jelszóval, hogy szeretné, ha Magyarországon maradnának. Sajnos nem igazán látja módját, hogy miképp karolhatná fel egy hazai közgyűjtemény a kollekciót, hogyan kaphatna használható segítséget a fenntartáshoz, pláne azt tekintve, hogy a budapesti Közlekedési Múzeum is tetszhalott állapotban leledzik legalább 2025-ig. Könnyen lehet, hogy végül mégiscsak elkerül az országból, és fölaprózódik a hatalmas gyűjtemény, ugyanis már két németországi múzeum is érdeklődött iránta. Nem kizárt tehát, hogy Tatabánya – és hazánk – hamarosan szegényebb lesz egy jobb sorsra érdemes közlekedéstörténeti kinccsel.