Anita, Kármen
11 °C
20 °C
Index - In English In English Eng

Fogjuk fel: nem börtönbe kerültünk, hanem óvóhelyre

DBZOL20200325027
2020.04.08. 17:32
Ki segít a segítőkön? Sok orvos és nővér már most is 30 órás műszakban dolgozik, naponta találkoznak új, súlyosan beteg fertőzöttekkel, és gyakran a családjukkal se találkozhatnak, nehogy megfertőzzék őket. Őket támogatja a Call for help lelkisegély-vonal, ami segíthet, de önmagában kevés. Tari Annamária pszichoterapeutával arról beszélgettünk, hogyan segíthetünk igazán a fronton dolgozóknak.

Rengetegen küzdenek világszerte a SARS-CoV-2 vírus okozta járvány ellen, így a magyar egészségügyi dolgozókon is hatalmas a nyomás. Nap mint nap érkeznek az új betegek, akiket meg kell vizsgálni, akiknek el kell mindent magyarázni, és meg kell őket nyugtatni. Ez hatalmas lelki teher, amit tetéz, hogy sok orvos nem is mehet haza a családjához, így nincs is meg számukra az a lelki védőháló, ami a hétköznapokban segít nekik feltöltődni.

A Végeken Egészséglélektani Alapítvány ezen próbál segíteni a Call for Help nevű kezdeményezésével. Ez egy anonim lelkisegély-vonal egészségügyi dolgozóknak, mert ezekben a hetekben a segítőknek is kell a segítség. Itt biztonságos vonalon, teljes anonimitásban beszélgethetnek egy kórházi gyakorlattal rendelkező, szintén anonim klinikai pszichológussal. A szakemberek értik és ismerik az osztályos működést, és dolgoztak már intenzív-, sürgősségi osztályon, pszichiátrián és pszichoterápiás osztályon. Ezen felül jártasak krízisintervencióban is, és sokuk már több évtizede vesz részt telefonos lelkisegély-szolgálatban.

Nagyon nagy szükség van arra, hogy valamilyen pszichológiai ellátást kapjanak, mert ilyenkor mindenki elkezdi lemeríteni azt az érzelmi konténerét, amiben benne van a küzdés, a krízishelyzetekkel való állandó és fokozott erőfeszítés, a segítségnyújtás és az empátia. De ez a konténer nem végtelen

– magyarázta Tari Annamária az Indexnek.

Ezt a konténert újra kell tölteni, és ebben segíthet a pszichológia. Ahhoz, hogy az orvosok és nővérek a legmegrázóbb helyzetekben is tartani tudják magukat, és a legjobb tudásuk szerint dolgozzanak, a személyiségük tudattalan megküzdési mechanizmusai kezdenek működésbe lépni. Ilyen szituáció például amikor spanyol vagy olasz orvosok beszélnek arról, milyen nehéz kiválasztani, hogy öt súlyos súlyos betegből melyik kerüljön a lélegeztetőre.

Nehéz az orvosok és ápolók dolga, mert egyszerre két ellentétes érzelmet kell feldolgozniuk. Egyrészt a betegek felé magabiztosnak kell tűnniük, és reményt kell nyújtaniuk, miközben a másik oldalról az életükben mindennapossá vált a gyász és az elkeseredettség, amikor elveszítenek egy beteget, vagy látják, hogy el fognak veszíteni egyet. A két ellentétes érzelem egyidejű feldolgozása borzasztó nehéz, és nem is lehet a végtelenségig csinálni.

  • Hogyan segíthetjük igazán az egészségügyi dolgozók munkáját?
  • Mit tehet egy orvos vagy nővér, ha már elviselhetetlen a lelki teher?
  • Miért érezzük büntetésnek a házi karantént, amikor azzal valójában magunkon és másokon segítünk?

Az érzelmi kifáradás előbb-utóbb megjelenik, de nem ugorhatnak le a Balatonra egy hétre, másnap is be kell menni a kórházba, és pont ugyanolyan minőségű ellátást kell biztosítaniuk, mint korábban. Ilyenkor van szükségük segítségre. Ha felhívják a Call for Helpet, olyasvalakivel beszélhetnek a problémáikról, aki érti a helyzetet, de pozíciójánál fogva kívülről lát rá azokra a pontokra, ahol be lehet avatkozni. A szakember gyors helyzeti diagnózist alkot, hogy olyan segítséget adjon, amire az illetőnek szüksége van. Ez jelentheti azt, hogy ventillálási lehetőséget ad – a betelefonáló őszintén, korlátok nélkül kibeszélheti magából a problémáit, fájdalmait, feszültségét –, de akár pár perces progresszív relaxációs gyakorlattal is segíthet, ha a betelefonálónak van lehetősége és ereje öt-hat percre félrevonulni és ellazulni. 

Sajnos nincs általános gyógymód a járványból fakadó lelki problémákra, de Tari szerint Martin Seligman tanult optimizmus elmélete jól jöhet most. Sokaknak segíthet olyan helyzetekben, ahol folyamatosan küzdeni kell, és még nem látni a végét, ha valami olyan szituációra gondol a múltból, amikor sikeres volt. Ilyen lehet a gyermeke születése, de gondolhatunk akár egy jól sikerült ebédre, vagy egy jó kirándulásra is.

Ezzel emlékeztethetjük magunkat, hogy most hiába csak a küzdelmet látjuk mindenhol, igenis lehetséges boldognak lenni, tehát a nehézségeknek is vége lesz egyszer.

Akin fehér köpeny van, az nem szokott hozzá, hogy panaszkodjon, mert mindenki tőle várja el, hogy ott álljon és harcoljon, oldja meg, és segítsen. És rajtuk ki segít?

– ez a gondolat áll a Call for Help mögött.

Sok olyan szervezet van, amelyik az emberek lelki egészségéért dolgozik, de a Call for Help kifejezetten a fehér köpenyesekért jött létre, akárcsak a Mental for Doctors. Ettől függetlenül a mostani helyzetben fontos, hogy ha valaki úgy érzi, hogy segítségre szüksége, mert például elveszítette a munkáját, csökkent a fizetése, vagy szorong a betegség miatt, akkor forduljon szakemberhez, mert rengeteget jelenthet.

Nem börtönre vagyunk ítélve

Tehát mindössze ennyit várunk el az orvosoktól:

  • naponta dolgozzanak többet, mint ahány óra van egy napban,
  • nyújtsanak folyamatosan 100 százalékos teljesítményt,
  • támogassák a betegeket, építsenek ki bizalmi kapcsolatot, és nyugtassanak meg mindenkit,
  • úgy tájékoztassák a legreménytelenebb helyzetű beteget is, hogy a lehető legkisebb fájdalmat okozzák,
  • ezt újra és újra, minden nap.

Ezért cserébe az orvosok azt kérik, hogy:

  • maradjunk otthon,
  • mossunk alaposan és gyakran kezet
  • ha muszáj elmennünk otthonról, vegyünk fel maszkot és kesztyűt, ártani nem árt,
  • de tényleg csak ha feltétlenül szükséges - ha nem, akkor maradjunk otthon.

Tari szerint elgondolkodtató, hogy a neten hirtelen megjelentek a karantén kibírásáról szóló cikkek, és posztok, hiszen nem büntetésből kerültünk börtönbe, nem egy bűncselekményért ítéltek el minket, amit nem is követtünk el, hanem

A SAJÁT ÉS EMBERTÁRSAINK ÉLETÉT VÉDHETJÜK MEG AZZAL, HA CSÖKKENTJÜK A TÁRSAS INTERAKCIÓNKAT.

Fontos este kiállni az ablakba tapsolni, ez nyilván valós örömforrás az orvosoknak, de ez inkább lelki támogatás, mint valós segítség. Ugyan jól esik az egészségügyi dolgozóknak a napi ünneplés, valószínűleg jobban értékelnék a betegszám csökkenését, amiben mi is segíthetünk. Hogy hogyan? Ha otthon maradunk.

Olyan mintha az általános felfogásban az lenne, hogy a bezártság az egy kiszámíthatatlan határidejű fogságot jelentene, és ez a szemlélet nekem azért elgondolkodtató, mert olyan, mintha a vírus valódi fenyegetését nem értettük volna meg. Az igazi veszély a fertőződés, a vírus továbbadása, így otthon maradni valójában olyan, mint amikor egy katasztrófafilmben a későbbi túlélők az óvóhelyre vonulnak

– mutatott rá a pszichológus. Sőt, ebben az esetben nem csak magunkat védhetjük meg a vihartól, hanem mindenki mást is.

Ha a karanténról, izolációról, szörnyűségekről és a hogyanbíromeztki-életérzésről beszélünk, az meglehetősen nárcisztikus nézőpont, csak arról szól, hogy "úristen, ÉN hogy bírom ezt ki". Teljesen érthető, hogy az életünkből hiányzik most az a hülye, aki nem indul el a zöldnél, vagy a bunkó, aki hangosan telefonál a moziban. Társas lények vagyunk, fontos számunkra mások jelenléte. De ha csak magunkra gondolunk, és dacból, tudatlanságból terjesztjük a vírust, azokat veszélyeztethetjük, akik most úgy hiányoznak.

Pont itt az ideje, hogy figyelmünk középpontjába a tudományos szakértők mondandója kerüljön, és ne a netes influenszerektől várjuk a megoldást. A naponta többször posztoló kedvenc Instagram-modellünk nem valószínű, hogy tudja, hogy működik a vírus, míg a laborban a számítógép fölött görnyedő fehérköpenyes, szemüveges alak épp azon küzd, hogy minél kevesebben haljanak meg.

Lehet, hogy a tudós mondandója nem tetszik elsőre, de ettől még érdemes lehet betartani.

Az, ha valaki nem tartja be például a WHO, vagy az NNK ajánlásait, infantilis érzelmi működési mód – nem pejoratív, hanem lélektani lokalizációs értelemben. Abban a pillanatban, ahogy valaki felülbírál egy ilyen ajánlást, úgy dönt, hogy ő jobban tudja. Az orvosok terhein például úgy lehetne csökkenteni, ha emberek nem gondolnák azt, hogy jobban értenek a gyógyításhoz, mint az otthonmaradást ajánló kutatók. Akkor segítenek, ha megértik, hogy járványhelyzet van, és annak megfelelően viselkednek.

A fegyelmezetlenség arra utal, hogy hiányzik az empátia és a nagyobb távlatban való gondolkodás képessége, ezek helyett sokszor megjelenik egy grandiózus tudattalan fantázia. A grandiózus itt azt jelenti, hogy bagatellizálni tudok egy tényleges veszélyt, és azt tudom mondani, hogy ezt én biztosan nem kapom el. Ez a “velem úgysem történik meg” olyan tudattalan érzelmi stratégia, ami egyébként az én védelmét szolgálná, ám ebben az esetben a valóság meghamisításával teszi ezt.

A közösségi oldalakon kialakult nárcisztikus buborékok sem javítanak a helyzeten, mivel a kialakított visszhangkamrákban az emberek könnyen támogatókra lelnek. Minden orvos ismeri azt a tipikus beteget, aki mindent jobban tud, egészen addig, míg a doki elé nem kerül, azzal, hogy hogy akkor most tud neki segíteni, igaz? Sajnos azok, akik ma egymás arcába köhögnek, házibulit tartanak, vagy ignorálják az ajánlásokat, könnyen kerülhetnek ezzel a kérdéssel egy orvos elé.

Az empátia, ha mások életét szem előtt tartjuk, és nem csak a saját egyéni szempontjainkat, életeket menthet. Ha ez megy, az azt jelenti, hogy tudunk nagyobb léptékben gondolkodni.

A közösségi oldalak paradoxona Tari szerint az, hogy egyre inkább az önző szempontok kerülnek előtérbe, miközben azt érezhetjük, hogy soha nem voltunk még olyan közösségi lények, mint most.

Így lesz az otthonból cella, a nárcisztikus szempontokból abszolút közösségi.

Felfoghatjuk népbetegségnek

Nap mint nap jönnek a hírek emberekről, akik kilógnak a karanténból, vagy fittyet hánynak az előírásokra (amivel persze másokat veszélyeztetnek). Az emberek fegyelmezettsége nagyban függ attól, hogy valaki ilyen válsághelyzetben milyen karakter-jellemzőket működtet. Azt, hogy karakterfüggően ki hogy reagál, most kiegészíti egy tanulási folyamat. Most mindenki együtt tanulja meg, hogyan kell viselkedni ilyen szituációban.

„Sokan ajánlgatnak most katasztrófafilmeket. Egy ilyen film forgatókönyve általában nagyon jól bemutatja, mi szokott történni. Az első öt percben felvonul az a közepesen szimpatikus valaki, akiről azonnal lehet tudni, hogy két percen belül elkapja, leesik, megeszik, felrobban. Hamar kiírják a forgatókönyvből, mert rajta látjuk meg, milyen az, ha nem fogjuk fel a helyzet súlyosságát. Aztán három, négy, öt áldozat múlva megjelenik a főhős, aki összeállít egy csapatot, és lenyomják a vészt."

ne akarjunk olyanok lenni, mint az első szereplő. Legyünk mi a csapatösszeszedős ember.

A pszichológus szerint egy kicsi önreflexió most mindenkinek jót tenne. Gondoljuk át, mit is csináltunk az elmúlt pár napban, kivel hogy beszéltünk, milyen gondolataink voltak. Ez nem nagy meló, de lehet, hogy az ember eközben rájön, hogyan lehetne bölcsebb bizonyos helyzetekben. Hogy ilyenkor ne veszekedjen, ne az indulatai vezéreljék.

Hogy ha valaki felhorkan, hogy most már ne mondják meg neki, hogy mit csináljon, akkor legyen benne annyi érett személyiségműködés, hogy végiggondolja, hogy oké, ezt mondták, de miért mondták?

Ez a dacosság az infantilis – még mindig nem pejoratív értelemben – érzelmi munkamód. Amikor valaki nem feltétlenül tudatosan, de pont az ellenkezőjét teszi annak, amire kérték. Emögött a nem mögött ugyanaz a mechanizmus áll, mint négyéves korunkban, amikor parancsba kaptuk, hogy ne együnk csokit vacsora előtt, de mi csak azért is lecsaptunk az édességre. Ezt az impulzust az emberek nagy része megtanulja szabályozni, de a krízishelyzet, a fenyegetés bárkiből kihozhatja a négyévest, miközben azt hiszi, hogy éretten gondolkodik.

A regresszió (azaz a folyamat, ami azért kerül elő, mert nincs megoldóképletünk a jelenlegi helyzetre, így visszanyúlunk egyre korábbi életszakaszaink megoldóképleteihez) a biztonságérzet elvesztéséből, a megoldások hiányából ered. Ezt egy szakember talán észreveszi magán, de egy átlagember nem.

Nem fog feltűnni neki, hogy a reakciója kifejezetten gyerekes, sőt, még valószínűleg fel is háborodna, ha ezt mondanák neki.

Ezek az emberek sok mindent megengednek maguknak, és még így is abban bíznak, hogy a kialakult helyzetet majd valaki megoldja. Ez az infantilis érzelmi munkamód: nekem sok mindent szabad, még úgy is, hogy a másiknak nem. Ő felesküdött, neki ez a dolga, oldja meg.

Tari szerint talán most fontosabb, mint valaha, hogy az online sajtó elengedje a kattintásvadászatot, és koncentráljon a valódi tudományra, a valódi szakértőkre, és azokat anélkül tálalja, hogy hiteltelenítené a forrást (például a zene és a tánc remek stresszoldás, de ha úgy írja az újság, hogy „Zenéléssel és táncikálással oldhatja a feszültséget”, azzal nem segít).

Hamar kiderült, hogy az új koronavírus kifejezetten veszélyes az idősebb emberekre. Ezek után sokan megpróbálták kordában tartani a nagyszülőket. Felajánlották, hogy bevásárolnak neki, hogy segítenek bármiben, csak maradjon otthon. Ez sok családban előfordul, függetlenül attól, hogy mennyire állnak közel egymáshoz amúgy a családtagok.

Ugyanezt kéne gondolnunk az ismeretlenekről is, akiknek simán átadhatjuk a vírust. 

Még nem olyan rossz a helyzet

A szakemberek bíznak az emberi tanulékonyságban, és abban, hogy egyre többen hallgatnak majd a hatóságok ajánlásaira. Még nem értük el a járvány csúcspontját, sokan kapaszkodnak abba, hogy még kicsi az esetszám, nem is olyan komoly a helyzet - de ez valójában a vihar előtti csend. Ha valaki azt veszi észre, hogy a körülötte élők nem fogják fel a helyzet súlyosságát, próbálja meg higgadtan elmagyarázni azt nekik.

Ez persze nehéz lehet tizenéves gyerekekkel, akik néha jobban hisznek az online celebeknek, mint a szüleiknek. Ez most remek alkalom a szülői hitelesség visszaszerzésére. Tari szerint egy kis offline, múltszázadi kikapcsolódás most sokaknak jót tehet: társas, beszélgetés, zenélés, filmezés. Ezek mellett figyeljünk az online-offline egyensúlyra, elkerülve ezzel az addikcióból származtatható nyugtalanságot, szorongásokat, kiüresedés érzést.

Most el lehet magyarázni, hogy nem az a nagy szeretet a másik felé, hogy elsírom magam az afrikai híreket olvasva, hanem ha szót fogadok az orvosnak, betartom a szabályokat. Így segíthetek sok olyan embernek, akit nem is ismerek.

Nézzük meg, mi történik, ha a két végletből az egyik téved. Ha valaki azt gondolja, hogy mindenki vonuljon karanténba, hogy ne fertőzzünk meg mást, akkor kihalnak az utcák, gyengül a gazdaság, de nem jár sok visszafordíthatatlan következménnyel. Ezzel szemben ha valaki szerint túlreagálják a dolgot, és mindenfajta elővigyázatosság nélkül jár-kel, akkor elkaphatja a betegséget. Ezt lehet, hogy tünetmentesen megússza, de otthon továbbadhatja idős rokonának, esetleg immunproblémákkal küzdő barátjának. Hány ember halála kell ahhoz, hogy ne tekintsék az elvonulást túlzásnak? Mondjuk 53 ezer? Ennyi halottja van most a járványnak. Ennyien élnek például Egerben.

Maradj otthon.

(Borítókép: Orvosok és ápolók egy koronavírussal fertőzött beteget látnak el Országos Korányi Pulmonológiai Intézetben kialakított izolációs teremben 2020. március 25-én. Fotó: Balogh Zoltán / MTI)