Márta, Flóra
20 °C
33 °C

250 éve látta meg európai ember először a Nagy Korallzátonyt

GettyImages-601042886
2020.06.11. 00:02
James Cook hajszál híján elvesztette a hajóját, amikor beleütközött a korallzátonyba, de hosszú távon az utóbbi rosszabbul járt a találkozás miatt. A klímaváltozás folytán melegedő és savasodó tengervíz öli a korallállatokat, amelyeket ráadásul még invazív tengeri csillagok is tizedelnek. Ha nem történik csoda, néhány évtized múlva a ma még az óceán őserdejének tekintett térség halott kősivataggá lesz.

A Nagy Korallzátonyt természetesen nem James Cook fedezte fel. Az ausztrál őslakók voltak valószínűleg az első emberek, akik eljutottak a térségbe, 40 ezer évvel Cook előtt. Tízezer évvel ezelőtt már legalább 70 őslakos törzs tekintette rituális központnak a korallzátonyrendszer egyes szigeteit. Talán már a kínai felfedezők is hajóztak 2000 évvel ezelőtt arrafelé, miközben tengeri uborkát és más halászható állatokat kerestek, mivel már akkor is gyógyhatást tulajdonítottak nekik.

Sőt, még csak nem is Cook volt szigorú értelemben az első európai felfedező, aki hajózott a Nagy Korallzátony közelében. Cook francia riválisa, Louis Antoine de Bougainville pontosan két évvel a brit felfedező előtt járt Ausztrália keleti partjai mentén, 1768 júniusában.

Bougainville volt az első francia, aki körbehajózta a Földet (ő is a legendás nagy déli földrészt kereste, ahogy két évvel később Cook). Az út során eljutott a Csendes-óceán dél térségébe, például Tahitira, Szamoára, az Új-Hebridákra és a Salamon-szigetekre. Ahogy haladt nyugat felé, majdnem úgy járt, mint Cook, de sikerült elkerülnie a zátonyra futást. Viszont ezzel elmulasztotta a Nagy Korallzátony felfedezését is.

A Vénusz átvonulása

James Cookot szinte pontosan akkor nevezték ki az HMS Endeavour kapitányává, amikor Bougainville éppen nem fedezte fel a Nagy Korallzátonyt. Az utazás hivatalos célja a Vénusz Nap előtti átvonulásának megfigyelése volt.

  • Hogyan fedezték fel a Nagy Korallzátonyt?
  • Hogyan hat a klímaváltozás a korallra?
  • Unokáink milyen korallzátonyt láthatnak évtizedek múlva?

Cook ekkor még csak 40 éves volt, de jó térképész hírében állt, és semmi sem érdekelte, csak a felfedezés. A csillagászok kiszámolták, hogy a Vénusz egy évvel később, 1769. június 3-án fog áthaladni a Nap előtt, és mindezt a déli Csendes-óceánon lehet majd megfigyelni. A vizsgálat színhelyéül Tahitit választották ki.

Persze nem a Vénusz volt annyira érdekes, hogy emiatt vagyonokért hajót menesszenek a világ másik végére. A megfigyelés révén akarták pontosan megmérni a Nap-Föld távolságot, illetve a Kepler-törvények alapján a többi bolygó Földtől mért távolságát is. E célból - mai szóhasználattal élve - nemzetközi tudományos konzorcium jött létre, és a Lord Morton elnökölte Royal Society támogatásával sikerült meggyőzni III. György királyt, hogy finanszírozza az utazást.

Az Admiralitás azonban adott Cooknak egy lezárt borítékot is, benne titkos parancsokkal.

Az utasítás szerint a borítékot csak akkor bonthatta ki, amikor az elsődleges küldetést (a Vénusz megfigyelését) már teljesítették. Az útra a haditengerészet megvásárolta a 340 tonnás Earl of Pembroke szénszállító hajót (mivel rengeteg tudóst és az ő felszerelésüket kellett elvinni Tahitire és vissza), és átépítve azt átnevezték HMS Endeavourre. A hajó 1768. augusztus 26-án futott ki Portsmouth-ból, a fedélzetén 95 emberrel. Közülük 56 ért vissza Angliába.

Az ismeretlen déli kontinens

Az út első fele viszonylag eseménytelenül zajlott. Áthajóztak az Atlanti-óceánon, megkerülték a Horn-fokot, kijutottak a Csendes-óceánra, majd 1769 áprilisában elérték Tahitit. A csillagászati megfigyelés után Cook kinyitotta a borítékot, és az abban talált üzenetben a király arra utasította őt, hogy még ne térjen vissza Angliába, hanem próbálja megtalálni a rejtélyes, nagy és ismeretlen déli kontinenst (Terra Australis Incognita).

Ez nem azonos Ausztráliával, amelynek létezéséről akkor már tudtak, bár valós kiterjedéséről, illetve partvonalának lefutásáról szinte semmilyen ismeret nem állt rendelkezésre. Nagy déli kontinens természetesen nem létezik, és ezt, mint lehetőséget az angol udvar is számításba vette. Ezért parancsba adták Cooknak, hogy egyébként pedig

minden földdarabot foglaljon le György király nevében, ami szembejön.

A kor átlagos hajóútjain ilyenkorra már a legénység jó része kidőlt volna a skorbut miatt. Ezt megelőzendő, az Admiralitás már évekkel korábban előírta a matrózoknak, hogy fogyasszanak friss gyümölcsöt és zöldséget, például citrusféléket és savanyú káposztát. Persze, azt nem tudták, hogy a skorbut a C-vitamin hiánybetegsége, de azt már tudták, hogy az elégtelen táplálkozás miatt alakul ki.

Az előírást Cook előtt szinte sohasem tartatták be, a matrózok pedig nem voltak kifejezetten újító szellemiségű népek. A kapitány azonban itt komolyan odafigyelt, hogy a tengerészei egyenek zöldséget, így a utazás első évében egyetlen embert sem veszített skorbut miatt. Ez akkoriban kész csoda volt.

Megfeneklés és felfedezés

Miután végeztek Tahitin, néhány helybéli felvételével tovább indultak nyugat felé. Cook bizonyította, hogy Új-Zéland két szigetből áll, majd szisztematikusan térképezni kezdte Ausztrália keleti partvidékét délről észak felé haladva.

Így botlott bele a Nagy Korallzátonyba.

1770. június 11-én ugyanis zátonyra futottak a felfedezők, a helyszínt később Endeavour-zátonynak nevezték el. Cook később bestsellerré lett naplójában részletesen leírja a baleset pillanatát, és a hajó mentésére tett kétségbeesett (és végül sikeres) próbálkozásokat. Amint megfeneklettek, azonnal bevonták a vitorlákat, leeresztették a csónakokat, és körben megvizsgálták a hajó helyzetét. A helyzet pedig aggasztó volt.

A kapitány úgy döntött, hogy szinte minden mozdítható rakományt (az ivóvíz jelentős részével egyetemben) ki kell dobni a hajóból, hogy könnyítsék azt. A következő 24 órában folyamatosan csak csobbanásokat lehetett hallani, ahogy szinte az összes ágyú, a vas- és kőballaszt, a bútorok, használati tárgyak végezték a tengerben.

Végül egy nap után a dagály megmozdította a hajót, és kiszabadultak a zátony fogságából, miközben folyamatosan szivattyúzták a hajóból a vizet, ami a zátony ütötte léken ömlött a hajótestbe.

A következő hat hetet az Endeavour javításával töltötték, így a Nagy Korallzátony tudományos vizsgálatára nem igazán maradt idejük. Hazaérve azonban pont elég volt az érdeklődés felkeltéséhez az, hogy beszámoltak a létezéséről, és hatalmas kiterjedéséről, hiszen észak felé végighajóztak a zátony mentén.

Ezt a kengurut látták meg 1770. június 23-án az HMS Endeavour kutatói (Sydney Parkinson rajza)
Ezt a kengurut látták meg 1770. június 23-án az HMS Endeavour kutatói (Sydney Parkinson rajza)
Fotó: Wikipedia

Ehhez kijáratot kellett találni a zátonyon keresztül a nyílt tengerre, ami további heteket vett igénybe. Végül Cook az egyik szigeten partra szállt, felmászott a szigeten tornyosuló hegy csúcsára, és onnan kémlelve a tájat, pillantotta meg a Cook-átjárót, ami elég széles volt ahhoz, hogy rajta keresztül kiszabaduljanak az útvesztőszerű korallzátony rengetegéből.

A javítás hetei alatt a fedélzeten lévő biológusoknak alkalmuk nyílt mintát gyűjteni az ausztrál növény- és állatvilágból is. Joseph Banks botanikus az egyik ilyen miniexpedíció alkalmával

“óriási nyulakat” pillantott meg, amit a helyi őslakosok kenguruknak neveztek.

Fehér halál

Ugorjunk előre az időben 250 évet, de James Cook neve itt is felmerül. A róla elnevezett egyetemen kutat Terry Hughes, aki a korallzátony-kutató központ igazgatója. Néhány hete hozták nyilvánosságra a tanulmányukat arról, hogy a Nagy Korallzátony soha nem látott mértékben fehéredik. A korall fehéredése sokszor egyenlő az alkotó korallpolipok halálával.

A tömeges kifehéredés csúcspontja márciusra esett. Ez az utóbbi öt évben már a harmadik tömeges pusztulási esemény a korallzátony területén, és a megfigyelhető trend szerint az újabb és újabb krízisek után a zátony mind kisebb és kisebb mértékben képes regenerálódni.

Idén február volt a legforróbb hónap, mióta 1900-ban elkezdték szisztematikusan mérni a hőmérsékletet. Hughes elmondta, hogy végig a Nagy Korallzátony 2300 kilométeres hosszán és 348 ezer négyzetkilométeres területén egyöntetűen rekordhőség uralkodott - és pusztított. (Ugye tudjuk, hogy a déli féltekén fordítva vannak az évszakok, így ott télen van nyár.) A kutatók gyakorlatilag biztosak abban, hogy az általános elhalás után a korallzátony már sosem fog helyreállni teljesen. Így sosem lesz olyan, mint akár csak öt éve, az évtizedekkel ezelőtti állapotról nem is beszélve.

Valamiféle trópusi ökoszisztéma fog kialakulni [a Nagy Korallzátonyon], de ez már nem fog korallzátonyhoz hasonlítani. Talán több moszat, több szivacs él majd ott, és sokkal kevesebb korall. Nagyon más életközösség jön majd létre

- mondta el a Reutersnek Terry Hughes. A térségben a turizmusból élő emberek számára némi megnyugvást jelenthet, hogy a korallzátony turisták által leglátogatottabb északi és középső régiói a többi területhez képest viszonylag jól megúszták a kifehéredési krízist. Más kérdés, hogy idén a koronavírus-járvány miatt egyébként sem lehet normális turistaszezonra számítani.

A vízhőmérséklet (felül) és a víz klorofiltartalmának (alul) összefüggése a Nagy Korallzátony területén. Ahol melegebb a víz, ott több a klorofil a vízben, mert a korallok kidobták az algáikat
A vízhőmérséklet (felül) és a víz klorofiltartalmának (alul) összefüggése a Nagy Korallzátony területén. Ahol melegebb a víz, ott több a klorofil a vízben, mert a korallok kidobták az algáikat
Fotó: Wikipedia

A kifehéredett korallok nem feltétlenül pusztulnak el. A jelenség hátterében az áll, hogy a környezeti stressz hatására a korallállatkákkal szimbiózisban élő fotoszintetizáló algák elhagyják a korallt, és így hátramarad annak természetes (fehér) színe. A korallpolipok által felhasznált energia 90 százalékát azonban az endoszimbionta algák termelik.

Vagyis algák nélkül a korall hosszú távon éhen hal.

A korall nagyon szűk tűrésű szervezet, tehát az optimális környezeti feltételeitől való igen csekély eltérés (például 1 Celsius-fokos hőmérséklet-változás vagy a kémhatás minimális megváltozása) is a fehéredését és a halálát okozhatja. Ezért a korallszirtek egészségi állapotát a teljes sekély tengeri ökoszisztéma egészsége fokmérőjének tekintik. És eszerint nagy a baj.

A korallzátony, amelyen Cook 250 éve megfeneklett, és amely a legnagyobb kiterjedésű állati közösségnek tekinthető a bolygón, a halálán van. Ha a jelenlegi melegedési és savasodási trendek folytatódnak, könnyen lehet, hogy még a mi életünkben elpusztul a korallzátony, és csak élettelen fehér kő marad utána.

(Borítókép: A Nagy Korallzátony. Fotó: Arterra / Universal Images Group / Getty Images)

Klímaváltozás, környezettudatosság, fenntartható jövő.
Ezek nem csak trendi hívószavak, hanem a közös valóság, amiben mindannyian élünk. A Zöld Indexen mi is kiemelt figyelemmel foglalkozunk ezekkel a témákkal. Ha te is fontosnak tartod, hogy azoknak is élhető bolygójuk legyen, akik ma születnek, csatlakozz hozzánk a Zöld Indexen.