Jeromos
9 °C
17 °C
Index - In English In English Eng

A parádi üveg háromszáz éves szilánkjai

pano
2020.07.19. 08:41

A legszebb, leghíresebb magyar üveget a Mátra ölén a kétszázéves parádi hutában fújták. Beléfújták a hegyek lehelletét, a régi nótákat, a forrásvíz jóízét, szerelmet, bánatot s a mesét.

– Vajda István: Nemzedékek és mesék mestersége – Új gyár a régi parádi üveghuta helyén (Béke és Szabadság, 1954. június 23.)

Parádsasvár a II. világháború utáni magyar öblösüveggyártás egyik legnagyobb fellegvára volt az ajkai és a salgótarjáni gyárak mellett, ahol világhírű ólomkristály termékek készültek az üvegfújó és -csiszoló és -festő mesterek kezei között. A Mátra északi oldalán megbújó parádi katlanban már a 13. század óta folyt több ponton is üveggyártás.

A kezdetleges, fatüzelésű huták a fűtőanyag fogyásával vándoroltak mindig újabb helyszínre. Az első igazán említésre méltó, öblös üveget és palackokat gyártó nagy manufaktúrát II. Rákóczi Ferenc fejedelem alapította 1708-ban Parádóhután, ahonnan az elkövetkező évtizedek alatt Szuhahutára, Ötházhutára, Fiskálishutára, míg legvégül, 1767-ben, a Parádi-Tarna patak völgyébe, a mai Parád és Mátraháza közé költözött a Heves megyei üveggyártás központjává váló üzem.

Az üveggyár körül kinőtt település 1947-ben lett önálló község, első nevét az 1881-ben itt megépült Károlyi-kastély, a Sasvár után kapta - igaz a község nem sokáig élvezhette azt, 1948-ban Mátrasasvárt Parádsasvárrá keresztelték, amivel mondhatni jobban belesimult a környező falvak, Parád és Parádfürdő történelmi szövetébe. Ez a történelmi szövet az elmúlt bő háromszáz évben szinte mindig az üveggyártásról szólt, ahogy Parádsasvár képét is máig meghatározza a település közepén található üveggyár – illetve annak elhagyatott romjai.

Aki Mátraháza felől érkezik a szédítően kanyargó 24-es úton, a gyönyörű Károlyi-kastély mellett elhaladva pár pillanat alatt Parádsasvár központjában találja magát, ahol az üveggyár három fő eleme még áll. A téglakémény már messziről vonzza a tekintetet, az irodáknak, alapanyag- és készáruraktáraknak, csomagolósornak helyet adó épület modern homlokzatán még ott 15 éve bezárt gyár utolsó logója, az 1708-as alapítás dátumával büszkélkedő PCM (Parad Crystal Manufacture, avagy Parád Kristály Manufaktúra), és a II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos utak által közrezárt területen még áll a ma is impozáns belső terű, háromhajós ipari templom: az egykori hutacsarnok. Mindez együtt a rendszerváltás utáni 10-15 évre oly jellemző mementó: a privatizáció utáni tulajdonosváltások során elvérzett nagy múltú üzem nem érhette meg alapítása 300. évfordulóját.

Egy átlagos hétköznapon meglehetősen kihaltnak látszik Parádsasvár, legfeljebb a gyár tövében lévő megállóban ácsorognak ketten-hárman a távolsági buszra várva. Nem sok jel utal arra, hogy húsz évvel ezelőttig itt családok százai éltek egész szépen a messze földön híres parádi kristályüvegnek köszönhetően. Az üvegipari hagyományok azonban nem haltak ki teljesen a községből, ha csak szilánkjaiban is, de még élnek az öblösüveg-készítés hagyományai Parádsasváron. Jelenleg három kis vállalkozás foglalkozik valamilyen formában üvegművességgel: a László Ólomkristály (Kovács László cége) és a Takács és Társa Kristály (Takács László cége) kézi üvegcsiszolással, kész üvegtermékek egyedi dísszítésével, míg az Üvegmanufaktúra Kft. üveggyártással.

Utóbbi kis cég a Petőfi Sándor utcában található, és az udvarán egy igazi üveghuta működik (a huta egyébként már a középkorban is használt, német eredetű szó, az eredeti "hütte" nagyjából egyszerre jelent kunyhót, kemencét és kohót is). Mivel elsősorban a parádsasvári üveggyártás ipari vetületére, technológiájára voltunk kíváncsiak, adta magát, hogy három családi vállakozás közül azt keressük fel, ahol láthatunk kemencében lávaszerűen fortyogó üveget, vörösen izzó masszát csodás üvegtárgyakká alakulni.

Másfél mázsa olvadt üveg

Szerencsénkre a manufaktúra műhelye egyben afféle látványhuta is, ahol kevésbé feszes munkanapokon óránként be lehet jelentkezni csoportos bemutatókra (a huta minden nap 9-15 óráig tart nyitva a látogatók előtt). Egy ilyen, tréfás elemeket sem nélkülöző bemutató alkalmával láthattuk mi is, hogyan készülnek a fújt és tömör üvegtermékek, használati eszközök és dísztárgyak.

Nehéz szavakkal visszaadni, de az biztos, hogy a hutában folyó munka látványa magával ragadó: ahogy a több száz fokos, sárgán, majd vörösen izzó olvadt üvegből a mesterek magabiztos kezei alatt pár perc alatt megszületik egy kecses hattyú, rózsa vagy boroskehely, az maga a varázslat. Mindez gépek nélkül, több száz éves technológiával, szakmabeli fogásokkal, hagyományos szerszámokkal – vas ollókkal, csipeszekkel, bükkfa formázó kanalakkal – történik, úgy, hogy a műhely legmodernebb berendezése a forróságot okádó kemencék fűtését vezérlő számítógépes egység.

A 2013-ban beindult manufaktúra családias üveggyárként leginkább egyedi, kisszériás megrendeléseknek tesz eleget a látogatók szuvenírekkel való kiszolgálása mellett. Antik jellegű lámpabúrák, poharak, lámpatestek készülnek itt szállodáknak, színházaknak, gyakran rendelnek tőlük névre szóló, gravírozott vagy homokfúvott kelyheket, serlegeket, különféle díjak kristályüveg szobortalapzatait, de igazából bármiféle egyedi, manufaktúrára jellemző tradicionális üveg elkészítését vállalják, az autentikus középkori filmes kellékektől kezdve a műemléki ablakok felújításáig. (Hét évvel ezelőtt még videóriportot is készítettünk az itt folyó munkáról:)

Hihetetlen, hogy újra üveget fújhatunk

Az üveggyártás fő alapanyaga a kvarchomok, ami máig minden üvegtárgy lényegi alkotórésze. Alapjában véve 1723 Celsius-fokos hőmérséklet szükséges ahhoz, hogy a finom, a világon rengeteg helyen megtalálható (például óceánok, tengerek partjain fellelhető, Magyarországon Fehérvárcsurgón bányászott) anyag megolvadjon. A kvarchomokhoz különféle adalékanyagokat (például olvadást segítő, minőségjavító, színező vegyszereket) kevernek a gyártók, aminek köszönhetően több mint százezerféle üveget tudnak létrehozni.

A parádsasvári manufaktúrában azonban nem olvasztanak kvarchomokot, hanem Németországból vásárolt ólommentes üveggranulátumot töltenek az olvasztókemencébe, és ezzel a gyártásközi alapanyaggal tudnak egyszerűen, könnyen dolgozni (nincs szükség például olvasztómesterre, homok- és adalékanyagtárolóra, és nem utolsó sorban alacsonyabb hőmérsékleten tud üzemelni a kemence).

A nagy kemence égésterében egy hatalmas hőálló cirkozit tégelyben fortyog éjjel-nappal az 1160 Celsius-fokon olvasztott üveg (itt érdemes megjegyezni, hogy olcsóbb, gazdaságosabb 24 órában folyékonyan tartani az alapanyagot, mint műszak végén lekapcsolni, majd reggel ismét beindítani és felfűteni a kemencét, újra olvasztani a megdermedt üveget.) Ha tele van, a tégelyben nagyjából másfél mázsa olvadt üveg izzik vörösen, sárgán, fehéren, ebből merítenek kevéskét üvegfúvó pipáikkal Bunda István és Korpics Patrik üvegfúvó mesterek, hogy aztán különféle üvegtárgyak szülessenek kezeik alatt a forrón képlékeny, de villámgyorsan szilárduló anyagból.

Mint azt Bunda István részletesen is elmagyarázta és kollégájával be is mutatta, egy üvegtárgy születésének első lépése, az üvegfújó pipa fölmelegítése. Ehhez a kemence száján kell bedugni és felforrósítani - enélkül nem tapadna rá az a kis mennyiségű üvegmassza, amiből a mester dolgozni fog. Ha az üreges acélpálca kellően fölforrósodott, az üvegfújó mester belemártja az olvadt üvegbe és kiemel vele egy kisebb-nagyobb adagot, attól függően, hogy mi készül belőle: mondjuk légies üvegliliom vagy éppenséggel masszív viszkispohár.

Az olvadt üvegcseppet egy acéllapon gyorsan meghengergetik, így áll elő az alap: fújt, öblösüveg termékek esetében az úgynevezett banka, tömör üvegtárgyaknál a tőke, amivel a mesterek ezután dolgoznak. A banka és a tőke több lépésben is készülhet, ha például színezőanyag is kerül a leendő tárgy anyagába, akkor többször is merítenek a kemencéből, miközben a szükséges pigmentbe belemártják az olvadt üveget. Ha megvan a bot végére gyűjtött szükséges üvegmennyiség, kezdődik az üvegműves mágia.

Lehelet, finomság

Bunda István szerint ösztönös tehetség, speciális kézügyesség szükséges ahhoz, hogy valaki az olvadt üveggel bánni tudjon, és elnézve a manufaktúra üvegfújó mestereinek ténykedését, ez elég hihetően hangzik. A gyorsan dermedő üveg nem tűri a hezitálást, határozott, gyors és pontos, de egyben művészi lágyságú mozdulatokkal kell a még képlékeny anyagot egyenletesen elosztani, formázni, alakítani, hogy az eredmény megfeleljen a legigényesebb vevő elvárásainak is. "Van aki 30-40 év alatt sem tudja elsajátítani rendesen a szakma fortélyait, miközben ez a fiatalember itt kevesebb mint egy év alatt beletanult" – mutatott kollégájára, Korpics Patrikra.

A PKM Facebook-csoport oldalán rengeteg archív fotót lehet találni a parádsasvári üveggyár múltjából
A PKM Facebook-csoport oldalán rengeteg archív fotót lehet találni a parádsasvári üveggyár múltjából
Fotó: PKM / Facebook

Egyébként minden üvegtárgynak megvan a maga üvegműves praktikája, érdekessége, például egy pohár készítésekor a folyamat talán legizgalmasabb része, amikor a megfelelő méretűre fújt üvegbuborékot vízben áztatott bükkfa kanalakkal kerekítik a kellő gömbölyűségűre: ilyenkor az ezerfokos üveg és kanál közt gőzpárna képződik, az üveget ebben a párnában forgatja a mester, a leendő kehely igazából nem is ér hozzá a bükkfához, miközben az üveg ekkor nyeri el fényes, csillogó küllemét. Bunda István mindemellett elárult egy titkot is:

Nagyon sokan azt képzelik, hogy hatalmas tüdőkapacitás kell az üvegfújáshoz. Ez nagy tévedés. Vannak persze színpadi játékosok az üvegfújók közt, de mindig leheletfinomsággal fújjuk az üveget, lassan, egyenletesen, nem hirtelen, nem nagy erővel.

A még tűzforró – 520 Celsius-fokos – kész darabok a feszültségmentesítő hűtőkemencébe kerülnek, hogy ott lassan, másnapra lehűljenek. Ez azért nagyon fontos, mert ha hirtelen hűl le egy kész üvegtárgy, akkor annak amorf szerkezetében olyan feszültségek ébrednek, amik instabillá, veszélyessé teszik azt – azaz bármikor szilánkjaira robbanhat kezünkben egy ilyen pohár, vagy palack. A számítógéppel vezérelt hűtőkemencében lassan szobahőmérsékletre kiegyenlítődő üvegtárgyakkal csak a legritkább esetben szokott ilyesmi történni, az üvegformálás során keletkező szerkezeti feszültség egy éjszaka alatt szépen lecsökken. A kész üvegtermékekre ezután csak némi utómunka vár, finomítás, a peremek simára csiszolása történik még, mielőtt a vevőkhöz kerülnének.

Ma már nincs iskola, ahol tanítanák az üvegfújás mesterségét, a cég fiatal dolgozói közvetlenül Bunda Istvántól sajátították, sajátítják el a hivatás fogásait. A manufaktúra szenior mestere a 2005-ben végleg bezárt parádsasvári üveggyárban szerezte nagyjából 30 éves üvegfúvó gyakorlatát. "Ez a gyár volt itt az élet központja" – mondta ezzel kapcsolatban Rénes Marcell, az Üvegmanufaktúra Kft. alapítója, akinek iparművész édesapja, Rénes György, a parádsasvári üveggyár többszörösen díjazott, neves tervezője volt. "Aztán egyszer csak vége szakadt 2005-ben. Én akkor még újságíró voltam a megyei napilapnál, nem is nagyon érdekelt különösen ez az üveges dolog, nem is értettem, hogy apa mit szeret benne" – pedig az Üvegmanufaktúra története az apa üveg iránti szenvedélyéből ered.

Mire jó egy huta?

A hetvenes években próbálkozott ugyanis Rénes György, és kollégája, barátja, Házi Tibor (Tumba) egy saját kis üveggyártó műhely létrehozásával, hogy ott olyan egyedi, művészi, kis szériás üvegtermékeket gyárthassanak, amikre a gyárban nem volt módjuk. Az eredeti hutaépületre 1974-ben használatbavételi engedélyt is kaptak, ami után nagyjából 90 százalékos készültségig jutott a kis magánüveggyár. A közös vállalkozásnak 1993-ben Tumba roppant korai halála vetett véget, ami után a Rénes-család raktárépületként használta a Petőfi utcai hutát.

Az üveggyár hosszas haldoklás után 2005-ben zárt be, ami rengeteg embernek nyomta rá a testi-lelki egészségére a bélyegét, hogy látsz valamit tönkremenni, amiben egész élete munkája benne van. Az én édesanyám is előtte egy évvel, édesapám pedig abban az évben halt meg.

Rénes Marcell tehát megörökölte a hutát, ami minden családi ötletelés és próbálkozás ellenére igazából semmi másra nem volt használható, mint üveggyártásra. "Így jött végül az ötlet 2006 vége felé, hogy próbáljunk valamit kezdeni vele. Megkezdődött a heroikus küzdelem a magyar pályázati rendszerekkel, a hitelt (nem könnyen) nyújtó bankokkal. Végül sikerült támogatáshoz jutni, és abból bővíteni is az épületet, illetve később munkahelyteremtő hitellel a fűtési rendszert is korszerűsítettük és számítógépes vezérlést tudtunk telepíteni a kemencékhez. 2013-tól kezdtünk működni, mint üveggyártó manufaktúra és az első évek kezdeti nyűglődései után még mindig itt vagyunk."

Az üvegfújó mesterek száma az évek során kissé fluktuált, induláskor 8 fővel dolgoztak, aztán 4-5 fő körül stabilizálódott a létszám. "Most hét gyerekünk van össszesen" – mondja a cég alapítója, arra utalva, hogy Erika, a manufaktúrát vezető felesége hét alkalmazottat foglalkoztat a családias vállalkozásban. "Volt, hogy elmentek más gyárakba szerencsét próbálni, például a nemrég bezárt ajkai gyárba, vagy a halimbai üveggyárba, ahol rajtunk kívül az egyetlen üzemelő üvegolvasztó kemence található jelenleg Magyarországon" – tette hozzá Rénes Marcell, aki nagyon büszke arra, hogy a náluk zajló munka rengeteg látogatót vonz a faluba.

"Nagyon sok gyerekcsoport jön, az iskolák is gyakran megtalálnak minket. És tényleg olyan programot tudunk nyújtani, ami leköti őket. Más bemenni negyedikesekkel egy múzeumba, ami többnyire valami statikus dolog, ahol végig kell sétálni, viselkedni kell, és más hozzánk bejönni. Itt egy pillanat alatt leesik az álluk, ahogy meglátják az izzó üveget, és tágra nyílt szemmel nézik végig a bemutatót, sőt ki is próbálhatják az üvegfújást" – mondta Rénes Marcell, megjegyezve, hogy ez utóbbira sajnos a járványhelyzet miatt nincs jelenleg lehetőség.

Ami a múzeumokat illeti, a községnek van egy saját kis kiállítóhelyisége, a romos gyárépülettel szemközt, a polgármesteri hivatal épületében, a II. Rákóczi Ferenc út 46. szám alatt. A Parád Kristály Manufaktúra Galériába kissé ad hoc módon szerettünk volna benézni délután, ami azt eredményezte, hogy a manufaktúrából jőve a helyi üveggyártás történetét felelevenítő, emlékeit összegyűjtő kis múzeumot zárva találtuk. A koronavírus-járvány miatt látogatókat nem fogadó múzeum ajtaján szerencsére volt egy telefonszám, és a hozzá tartozó telefont maga a polgármester, Holló Henrik vette föl, akit jó kedvében találtuk, így összekapta magát, a kedvünkért kinyitotta az épületet és végigvezetett a tárlaton.

Elkótyavetyélt kincs

A PKM Galéria nem túl nagy, viszont a benne bemutatott gyűjtemény szenzációs. Három nagyobb és két kisebb terem mutatja be a helyi üveggyártás történetét, eszközeit és a Parád Kristály Manufaktúrában gyártott üvegtermékekeket, a gyár neves tervezőit, különféle díjakat besöprő alkotásaikat. A két utolsó terem maga a kristályüveg mennyország, ahol a látványra készületlen látogató nem tehet mást, mint átadja magát az egyik leggyakoribb és leghétköznapibb anyag váratlan varázsának.

A falon körbe a padlótól a mennyezetig sorjázó polcokon csodálatos üvegkészletek, olyan színekben és formákban, amiket az átlag magyar háztartásban igen ritkán lehetett látni. Holló Henrik el is magyarázta, hogy miért: a múzeum gyűjteményében rengeteg olyan eredetileg kis példányszámban készült ritkaság van, amiket külföldi megrendelésre gyártottak, és például Skandináviába, Japánba, közel-keleti országokba kerültek. Arab sejkek voltak gyakori kuncsaftjai a gyárnak, akik számára egyedi formaterv és egyedi színösszeállítás alapján készültek a pohárkészletek, a rendelés leszállítása után ezeket a terveket és technológiai leírásokat meg is kellett semmisíteni, hogy a világban más megrendelőnek ne lehessen ugyanilyen kristálypohara a palotájában. A mai szemmel is csodás formájú poharak, kelyhek, kancsók a parádi üveggyár utolsó évtizedeinek páratlan kincseiként siratják az elkótyavetyélt tehetséget, éteri színeik fájdalmas gyászban tündökölnek az elszótlanodó látogató szemei előtt.

A galéria bejárata előtt álldogálva még váltunk pár búcsúszót a polgármesterrel, a hallgatag gyárépületet szemlélve. A rendszerváltás után egyre rosszabb kezekbe kerülő – elég ha annyit mondunk, hogy egy időben Oszter Sándor színész is volt itt tulajdonos – PKM épületeinek sorsa kétséges.

Mindenki csak a pénzbányát, az aranytojást tojó tyúkot látta a gyárban, amiből annyi pénzt talicskáztak ki, amennyit nem szégyelltek. Arra egyik sem gondolt, hogy itt a környéken ezer családnak nyújtott tisztes megélhetést.

Pár éve a szociális blokkot lebontották, hogy helyén uniós támogatásból piac nyíljon, de az új tér javarészt üresen, kihasználatlanul kong, a kastély közelében, a 24-es út kanyarulatánál nagyobb a forgalom, az árusok régóta oda járnak portékájukkal, nem szoktak át a bentebb lévő placcra. 2014-ben kalandparkot szeretett volna benne kialakítani a község, készültek is részletes tervek, de elestek a végül csak városok számára nyújtott támogatástól. Holló Henrik, aki egykor maga is a gyárban dolgozott, csak annyit mond:

Elvesztegetett háromszáz év ez itt.