Előd
6 °C
16 °C
Index - In English In English Eng

Időutazással sem előzhető meg a világjárvány

asasasa.png
2020.10.01. 06:26
A szóban forgó tanulmány nem valamiféle brit tudósok típusú bulvármarhaság, hanem a tekintélyes Klasszikus- és kvantumgravitáció című szaklapban jelent meg, feszes matematikai levezetéssel alátámasztva.

Mindenekelőtt fontos leszögezni, hogy mindannyian időutazók vagyunk, hiszen folyamatosan haladunk előre az időben.

A gondok akkor kezdődnek, amikor visszafelé mennénk benne.

Einstein általános és speciális relativitás elmélete sem zárja ki, hogy az idő valójában nem lineáris, hanem egy önmagába visszatérő hurok. Hiszen ha az idő és a tér szorosan összefügg, akkor

elméletben ugyanúgy körbesétálható az idő is, mint bármely térbeli objektum.

Az úgynevezett Kibble-féle hipotetikus kozmikus húrokon keresztül például akár vissza is térhetünk pontosan oda, ahonnan elindultunk portyázni az időben. Felsorolni is képtelenség, hogy hány fantasy műfajú könyv, film és sorozat alapul e hatásos felvetésen, amely természetesen egyelőre csak papíron áll meg.

Szolgálati közlemény: Az Index szerkesztősége testületileg és mélyen elítéli, amikor egyes időutazók nagypapát, nagymamát, illetve bármely egyéb felmenőt ölnek meg a régmúltban.

A nagypapát megölni nem kell félnetek jó lesz

Van azonban egy probléma. Ha történetesen sikerülne is rendkívül precízen belenavigálunk magunkat egy ilyen, múltba vezető gyűrűbe, akkor még mindig ott van

AZ ÚGYNEVEZETT NAGYPAPA-PARADOXON.

Jelesül: ha visszaugrunk a történelemben, és megöljük a még gyermekkorú nagypapánkat, akkor vajon miként létezhetünk egyáltalán, vagyis milyen alapon vagyunk retúrjeggyel a múltban, amikor – szülők híján – mi meg sem születhettünk a jövőben?

A Nagypapa-paradoxon feloldásának eddig (a teljesség igénye nélkül) több módja is létezett:

  • Csak akkor mehetünk vissza a múltba egyáltalán, ha ott biztosan nem öltük már meg a nagypapánkat. A múlt ugyanis már elmúlt, akár visszamegyünk belé, akár nem. És ha megöltük volna, akkor eleve nem is lennénk, így vissza se mehetnénk. Időutazóként beavatkozhatunk ugyan a múltba(n) tehát, de a jövőt megváltoztató tettekre nem „leszünk” képesek. Szabad akaratunk tehát időutazóként nem teljes. (Ez volt Stephen Hawking megfejtése is például.)
  • Csupán párhuzamos jövőket keletkeztetünk bármiféle utólagos múltbéli szöszöléseinkkel, ám a mi saját jövőnk, tehát a mostani jelenünk eközben érintetlen marad. Mert az alternatív kozmikus történetvezetések teljesen külön szálon futnak, és sok-sok paralel univerzum/valóság létezik egyszerre. Ez az úgynevezett Many Worlds interpretáció.
  • És talán a legszellemesebb: a nagypapa is tudhat ám időutazni (mely készséget akár a jövőből is kaphatta, mondjuk, egy másik időutazótól), így simán megölhetjük őt gyerekkorában, ha előtte ő már kiruccant a jövőbe huncutkodni kicsit a mi imádott nagyinkkal.

Most Germain Tobar és Fabio Costa friss tanulmánya egy teljesen újfajta megoldást kínál e híres-hírhedt paradoxonra. A rendkívül technikai jellegű matematikai levezetés lényege az, hogy 

időturistaként bárhogy is avatkozunk be a múltba, az események ezután úgy szerveződnek majd át, hogy a jövőnk, tehát a tulajdonképpeni jelenünk változatlan maradJon.

A szerző saját példája szerint:

Ha az ifjú nagypapánk volna az első Covid-fertőzött, és visszautaznánk megakadályozni, hogy elkapja a vírust, akkor ezzel a húzással mi magunk kapnánk el azt, és végül pontosan ugyanekkora világjárvány törne ki.

 

Vagyis megelőzni semmi olyasmit nem tudunk, aminek utóbb feltétlenül meg kell történnie ahhoz, hogy kerek maradjon a jövő. Az univerzum ugyanis addig balanszírozgatja, finomhangolgatja magát az ilyen paradoxikális helyzetekben, amíg vissza nem áll benne az a jövőbeli rend, ahonnét mi utóbb időutazni indultunk.

A gyengébb idegzetű olvasóinktól utólag is elnézést kérünk, és köszönjük a téridejüket. 

Borítókép: Salvador Dali