Jolán, Vid
13 °C
27 °C

Mérő László: A járvány olyan, mint egy bombariadó

KARM7133
2021.06.06. 08:39
A Tudományos Stand Up online programsorozat keretében Mérő László többek közt A válság dinamikája címmel tart előadást. Mi dönti el, ki kerül ki megerősödve a koronavírus-járvány okozta válságból?

A koronavírus extrém helyzetet teremtett, amely új stratégiát hívott életre a társadalomban. A többség alkalmazkodott a csoportnormákhoz, elfogadta, hogy a járvány veszélyes, és olyan tudásra tett szert, amely később még nagyon hasznos lehet. Mérő László matematikussal, pszichológussal, publicistával, az ELTE Pszichológiai Intézetének és a Babeș–Bolyai Tudományegyetemnek a professzorával beszélgettünk.

Tavaly tavasszal saját kutatást végeztek a koronavírus társadalmi fogadtatásáról. Milyen eredményre jutottak?

A kutatásoknak az a nagy rákfenéjük, hogy mindig van egy megrendelőjük, aki nagyon morog, ha túl sokat elárulunk az eredményekből. Ez egy olyan memetikai kutatás volt, amelyben igyekeztünk minden létező gondolatfoszlányt összegyűjteni a vírusról, és ezek struktúráját elemeztük. Ez alapján nagyon érdekes hozzáállás körvonalazódott, ami bizonyos értelemben még ma is tart. Ezt neveztem el „úgy döntöttem, hogy elhiszem” stratégiának.

Mert tavaly tavasszal még gyakorlatilag alig valakinek volt covidos ismerőse?

Rokona vagy halottja pedig végképp nem volt. Meg egyáltalán nem lehetett tudni, honnan jön, mi ez és mennyire veszélyes. De mégis úgy döntöttünk, hogy elhisszük. Aki kormánypárti, annak kicsit könnyebb volt így dönteni, aki ellenzéki, annak kicsit nehezebb, de úgy tűnik, egységesen úgy döntött az ország, hogy elhiszi a járvány létezését.

Miért bizonyult ez nyerő stratégiának?

Azóta arra jöttem rá, hogy az „úgy döntöttem, elhiszem” általában véve is nyerő stratégia. Sokszor működik, mert időt spórolunk vele, eltávolítjuk vele a dolgot, innentől nem kell sokat foglalkozni vele. Nem kell napi rendszerességgel követni a rengeteg információt, pszichológiai szempontból pedig egyszerűen egy csoportnorma elfogadását jelenti, ami egyébként Magyarországon nagy hiánycikk.

Emlékszem egy olyan kutatásra, amely szerint két csoport nem akarta felvenni a maszkot: a pszichopaták, illetve az alacsony intelligenciaszinttel bírók.

Nekem eleve gyanús egy ilyen kutatás, mert ilyen szép eredmény soha nem jön ki. Vagy eleve úgy alakították, hogy csak ez jöhessen ki, vagy így interpretálják azt, amit lehetne másként is.

Fejlődés és válság egy tőről fakad, írja az előadása beharangozójában. Nincs ennek a mondatnak kicsit ezotériaszaga?

Azért nincs, mert bizonyíthatóan más matek írja le a hétköznapi és az extrém dolgokat. Abban a matekban, amely az extrém dolgokat írja le, még szórás se létezik. A normál eloszlásról sokat tudunk, erről az extrém eloszlásról viszont keveset, nem is nagyon tanítjuk. Ha van egy lövész, aki egy végtelen faltól két méterre elkezd nyilakat lövöldözni bekötött szemmel a fal irányába, a falon a legtöbb becsapódás most is középen lesz, mint a normál eloszlásnál. De néha, amikor szinte párhuzamosan áll meg a fallal, akkor irdatlanul messzire ellő, és azt száz vagy ezer középre érkező lövés sem ellensúlyozza. Itt nincs se szórás, se várható érték. Extremisztán egészen más világ, mint Átlagisztán, ahol mások az alapvető szabályok. Amikor a lövész egyik irányba lő el nagyon messzire, abból olyan találmány születik, amely megváltoztatja a világot. Ha a másik irányba, akkor meg jön hirtelen egy nagy válság, és minden összeomlik. Így értem, hogy válság és fejlődés egy tőről fakad. Ráadásul az, hogy ezekre a távoli lövésekre mikor kerül sor, kiszámíthatatlan. Időnként lesznek nagy fejlődésbeli ugrások és időnként lesznek nagy válságok. Annyira más ez a világ, mint amit ismerünk, mintha el kéne képzelnünk egy kétszáz méter magas embert. Márpedig ha az ember testmagasságát ez az eloszlás írná le jól, akkor időnként előfordulnának kétszáz méteres emberek, vagy két kilométeresek.

Mi a nyerő stratégia extrém válsághelyzetben?

Az egyik a már említett „úgy döntöttem, elhiszem”: alkalmazkodunk a csoportnormákhoz, elfogadjuk, ami a csoportunkban elvárt. A másik, hogy extrém helyzetben sok kis és egy-két nagy kockázatot érdemes bevállalni a közepes kockázatok helyett, amelyekkel átlagos esetben éljük az életünket. Ebben a világban sok kis kockázatot kell elvállalni, és egy-két nagyon nagyot.

Ennek mi a logikája?

Amikor apám a második világháborúban azon a vonaton találta magát, amely csak egy irányba szállított utasokat, tudta, hogy erről a vonatról valahogy meg kell szöknie. Ő mondta azt mindig egész életében, hogy csak olyan kockázatot vállal el, amelyet, ha rosszul sül el, nem él túl. Így sikerült a vonatról megszöknie, és visszatérnie a régi életéhez. Valójában mindannyian Átlagisztánban szeretünk élni, erről beszélünk, amikor most azt mondjuk, hogy visszakapjuk a régi életünket. Átlagisztánban a dolgok kiszámíthatók és a kockázatok kézben tarthatók. Mindig mindent megteszünk azért, hogy Átlagisztánban élhessünk.

Extremisztánban mi a nyerő stratégia?

Sok szállodás, színész és zenész nagyon hamar átállt, és elment árufeltöltőnek vagy pizzafutárkodni. Nekem is feltűnt, hogy az elmúlt évben mennyivel jobbarcúak lettek az ételfutárok, mert olyan szakmákból jöttek, amelyek nagyobb presztízsűek és magasabb végzettséget igényelnek. Most azt is látom, hogy már kezd visszaállni az eredeti állapot. Onnan tudjuk, hogy Extremisztánban járunk, hogy elkezdenek nem működni az addig jól bevált rutinjaink. Akkor pedig változtatni kell az életünkön, és ekkor lépnek életbe a válságkezelő stratégiák.

A pszichológia rezilienciának nevezi azt a tulajdonságot, amikor a legramatyabb körülmények között is képesek vagyunk élni és virulni. Melyek a reziliencia fő ismérvei?

Egy súlyos trauma vagy nehézség sokszor pozitívan sül el, és az ember megerősödve kerül ki belőle, vagy akár jobb ember lesz, ha feldolgozza a traumát. Fontos, hogy az ember ne rágódjon a múlton, adja fel az áldozatszerepet, vegyen fel egy reálisan optimista hozzáállást, koncentráljon a jövőre, keresse a megoldást az aktuális problémáira, mert az élet óhatatlanul megy tovább. A klinikai pszichológusok ugyanezt a jelenséget poszttraumatikus növekedésnek nevezik. A komfortzónánkat mindenesetre minimum ki kell tágítanunk vagy el kell hagynunk. El kell hagynunk azt a közeget, ahol kellemesen érezzük magunkat, mert azon belül nem lesz megoldás. Ha apám a vonaton úgy állt volna a helyzethez, hogy majd csak lesz valami, nem élte volna túl.

Ételfutárnak állni a komfortzóna elhagyása?

Aki ételfutárnak állt, az erre az időre lemondott a színész identitásáról. Erre az időre nem volt színész valaki, akinek amúgy színész identitása van. Vagy olyan antikváriust is ismerek, aki elment árufeltöltőnek.

Szereztünk ebben az elmúlt időszakban olyan tudást, amelyet egészen más helyzetben is tudunk majd alkalmazni?

Minden egyetemen tanítunk egy csomó felesleges hülyeséget. De biztos, hogy felesleges hülyeségek ezek? Nem lett volna korábban sok értelme koronavírust oktatni molekulárisbiológia-hallgatóknak, de pillanatok alatt ezrek voltak képesek átképezni magukat koronavírus-specialistának, és pillanatok alatt előálltak a vakcinákkal. Úgy tűnik, jó egyetemes képzést kaptak, mert simán be tudták venni ezt a kanyart, hogy olyan dolgot kutassanak, amiről korábban nem tanultak és nem is hallottak róla soha.

Az átlagember is sok konvertálható tudásra tett szert az elmúlt évben.

Nagyon sok mindenre. A koronavírus például nagyon sok olyan embert terelt át az online csekkfizetésre, akiket erre korábban képtelenség volt rávenni. Muszáj volt kipróbálniuk, és rájöttek, hogy egy folderben ugyanúgy lehet gyűjteni és őrizni a befizetett csekkeket, mint a sárga kis cédulákat. Kellett nekik ez a kis lökés, hogy ráérezzenek az ízére. Én nagyon sok pozitívumát látom a válságnak, az egyetemen például volt egy csomó olyan rendszerünk, amelyet megvettünk, de nem használtunk. Most viszont egy pillanat alatt át kellett állni az internetes oktatásra, és le a kalappal az informatikusok előtt is, ahogy ezt az akadályt vették, és mi is gond nélkül használatba vettük őket. Bővítette az eszköztárunkat, hogy online előadást is tudunk tartani, de azt is pozitívumnak látom, hogy megtanultunk maszkot viselni.

Ez miért jó?

Amiért jó egy bombariadó. A bombariadónak nulla a haszna, hiszen nincs bomba, de megtanuljuk, mi a teendő, ha tényleg gáz van, és rengeteg emberéletet megmenthetünk. A koronavírus nem egy pestis, de ha jönne a jövőben egy jóval halálosabb vírus, egy csomó mindent sokkal flottabbul csinálnánk.

(Borítókép: Mérő László. Fotó: Karip Tímea / Index)