Kinga, Kincső
16 °C
32 °C

Titkos mészkőváros Budapest középpontja alatt

DSC2079
2021.06.27. 07:48
Bánya, pince, óvóhely, gyár. Minden volt már a kőbányai pincerendszer, amely nélkül a belváros sem létezne a mai formájában. Egy szervezett túra keretében mi is leereszkedtünk a járatokba.

Közel kétszázezer négyzetméter alapterületű, harminc kilométernél hosszabb mesterséges járatrendszer húzódik Budapest mértani középpontja alatt. A belvárosi épületek jelentős része, köztük az Operaház sem létezne jelen formájában, ha nincs a kőbányai pincerendszer. Hosszú élete során szolgált bányaként, boros- és sörös pinceként, árpacsíráztatóként és érlelőként, raktárként, óvóhelyként, de 1944-ben a náci Németország hadserege számára repülőgépmotorokat készítő gyártósorként is.

A bunkerekért és barlangokért rajongó közönség számára a Dreher Sörgyárak régi épületei alatt, a kőbányai Bánya utca végén (Bánya utca 35-37) lehet bejutni a nagyjából 33 ezer négyzetméteres szakaszba.

Az egykoron hatalmas pincerendszernek csupán töredéke látogatható, évenként végzett állapotfelmérésekkel folyamatosan figyelik és lezárják a veszélyesnek ítélt szakaszokat. A belső szerkezetet ahol szükséges, igyekeznek megerősíteni és állapotát megőrizni, látogatásunk idején például túravezetőnk több helyen jelezte, hogy nemrégiben történt felújítás és meszelés miatt ne nyúljunk a falhoz.

A pincerendszer nagyobbik része az Élessaroknál kezdődik, onnan nyúlik el a Dreher Antal út (korábban  ez volt a Jászberényi ), illetve Maglódi út mentén egészen a Téglavető utcáig. Ez a szakasz húsz kilométernél is hosszabb és a Csősztorony környékén van összeköttetésben a látogatható résszel, mely a Harmat utca, Ihász utca, Halom utca, Bebek út és Halom köz által határolt terület. Itt, túránk végétől egy köpésre található egyébként Budapest mértani középpontja is a Martinovics téren. A fésűs elrendezésben kivájt pincerendszer mellett a közelben több pincebokor is található, ezek jóval kisebbek.

A föld alá csak és kizárólag szervezett túrák keretein belül ereszkedhetünk le.

Az érdeklődők a Budapest Scenes nevű városi túrákra specializálódott csapattal, a kőbányai Szent László napokon – melyek keretein belül mi is lementünk – a június 27-hez legközelebb eső hétvégén, vagy ősszel a Kulturális Örökség Napjain (KÖN) a X. kerület önkormányzata által szervezett vezetett túrán ereszkedhetnek le a 10-25 méter mélyen futó járatokba.

A túrák időtartama eltérő, minimum egy órára kell készülnie az érdeklődőnek a föld alatt, ahová meleg ruhában és zárt cipőben érkezzünk! A hőmérséklet a pincékben átlagosan 8-10 fok körül mozog, ami az elmúlt napokra jellemző június végi forrósághoz képest fagyosnak hatott szombat reggel. Ráadásul az útvonal nyirkos és tócsás járatokon vezet keresztül, így nem a legjobb ötlet papucsban vagy szandálban érkezni.

IV. Bélától a Halászbástyán át náci vadászgépmotorokig

Az 1200-as években már bánya működött a pincerendszer helyén. A történeti levéltárban található egy IV. Bélától származó adományozó levél, mely 1244-es dátumú pecsétet visel. Innentől számítva a XIX. század végéig folytattak bányász tevékenységet a pincerendszer területén, de közben a XVIII. században már elkezdték az Óhegyen dolgozó borászok borospinceként is használni.

Az itt kitermelt szarmata mészkő a valamikori Pannon-tengerből maradhatott vissza, a miocén korból. Az anyag egykoron a tengerben élő mészvázas állatok maradványaiból alakult ki, könnyedén faragható és fűrészelhető, így kitermelése a kősóéhoz hasonlóan működött: a bányászok a leendő kőtömböt kisebb vágásokkal körbehatárolták, majd a tömböt lefeszítették a széles és mély aknákban. A járatokat úgy alakították ki, hogy oda szekérrel be lehessen jutni. Az aknák kiásása során figyeltek arra, hogy talajszint felett dolgozzanak, így nem öntötte el a bányát a víz — mesélte túravezetőnk, Tóth Károly.

Ellentétben a kősóval, a szarmata mészkő fagyálló és kitermelése után a felszínen tovább szilárdul, így kiváló építőanyag. Ebből épült a pesti városfal és innen vitték az építőanyagot a kecskeméti református templomhoz a török hódoltság idején.

Igazán nagy szerepet az 1838-as pesti árvíz pusztítása utáni újjáépítésben töltött be, mivel Pest legtöbb akkoriban felhúzott bérházát az itt kibányászott mészkőből alkották.

A XIX. század végén, 1866-ban érte el csúcsát a kőbányai mészkőtermelés, az adott évben tízezer ökrös kocsinyi követ bányásztak itt és szállítottak a mai Fehér úton át. Utóbbi nagy valószínűség szerint a szálló mészkőporról kapta a nevét is.

Ha nincs a kőbányai mészkőbánya, nem létezhetne mai formájában a Lánchíd két pilonja és végében az Alagút, a Margit híd, a budai várnegyedben a Mátyás-templom és Halászbástya, se a Citadella. A Duna keleti oldalának városképét pedig a bérházak mellett az Egyetemi Könyvtár, a Magyar Tudományos Akadémia, jó pár Andrássy úti villa és az Operaház sem formálhatná az innen elhordott szarmata mészkő nélkül.

A bányászatot az 1800-as évek végére leállították részben a korszerűbb építőanyagok megjelenése (nagy üzemben termelő téglagyárak), részben a több emberéletet követelő bányaomlások és a munkakörülmények átlagos javulása miatt. Ennek ellenére a terület nem maradt kihasználatlan, 1867-től elkezdődött a terület tudatos pincerendszerré fejlesztése a borászok, a sörgyár és növény- illetve gombatermelők számára.

A bányászokra pedig a X. kerület különböző pontjain ma is látható felszíni levegőztető aknák emlékeztetnek.

Ezek egykor 15 méterenként szolgálták a bánya levegőjének cseréjét.

Mészkőkitermelés mellett a télen-nyáron állandó hideget kínáló pincéket már a XVIII. századtól bizonyítottan használták a helyi borászok Óhegyről a bor hűvös helyen történő tárolására. Miután a filoxérajárvány tönkretette a helyi bortermelést, Magyarországon pedig megnőtt a németajkúak és velük együtt a sör iránti igények száma, a kerület a XIX. század második felében a söripar felé fordult. Ennek hozadéka volt a pincerendszer bajor sörös pincék mintájára történő fejlesztése is Schmiedt Péter sörkészítő által 1844-ben. Tőle 1862-ben vette meg a területet és a sörüzemet Dreher Antal, aki innentől kezdve az 1930-as évekig tartóan a környék szinte összes üzemét felvásárolta, saját főzdéjét pedig hatalmas méretű gyárrá fejlesztette.

A Dreher sörgyárak tudatosan használták és fejlesztették a felszíni üzemekkel együtt a pincéket is. Úgy építették ki a föld alatti utakat, hogy ott járművel is közlekedni és árut mozgatni lehessen. Egész alagútváros épült a föld alá, benne a sörgyártás alapanyagául használt, mészköveken átszivárgó kristálytiszta víznek szánt egymillió literes víztározóval, több emelettel és gépházzal. A gépház a pince legmélyebb pontján, negyvennégy méter mélyen kezdődött és folyamatosan szivattyúzni kellett belőle a vizet. Mióta a szivattyúk leálltak, a területet elöntötte a kristálytiszta víz, túránk során az egyik alsó járatban haladva mi is láthattunk egy elöntött lépcsőt.

Mi van akkor, ha nem annyira kell a ser?

Az I. világháborúig a magyarországi sörgyártás és vele együtt a Dreherékhez tartozó kőbányai terület dinamikusan fejlődött. Trianon és a húszas években bekövetkező világválság azonban visszavetette a sör iránti igényt, a tulajdonos család pedig másra helyezte a fókuszt, így a sörgyárat kiszolgáló pincerendszer feladata is megváltozott. A Dreher elkezdett likőrt gyártani ott, ahol egykor sört készítettek, tejüzemével összekapcsolva 1923-ban Dreher Maul Csokoládé néven csokoládégyárat nyitott — melynek hőközpontja a pincékben a mai napig megtekinthető —, és szintén 1923-ban malátacsíráztatókat, majd malátaüzemet alakított ki a pincék felső szintjein, amiket utána a világpiacon értékesített. Ez a tevékenység egészen 1990-ig működött a kőbányai pincékben.

A terület a II. világháború alatt óvóhelyként és gyárként is szolgált. Pontos adatok nincsenek róla, hogy a kerületi lakosságból hány ember számára adott védelmet a bombázások elől a pince, akár több tízezer ember is kivárhatta itt a szövetséges repülőgépek elvonulását. A Dreher gyára nem volt stratégiailag fontos, az alatta húzódó pincékről pedig vélhetően nem tudott a szövetséges katonai vezetés, így kerülhette el a támadásokat.

Felmerülhet a kérdés, hogyan végezte itt ennyi ember kis és nagy dolgát?

A pincerendszer szerkezeti integritásának megóvása érdekében nem fúrhattak új vezetékeket, a megoldást a tőzeg adta: nagy mennyiségben hordtak le a pincerendszerbe, szétterítették, az emberek használták, majd a riadó végeztével ezeket egyszerűen kihordták és a felszínen trágyaként használták.

Amíg a felszínt amerikai gépek bombázták, a föld alatt az óvóhelyen tartózkodók mellett hadi termelés is folyt. A csepeli Weiss Manfréd Repülőgép és Motorgyár Rt. üzemét a náci vezetés parancsára 1944-ben ide költöztették, az év júliusának első napja és 1944. november 15-e között pedig 244 darab Daimler-Benz DB 605-ös repülőgépmotort gyártottak le Messerschmitt Bf 109, Bf 110 és Me 210C típusú repülőgépekbe itt a Luftwaffe számára. A repülőgép motorok gyártása mellett más összeszerelési munkát is végeztek a föld alatt, ezeket a járatokat téglával és betonnal erősítették meg. A repülőgépgyártást a szovjet vörös hadsereg előrenyomulásának következményeként 1944 végén kiköltöztették Németországba.

Államosítás és privatizáció

A második világháború után az 1948-as államosítás során a Dreher család minden gyárát és vagyonát elvesztette, a gyárakat pedig szétválasztották. Létrejött külön tejgyár, csokoládégyár és sörgyár. Ezek közül Dreher sörgyáraiból Kőbányai Sörgyár Nemzeti Vállalat lett, amibe beolvasztották a korábban a Drehertől független Polgári és Királyi Sörfőzdét is. 1959-ben ide került a Magyar Országos Söripari Vállalat, aminek a pincerendszer fölötti gyárrész lett a központja.

A Dreher Maul Csokoládéból először Budapesti Keksz és Ostyagyár, később Dunai Csokoládégyár lett. A csokoládétermelést 1993-ig folytatták, olyan termékek készültek itt, mint a saját fejlesztésű csokiparány, a dunakavics vagy a francia drazsé.

1993-ban a Dél-Afrikai Sörgyárak (SAB) vásárolták meg az üzemeket, ők úgy döntöttek, a Halom utcai részt bezárják és a Maglódi úton található üzemet korszerűsítik és fejlesztik. Itt a mai napig folyik a sör a termelés. A Halom utcai létesítményt, melyben a túrákat is tartják, az önkormányzat visszavásárolta a SAB-tól.

A csokoládégyárat a Bonbonetti vásárolta meg szintén '93-ban. Rövid ideig még gyártottak itt csokoládét, de az egykori gyárra ma már csak a földalatti járatokban található gépház maradványai emlékeztetnek, a mai Ihász utcában a gyárból nem maradt semmi.

Horrorházba jövünk fel

A túra zárása a Csajkovszkij-park végében álló, szebb napokat is látott Havas-villa, közismertebb nevén Dreher-villa. Az 1856-ban épült klasszicista épület a látogatók számára egyébként elzárt helyen van, a pincékből rövid és szűk járaton, lépcsőn lehet feljutni a hátsó kertbe.

Az épület 1862-ben, a sörgyár-felvásárlással együtt került Dreher Antal tulajdonába, egészen az államosításig a családé volt és a Dreher Sörgyárak mindenkori vezérigazgatója használta. Az államosítással a villa kertjét leválasztották, ebből lett a mai Csajkoszvkij-park, az épületet pedig a munkásőrség bázisává nevezték ki.

A villa állapota évről-évre romlik, a park végében fekvő épület 2008 óta az önkormányzaté, de felújítás nem történt. Jelenlegi formájában A Hill-ház szelleme című sorozathoz hasonló horror produkciók tökéletes díszlete lehetne.

Bámészkodó szemek elől hatalmas vasbeton kerítés rejti az épületet, melynek egykori pompájára ma már csak a kandalló és a szobákban látható cserépkályhák emlékeztetnek.

Milliárdos műemlék milliókért

A kőbányai pincerendszer jelentős része a kerület önkormányzatához tartozik, fenntartására százmilliót költ minden évben a városrész. A pincerendszer értékét ötmilliárdra becsülik, hasznosítani pedig díszletgyártásra, forgatásokra próbálják, illetve évente egyszer biciklis- és futóversenyt szerveznek itt.

A pincerendszer bérbeadását vagy eladását nehezíti, hogy egy rész műemléki védelmet élvez.

Az önkormányzat a felszíni üzemben korábban kulturális központ kialakítását tervezte, tekepályával, mozival és egyéb szórakoztató egységekkel, melyhez kiszolgálóépülteként vagy közlekedési útvonalként használnák a föld alatti járatokat.

A föld alatt található három kápolna, amit mesterségesen építettek, hogy az egykori helyi bányászok munka közben gyakorolhassák vallásukat. A kápolnákat a II. világháborúban az óvóhelyen tartózkodók is rendeltetésszerűen használták. Az elmúlt években, a koronavírust megelőzően a helyi egyházközség is tartott ezekben miséket.

Ezen kívül viszont csak gombatermesztés folyik a kisebb járatokban, a hatalmas földalatti komplexum pedig javarészt üresen áll, fehér hidegben elrejtve a szemek elől.

(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)