Koronavírus adatok

2022. jan. 27.
Oltottak Kórházban Elhunytak Fertőzöttek
Angelika
-3 °C
5 °C

Halált hozó démoni lények: sellők a mesékben és a mitológiában

GettyImages-1174460210
2021.12.27. 16:18
A sellők felbukkanásuktól kezdve ihletői a művészetnek. Ezek a mitológiai, mesebeli teremtmények valódi múzsának bizonyultak évszázadokon keresztül. A történelem során más és más jellemvonásokat kapcsoltak hozzájuk, de bizonyos karakterisztikus jegyeik állandók maradtak.

Homérosz, Hérodotosz, Plinius és Ovidius egyaránt állította, hogy a tengert emberszabású lények népesítik be. A sellők mítosza az ókori Görögországból ered, első leírásukat Homérosznál találjuk, aki szerint Szicíliában félig nő, félig madár lények vadásznak az eltévedt hajósokra. Ezek a furcsa teremtmények énekelnek és zenélnek, hogy magukhoz vonzzák a tengerészeket. Homérosz kötelező olvasmányként ismert művében Kirké figyelmezteti  Odüsszeuszt a szirének gyilkos énekére, ezért tesz viaszt utastársai fülébe, magát pedig kikötteti az árbochoz, hogy ne engedjen a gyönyörű ének csábításának. Draper 1909-es festménye rendhagyóan ábrázolja a jelenetet: Odüsszeusz az árbochoz kötve küzd a szirének keltette csábítással, a tengerészek vagy ijedten, vagy közömbösen nézik a három gyönyörű nőt, akik közül csak az egyik szirénnek van halfarka.

Ovidius az Átváltozásokban emlékszik meg a különös teremtményekről:

szárnyas nőkről ír, akik félig emberek, félig madarak, nem kapcsolódnak közvetlenül a vízhez, inkább égi lények.

A furcsa női alakok eredetéről több monda keringett, voltak, akik szerint Perszephoné istennő követői voltak valamikor, de mikor Hadész, az alvilág istene elrabolta Déméter lányát, a sellők nem tettek semmit, nem vették védelmükbe istennőjüket. Büntetésül Perszephoné anyja szörnyeteggé változtatta őket, és távol kell élniük az emberek világától. Egy másik legenda szerint a szerelem és szépség istennőjének, Aphroditének a köreihez tartoztak egykor. Aphrodité fel akarta ajánlani a sellők szüzességét az egyik istennek, de ők megtagadták a mai felfogásunkkal nézve igencsak aljas dotációt, ezért büntetésül Aphrodité szárnyas lényekké változtatta őket.

Az ókorban a sellő femme fatale: csábító, vonzó, összezavarja a férfit, és megakadályozza, hogy a helyes úton járjon. Sok rokon vonásuk van a szépség és a szerelem istennőjével. Henriette Rae 1903-as A szirének című festményén a tengerparton látható három istennő-kinézetű ruhátlan szépség, a jobb oldali alak mohás sziklán ülve kürtön zenél, a centrális alak Aphrodité mása, elnyúlik a parton, kezében kis tükör, a jobb oldali lány lantot tart és a távolt kémleli. Hasonlóan buja lényekként jelennek meg Orfeusz történetében, amikor a görög daliák, az argonauták csak Orfeusz énekének köszönhetően nem hallják a szirének ígéző trilláit. A saját csáberejükben csalódó lények bánatukban a sziklának vetik magukat, és meghalnak.

Skandináv sellők, fekete özvegyek

Teltek és múltak az évszázadok, de a sellők démoni és csábító lények maradtak, egyszerre szűziesek és a végzet asszonyai, akik elsősorban vágyat akarnak kelteni a férfiakban. A sellők amolyan női közösségekben élnek, nincs férjük, állandó társuk, ami ijesztően hatott a régi korok felfogása szerint. Irányítják a tengert, a viharokat, erőszakosak, és bármit elpusztítanak, ami az útjukba kerül. A sellők kettőssége különösen a középkorban hangsúlyos, a vonzó, gyönyörű, szűziesen fiatal nő, aki pusztító és halálhozó is, Erósz és Thanatosz különös keveréke. A művészek erotikusan festik meg őket, az írók romantikus fénybe vonják. Kolumbusz Kristóf leírása szerint ő is találkozott hárommal 1493-ban Dominika szigeténél.

A skandináv mitológiában léteznek sellőszerű lények, akiket margyrnak hívnak, és óriási tengeri szörnyekként ábrázolják őket. Derékig nők, de testük alsó része pikkelyekkel van borítva és halfarokban végződik. A skandinávok sellője az Eddában, a középkori mitológiai gyűjteményben is szerepel. Förtelmes lényekként írták le őket, akik követik a hajókat, hogy szerencsétlenséget hozzanak a rettenthetetlen északi hajósokra. Az alvó tengerészeket berántják a vízbe, hogy szeretőikké tegyék, majd megöljék őket.

Ahány ország, annyi sellő

A folklór az egész világon ismeri a sellőket, a mítoszok és legendák állandó szereplői. Oroszországban russzalkának nevezik őket, arrafele nem borítja pikkely a testüket, és képesek a földön járni. Írországban és Skóciában merrow a nevük, Bretagne-ban Marie Morgane-nak hívják, Németországban és Hollandiában nixként emlegetik az elegáns, édesvízi szirént, aki fiatal férfiakat vonz magához, egyenesen le, a habok mélyére. Ázsiában különféle nevei vannak, Japánban például ningjónak, Brazíliában lemanjának hívják.

Afrikában Mamiwata istenségként közismert. A fekete kontinensen egyéb szerepet is kapnak a furcsa és titokzatos lények, a vuduszertartások során a megjelenített istenségek közül a termékenységet szimbolizáló alak veszi fel a sellőálarcot.

A középkor végével, az újkor hajnalán az európai ember egyre többször száll hajóra, egyre messzebbre merészkedik a vén kontinenstől.

A tengerészeket lenyűgözi a titokzatos tenger, a végtelen óceán, és sokszor nem létező lényeket is látni vélnek.

A XVI. században állítólagos sellők maradványait állítják ki múzeumokban, hogy szórakoztassák vagy rémisztgessék a látogatókat. Szintén az 1500-as években járt szájról szájra a történet, hogy az Indiai-óceánból kihúztak egy nőt és egy fiatal lányt, akiket a portugál uralkodóhoz, I. Manuelhez vittek. A leírások szerint végtelenül szomorúak voltak és szinte semmit nem ettek. A jó király ezt látva parancsot adott, hogy vigyék őket a legközelebbi vízhez, ahol boldogban ugrottak a tengerbe. A király ugyan nem engedte el őket végleg, de mindennap kivitette a vízhez a különös párost, mígnem pár év múlva mindketten meghaltak.

1720-ban Új-Fundland felől bukkant fel egy félig ember, félig hal lény a Marie de Grace hajó körül, és két órán keresztül cikázott a hullámokban a legénység legnagyobb örömére. Sikertelenül próbálták kifogni, miközben a lény a hajó orrában álló női szobrot szerette volna ledönteni. De hiába próbálkozott, úgyhogy a hatalmas ugrásokkal tarkított bemutató után eltűnt. 1820 körül angol és francia újságok számoltak be arról, hogy Skócia partjainál, Sandside-ban is felbukkant egy ismeretlen tengeri lény. A hajóorvos leírása szerint a szirénnek szép szeme, csinos alkata és gömbölyű fehér melle volt.

1669-ben állítólag többen is láttak felbukkanni egy kis hableányt Koppenhága partjainál, talán ő adta az ihletet Andersennek, hogy megteremtse a világtörténelem és a világirodalom legszerethetőbb sellőjét. A meseíró A kis hableányban együttérző, önfeláldozó és romantikus lénynek írja le főhősét, aki inkább önmagát öli meg, mint szerelmét.

Mit mond a tudomány?

Cuvier, a francia zoológus szerint a skót partoknál látott különös valami nem élőlény volt, csupán valamiféle csalás – olyasmi, mint a később az amerikai cirkuszművész, Barnum által készített, félig halból, félig majomból „összevart” lény, amelynek segítségével a humbughercegként emlegetett Barnum megháromszorozta múzeumának látogatószámát.

Néha sikerült leleplezni a szélhámosokat, mint Barnumot, de mivel magyarázzuk a tengeri lényekről szóló meggyőző beszámolókat? A XIX. századi tudósok megoldották és demisztifikálták a problémát: a vízben felbukkanó emberszerű tengeri lények emlősök lehetnek; a dugong vagy más néven tengeri tehén indítja be a sellőkben hívők fantáziáját.

Isidore Geoffroy Saint-Hilaire, a híres francia etológus megjegyzi, hogy az ember és a tengeri tehén nagyban hasonlít, az állat felső ajkán lévő hosszú szőrszálakat nézhetjük hajnak is, széles mellkasa, amely félig ki-kibukkan a vízből, távolról emberinek tűnhet.

Cuvier megfigyelései szerint a lamantin és a dugong ügyesen tud egyensúlyozni a lábával a földön, öt ujja van, amely lekerekített körmökben végződik, ugyanúgy, mint az embernek. Uszonyaikat akár kezeknek is nézhették a horizont szüntelen bámulásában megfáradt tengerészek.

Sellőbotrány

2012-ben az Animal Planet és a Discovery Channel legnézettebb műsora lett a Sellők – A megtalált test című fikciós dokumentumfilm, amely úgy mutatta be a sellőkutatást, mintha egy létező tudományág lenne. Több millióan nézték lelkesen a tengeralattjáró ablaka előtt elúszó „sellőket”, holott valójában színészek alakították a kutatókat. Az USA Óceáni és Légközi Hivatalának végül közleményt kellett kiadnia, hogy nincs ilyen kutatásuk, a Discovery programigazgatója pedig a botrány hatására lemondott 2015-ben.

A sellők létezésének bizonyítására tehát még várnunk kell, de addig is nézzünk róluk festményeket, Waterhouse Odüsszeusz és a szirének című képét, ahol madártestűek, vagy Edward Munch A szirénjét, esetleg Frederick Leighton Halász és szirén című festményét, ahol a szép lány sellőfarka rátekeredik a fiatal halász lábára, így veszi birtokba őt. Mert a sellők létezésüknek lehetetlensége ellenére a művészet számára azért sokat adtak.

(Borítókép: Sellőnek öltözött előadó a Sea Life Berlin medencéjében 2019. október 8-án. Fotó: Britta Pedersen / Picture Alliance / Getty Images)



  • Vennék
  • Hírek