Salamon
9 °C
24 °C
Index - In English In English Eng

A magyar középkorban is voltak Vörös nászok

got-game-of-thrones-35416987-4256-2832
2018.12.29. 18:05
A sorozatrajongóknak aligha kell bemutatni a Trónok harcának egyik ikonikus jelenetsorát, amelyben Robb Starkot és híveit, a seregével együtt, a Frey-család és az áruló Boltonok lemészárolják egy esküvőn. George R. R. Martin a skót történelem két eseményéből merített ihletett a történetszálhoz. A történelem folyamán azonban nemcsak Skóciában fordult elő, hogy egy békés gyülekezés az egyik fél lemészárlásával végződött. A magyar középkorban is előfordultak hasonló esetek, ezekből mutatunk be most három alkalmat.

A tűz és jég dala olvasói, vagy a Trónok harca sorozat nézői alighanem majdnem annyira sokkos állapotba kerültek a történetnek ezen a pontján, mint azok, akiknek az ihletet adó eseményeket át kellett élniük. George R. R. Martin két alkalmat nevezett meg, amelyek nyomán megteremtette a Vörös Nász esemény sorát. Az egyik a Fekete Vacsora (The Black Dinner), amely 1440-ben történt. A még kiskorú II. Jakab király tanácsosai meghívták egy lakomára Edinburgh várába az igen erős Douglas klán fejét, Williamet az öccsével, Daviddel együtt. A kellemes hangulatú eszem-iszom közben azonban egyszer csak egy fekete bika fejét szolgálták fel, ami világossá tette a vendégek számára, hogy mi a vendéglátók valódi szándéka. (Néhány helyen tévesen írnak fekete vaddisznóról, a fekete bika szimbolizálta az elítélést). A két Douglast annak rendje és módja szerint lefejezték.

A másik ihletet adó esemény az 1692-es glencoe-i mészárlás volt. Alastair McLain, a McDonald klán feje késlekedve tette le az esküt Orániai Vilmos angol király képviselői előtt. Mire ezt megtette, addigra az angolok elhatározták, hogy példát statuálnak a családdal. Végül Glencoe-ba 128 angol katona kért bebocsátást, a skót klán pedig kénytelen volt szállást adni neki. 1692. február 13-án éjjel, két héttel a befogadásuk után, az angol katonák álmukban lemészárolták az összes skótot, de sok áldozatot szedett az ekkor tomboló hóvihar is, amely megnehezítette a menekülők sorsát.

Vak király sötét árnyai

A legismertebb magyar eset II. István (1116 - 1131) uralkodását követően játszódott le. II. István törékeny egészségű uralkodó lehetett, talán ebből kifolyólag emlékeznek meg a magyar krónikák több trónkövetelő felbukkanásáról. A korszak egyes kutatói azt is felvetették, hogy István, lényegében egyedüliként a magyar királyok közül, néhány héttel a halála előtt lemondott a trónról. Az az idilli kép, amely időnként felbukkan irodalmi alkotásokban, hogy István az apja bűnét jóváteendő hazahozatta a megvakított unokatestvérét, Bélát, és őt jelölte ki az örökösének, valószínűleg nem igaz.

Többek között a Képes Krónika is beszámol arról, hogy István Sault, Zsófia nevű nővére gyermekét szánta örököséül. Ám Saul eltűnt a magyar történelemből, II. (Vak) Bélát pedig hosszúnak számító időt követően magyar királlyá koronázták. Az új király hatalma azonban ingatag lehetett, ezért 1131-ben az aradi gyűlésen drasztikus lépésre szánta el magát.

A gyűlésre összesereglők aligha sejtették, hogy mi következik. Amikor azonban a sokak által a történtek mögött sejtett Ilona királyné megjelent a kiskorú fiaival együtt, felszólította az egybegyűlteket, hogy nevezzék meg azokat, akik elvették a férje szeme világát. A jelenlévők azonban nemcsak ezt tették, hanem egyúttal le is kaszabolták a kiszemelt célpontokat, a krónikák beszámolói szerint összesen hatvannyolc főt, akiknek a családja a vagyonát is elveszítette.

Ilona királyné és II. (Vak) Béla az aradi országgyűlésen a Képes Krónika miniatúráján
Ilona királyné és II. (Vak) Béla az aradi országgyűlésen a Képes Krónika miniatúráján

Béla uralmát még így is veszélyeztetni tudta Kálmán törvénytelen fia, Borisz herceg, aki egy évvel később 1132-ben támadt a királyra. A Sajó menti ütközetet megelőzően azonban csaknem megismétlődtek az aradi események, ezúttal a király arról érdeklődött, hogy a jelenlévők Boriszt fattyúnak tartják-e. Aki nem felelt lelkes és hangos igennel, azokat a helyszínen megölték. A csatát megelőző leszámolások mindenesetre hozzájárulhattak ahhoz, hogy Béla győzelmet arasson, és többet senki ne fenyegesse az uralkodását.

Egy Anjou-kori família végnapjai

A Lackfi család I. Károly és I. (Nagy) Lajos királyok adományainak köszönhetően emelkedett fel. Nagy Lajos halála után Csáktornyai Lackfi István és hívei eleinte II. (Kis) Károly oldalával szimpatizáltak, ám jó ütemérzékkel álltak Zsigmond oldalára, eldöntve ezzel a trónharcok sorsát. Zsigmond győzelmét követően azonban a király a különböző bárói ligák közötti egyensúlyozásra kényszerült, ráadásul uralkodása első felében a meggyilkolt II. Károly király fiának, László nápolyi királynak (vagy régiesebben: Nápolyi László) a magyarországi trónigénye folyamatos fenyegetést jelentett a számára.

Csáktornyai Lackfi István sírköve
Csáktornyai Lackfi István sírköve

Lackfi István még a nádori címet is megszerezte, és talán ekkor állt a család a hatalma delelőjén. 1392-ben azonban Zsigmond felmentette, sőt 1395-ben Lackfi másik fontos címét, a lovászmesterséget is elveszítette. 1396-ban mégis kinevezték a király távollétében az országot kormányzó tanács tagjai közé. Zsigmond ugyanis egy nemzetközi koalíciót vezetve 1396 szeptemberében vereséget szenvedett a nikápolyi csatában a törököktől, és a vereséget követően hetekig nem lehetett tudni, hogy mi történt a királlyal. Talán ezért, talán azért, mert kiszorult a király szűkebb környezetéből, Lackfi István megpróbálta felvenni a kapcsolatot Nápolyi Lászlóval.

Zsigmond azonban a Balkán-félszigetet körülhajózva Raguzában szállt partra, majd az elégedetlenség apróbb szikráit eltaposva 1397. február 27-én érkezett meg a szlavóniai Körösbe. A legfontosabb támaszai, Kanizsai János, Garai László, valamint a király életét Nikápolynál megmentő, és a családja felemelkedését megalapozó Cillei Hermann vele tartottak. A városba gyűlést hívtak össze, amelyen megjelent Lackfi István, valamint unokaöccse, Simontornyai Lakfi István is. Zsigmond vélhetően tudott a Lackfiak nápolyi tapogatózásáról, mert menlevelet biztosított nekik, (bár a korszakot feldolgozó Mályusz Elemér megjegyzi, hogy ennek a korabeli forrásokban nem találta nyomát).

Lackfiék mindenesetre annyi embert hoztak a körösi gyűlésre, hogy az még a király híveinek a létszámát is felülmúlta. A király és hívei azonban egy szűkebb gyűlést tartottak egy körösi házban, ahová meghívták a Lackfiakat is. Eleinte minden jól ment, ám később a vita elfajult. Zsigmond megvádolta Lackfi Istvánt, hogy összejátszott a törökökkel, mégpedig úgy, hogy a szultán lányát a nápolyi királlyal akarta összeadni a Magyarországra küldendő segédcsapatok fejében. Hogy mit válaszolt erre az egykori nádor, az már soha nem fog kiderülni, sőt az sem kizárt, hogy ez a történet egy utólagos kitaláció. Zsigmond hívei ugyanis kardot rántottak, és lemészárolták a két Lackfit. A rájuk kint várakozó tömeg azonnal fegyvert fogott, ám ekkor Lackfi István holttestét közéjük dobták, és felszólítottak mindenkit az ellenállás beszüntetésére.

A módszer működött: a Lackfiak birtokainak jelentős részét elkobozták, és a Zsigmondhoz hű bárók kapták meg, a legnagyobb részt az a három család, akit fentebb említettem. Bár a Lackfi család nem halt ki, hatalmuk árnyéka maradt a régi erejüknek.

Lakoma Aversában

A magyar történelemkönyvek lapjaira ritkábban szokott felkerülni az az esemény, amely kiváló párhuzama lehetne a Kardok viharában olvasható Vörös Násznak. A helyszín ugyan a Nápolyi Királyság területén feküdt, de a történetben egy magyar király játszotta Walder Frey szerepét. A történet első felét valószínűleg a legtöbben ismerik: Róbert nápolyi 1343-ban meghalt, de fia nem, csak a fiának lányai voltak életben. Márpedig a nápolyi trónra így jogosultságot nyerhettek volna Róbert bátyjának a leszármazottai, azaz a magyarországi Anjouk. Unokaöccsének, I. Károly magyar királynak két életben lévő törvényes fia is élt ekkor, I. (Nagy) Lajos magyar király és András herceg. A családi viszályt úgy szándékozták megelőzni, hogy Andrást hozzáadták Róbert unokái közül az idősebbhez, Johannához, így közösen örökölhették volna a trónt.

Ez azonban nem következett be, mert Róbert csak Johannát jelölte ki örökösnek, Andrást nem koronázhatták meg. Nagy Lajos és András édesanyja Itáliába utazott, és sikerült megnyernie a pápa támogatását, aki kötelezte a nápolyiakat arra, hogy koronázzák meg Andrást is, ám ennek az lett a következménye, hogy 1345 szeptemberében a nápolyiak megölték a herceget. (A fennmaradt leírások szerint András kapott az édesanyjától egy olyan gyűrűt, amelyről azt hitték, hogy a tulajdonosát nem fogja kard, ezért a trükkös nápolyiak a herceget egy kötéllel a nyakán dobták ki az ablakot).

Johanna felelősségéről a történészek véleménye megoszlik, a magyar történetírás szinte egységesen a bűnössége mellett foglalt állást, míg máshol azt olvashatjuk, hogy nem tudott a készülő merényletről, igaz nem is tett ellene semmit. A várandós királynőt mindenesetre nemcsak a korabeli közvélemény jelentős része, de a magyar király is felelősnek tartotta. Nagy Lajos nem is késlekedett a bosszúval, 1347 végén megtámadta a Nápolyi Királyságot, a következő év januárjában pedig egy véres ütközetben legyőzte Johanna újdonsült férjét, Tarantói Lajost. A királyi pár elmenekült az országból.

András herceg meggyilkolása, Karl Pavlovics Brjullov festménye
András herceg meggyilkolása, Karl Pavlovics Brjullov festménye

Itt lép be a képbe az aversai lakoma egyik főszereplője, Károly durazzói herceg. A nápolyi Anjouk elég tekintélyes számú leszármazottal rendelkeztek, akik különböző hercegi címeket kaptak a királyságban. A már említett Lajos, Taranto hercege maga is az Anjou-család tagja és nagyanyja, Árpád-házi Mária révén még magyar királyi vér is csörgedezett az ereiben. Károly, durazzói herceg szintén az Anjou-házba és Mária unokái közé tartozott és nagyon szeretett volna egy egyszerű hercegnél több lenni. Ezért első lépésként 1343-ban, Róbert nápolyi király halála után elrabolta lányunokáját, Johanna húgát. Máriát egyébként a magyar uralkodó fiatalabbik öccsének, Istvánnak szánták, így érthető okokból Nagy Lajost ez a lépés nem töltötte el boldogsággal, de Johanna is elkezdhette az aggódást, ugyanis Mária az örökösének számított, amíg nem született gyermeke. Károly szándékosan késleltette András megkoronázását, ezzel is időt adva a gyilkosság kidolgozásához.

A magyar támadás bekövetkeztekor Károly még Tarantói Lajos oldalán harcolt. Hogy a hűségét megnyerje, Johanna felajánlotta neki, hogy az Andrástól született fiát eljegyzi Károly újszülött lányával. A herceg azonban úgy vélte, hogy ideje váltani, így nem sokkal a magyar győzelmet hozó capuai ütközet után 1348 januárjában behódolt Lajosnak. Erre rábeszélte testvéreit, Róbertet és Lajost, és meg is jelentek a magyar király színe előtt.

Aversa 1650 körül
Aversa 1650 körül

Nagy Lajos Aversában fogadta őket, ami talán gyanakvásra adhatott volna okot, de a magyar király bőséges lakomát adott a vendégei tiszteletére. Egy ideig jó hangulatú eszem-iszom folyt, de talán az emelkedett hangulat hatására Lajos viselkedése megváltozott. Károlyt megvádolta Mária elrablásával (ez igaz volt), bűnrészességgel András meggyilkolásában, valamint azzal, hogy merényletet szervezett Lajos ellen. Árulás miatt végül a durazzói herceget hajnalban lefejeztette, a holttestét napokig temetetlenül hagyta, Károly öccseit pedig fogságra vetette és elhurcolta Magyarországra.

A király döntése végzetesnek bizonyult: a nápolyiak ugyanis elfordultak Nagy Lajostól, így a hamarosan kitörő pestis és a nápolyiak ellenállása arra kényszerítette, hogy feladja itáliai terveit. Károly két öccsét, Róbertet és Lajost néhány év múlva szabadon engedte, utóbbi fia, II. (Kis) Károly pedig rövid időre még a magyar trónra is felülhetett később.

(Borítókép: HBO)