Tekla
11 °C
16 °C
Index - In English In English Eng

Amerika tudta, hogy a magyar zsidóság nem számíthat a többségi társadalomra

mmg131
2019.03.21. 12:11
Borhi László, a bloomingtoni Indiana Egyetem docense nemrégiben megjelent cikkében azt az állítást fogalmazta meg, hogy „A szövetségesek provokálták ki a német megszállást, nem törődve a magyar zsidókkal”. Helyeselhetném, ha Borhi korábbi kutatásaihoz hasonlóan kritikusan szemlélné a Magyarországgal kapcsolatos angol-amerikai politikát. Mostani írásában azonban több tévedés is található, ennél is súlyosabb viszont az az aránytévesztés, ami az egész cikken végigvonul. Ungváry Krisztián történész írása.

Ezek egy részére Laczó Ferenc kollégám kiváló írása reflektált, több fontos ügy azonban cáfolatlanul maradt. Kezdjük a legnagyobb problémával. Bloomingtonból nézve talán nem jelentős, de Hitlernek perdöntő volt, hogy 1944 márciusában a szovjet csapatok már csak 200 kilométerre jártak a magyar határtól. Ráadásul úgy, hogy a német Dél Hadseregcsoport éppen az összeomlás szélén táncolt. Március 19-re a távolság már 150 kilométerre csökkent. Előre látható volt, hogy a szovjet előrenyomulás a Kárpátok előteréig nem fog megállni. Ez gyakorlatilag azt is jelentette, hogy a körülbelül 260 kilométer hosszú magyar határszakasz lesz az új főellenállási vonal – hacsak nem lép fel a magyar honvédség is támadóan a németek oldalán. 1944 április elején a szovjet csapatok egyébként már csak 40 kilométerre voltak a határtól, és ha a Honvédség nem vonul fel, napokon belül átlépték volna a Kárpátok gerincén.

Hitler soha sem kedvelte különösebben Horthy Miklóst, de együtt tudott élni ezzel. Azzal is együtt tudott élni, hogy Magyarországon a zsidókérdést nem oldották meg – ugyanúgy, mint ahogyan Ó-Románia vagy a Vichy-Franciaország esetében is elfogadta, hogy a zsidók túlnyomó többségét nem deportálják. Azt is el tudta egy ideig viselni, ha egy szövetségese nem volt különösebben lelkes, legjobb példa erre az olasz hadsereg aktivitása, pontosabban annak szinte teljes hiánya. Az azonban elfogadhatatlan volt neki, hogy egy szövetségese akkor legyen kiszámíthatatlan, amikor az ellenséges csapatok éppen annak kapuinál állnak. A Vörös Hadsereg Magyarország előtti megjelenésével egyidejű magyar kiugrás német szempontból teljesen kezelhetetlen helyzetet teremtett volna.

Borhi szóhasználatával élve: a német megszállást Sztálin provokálta ki – ez teljesen plauzibilis, azonban Borhival szemben talán nem annyira provokatív állítás ahhoz,

Az amerikai propaganda által elkészített röplapok. Felhasználásuktól azért álltak el, mert a hírszerzés értékelése szerint ez csak az antiszemitizmust növelte volna és a zsidóknak tényleges ellenállásra nem lett volna esélye, a világháborút pedig érdemben nem rövidítette volna le. Ez Ungváry szerint éppenséggel azt bizonyítja, hogy volt szerepe az amerikai döntéshozatalban morális megfontolásoknak.
Az amerikai propaganda által elkészített röplapok. Felhasználásuktól azért álltak el, mert a hírszerzés értékelése szerint ez csak az antiszemitizmust növelte volna és a zsidóknak tényleges ellenállásra nem lett volna esélye, a világháborút pedig érdemben nem rövidítette volna le. Ez Ungváry szerint éppenséggel azt bizonyítja, hogy volt szerepe az amerikai döntéshozatalban morális megfontolásoknak.
Fotó: Kép: Meszerics Tamás

hogy vele az újság címlapjára lehessen kerülni. Az amerikai Duke ezredes titkos magyarországi fegyverszüneti missziójának Borhi állításával szemben a megszálláshoz semmi köze sem volt. Duke 1944. március 16-án szállt le Magyarországon. Hitler Magyarország megszállására viszont már 1944. március 11-én parancsot adott, és az ezzel kapcsolatos előkészítő munkát már 1943 második felében megkezdte, mivel korántsem csak az angol-amerikai oldalról kapott a magyar kormány megbízhatóságáról negatív információkat.

Borhi tévesen írja azt, hogy 1943 őszére Magyarország „már a feltétel nélküli megadást” is elfogadta. Valójában éppen az volt a probléma, hogy nem volt hajlandó tárgyalni a szovjetekkel, miközben földrajzi okokból is egyértelmű volt, hogy a Vörös Hadsereg hamarabb fogja elérni a Kárpát-medencét, mint az angol-amerikai szövetségesek.

A magyar tárgyalók olyanok voltak, mint ma a brexittel kapcsolatos brit parlamenti erők: olyan feltételrendszert támasztottak, amiről objektíve tudni lehetett, hogy az a másik félnek elfogadhatatlan.

Tegyük fel, hogy 1944 márciusában az amerikai misszió békésen földet ér, Magyarországot nem szállja meg a Wehrmacht, és Duke ezredes zavartalan rádiókapcsolatot tud fenntartani a nyugati titkosszolgálatokkal. A Vörös Hadsereg ebben az esetben is elérte volna az országot, de Horthynak esze ágában se lett volna már 1944 tavaszán Sztálintól fegyverszünetet kérni – még a német megszállás dacára is csak 1944 szeptemberében, hetekkel Románia kiugrása után tette ezt meg. Minden információ, amivel rendelkezünk, arra utal, hogy a magyar kormány ameddig csak tehette volna, addig próbálkozott volna a Vörös Hadsereg elhárításával és a Sztálinnal kötendő fegyverszünet elodázásával. Saját személyes sorsuk tükrében ez a döntés nem meglepő, hiszen sok jóra Sztálintól nem számíthattak. Az ország szempontjából viszont ez a döntés a holokauszt áldozatai nélkül is több százezer ember pusztulását és a főváros romba döntését jelentette.

Borhi tévesen írja azt, hogy Hátszegi (Hatz) Ottót az OSS (a korabeli amerikai hírszerzés) kérésére nevezték ki katonai attasénak. Ez egyébként már abból is nyilvánvaló, hogy Hátszegi kinevezésére 1941. február 15-én került sor – amikor Magyarország még hadba sem állt a nagyhatalmakkal. Ez a tévedés nem lenne jelentős, ha Borhi nem azt akarná Hátszegi példájával illusztrálni, hogy az OSS egy megbízhatatlan tiszt kinevezését szorgalmazta volna – miközben Hátszegi minden akcióját magyar feletteseivel egyeztette.

Borhi pontatlanul írja azt, hogy Magyarország a fegyverszüneti tárgyalások kapcsán minden területi követeléséről lemondott. Ebből csak annyi igaz, hogy azokról a területi igényeiről mondott le, amelyek 1941 április végéig nem teljesültek. Szó sem volt arról, hogy Észak-Erdély vagy Délvidék tekintetében a magyar politikusok bármilyen területi igényükről lemondtak volna.

Borhi kifogásolja, hogy a szövetségeseket nem érdekelte a magyar zsidóság sorsa, holott egy esetleges német megszállás következményei teljesen nyilvánvalóak voltak. Gondolatmenete azonban több ponton is problematikus. Egyrészt nem érdektelenségről, hanem tehetetlenségről van szó.

A magyar zsidóság sorsát nem a német megszállás, hanem a német megszállás és a magyar belpolitika együttese pecsételte meg.

Franciaországot négy éven át tartotta megszállva a német hadsereg, de ez mégsem pecsételte meg a francia zsidók többségének sorsát: kétharmaduk megmenekült, mert számíthatott a többségi társadalom támogatására. Ezzel a szövetségesek tisztában voltak, épp úgy, mint ahogyan azt is tudták, hogy Magyarországon a többségi társadalom segítségére a zsidóság nem számíthat. Meszerics Tamás publikálás előtt álló, de nyilvánosság előtt már előadott tanulmányából tudjuk, hogy az USA titkosszolgálata éppen ezért nem valósította meg azt a tervét, amely szerint fel kellene világosítani a deportálás előtt a magyar zsidóságot arról, hogy nincs vesztenivalója, viszont amíg módja van, addig harcolhat a nácikkal szemben. Amennyiben az USA döntéshozói tényleg annyira lelkiismeretlenek lettek volna, mint ahogyan most Borhi állítja, akkor leszórták volna az ezzel kapcsolatos (egyébként próbaverzióban legyártott) röplapokat.

Ez a tehetetlenség állapítható meg egyébként abban a kérdésben is, hogy miért nem bombázták Auschwitzot. Ennek alapvetően nem technikai okai voltak, hanem az, hogy a krematóriumok esetleges leállása nem oldott volna meg a szövetségesek szempontjából semmit sem. A zsidók vagyonát ugyanúgy elosztották volna a nemzsidók között, munkaerejüket ugyanúgy kizsigerelték volna, legfeljebb megsemmisítésük húzódott volna el jobban. A holokauszt áldozatainak többségét amúgy sem gázkamrákban, hanem hagyományos eszközökkel gyilkolták meg vagy halálra éheztették.

Borhi felvetése a zsidóság kapcsán az érzéketlenségről más szempontból is problematikus. Miért kellett volna a szövetségeseknek jobban foglalkozniuk a származásuk miatt üldözött zsidókkal, mint mondjuk az ártatlan vagy antifasiszta nemzsidó civilekkel? A zsidóság csak a náci narratívában volt a szövetségesek ötödik hadoszlopa. A szövetségeseknek egy magyar zsidó éppen olyan állampolgár volt, mint egy nemzsidó.

Cinizmusnak tűnhet, de az ő sorsuk rendeződése alárendelődött annak a parancsnak, hogy először a háborút kell megnyerni, és csak utána lehet rendezni az egyéb ügyeket.

Érdekes felvetés Borhi azon tétele, amely szerint a szövetségesek azt hitték, Magyarország megszállása német erőket köt majd le és ezért hasznos. Amennyiben így van, akkor a szövetségesek rosszkor provokálták ki a megszállást, mivel 1944 tavaszán a nyugati szövetségesek sehol sem indítottak szárazföldi támadást a németek ellen, így az a 120 ezer katona, aki emiatt más hadszínterekről Magyarországra vonult, nem hiányzott sehonnan. A nettó mérleg még rosszabb, mivel a német megszállás után került sor – éppen a kényszersorozott magyarországi németekből – a megszálló csapatok felállítására, az először bevonuló kontingens 80 százaléka ugyanis két hét múlva már itt sem volt. Magyarország megszállása után a német hadvezetésnek éppenséggel nem kevesebb, hanem 100 ezerrel több katonája lett, és akkor a német oldalon harcba vetett, majdnem egymillió főt mozgósító honvédséget még nem is számoltuk.

Az angol-amerikai szövetségesek sok stratégiai hibát elkövettek. Magyarország megszállásának kiprovokálása azonban nem tartozik ezek közé.