Ervin
12 °C
28 °C

Sikertelen amerikai hírszerzési akció Magyarországon: a Veréb-misszió

2019.03.26. 05:01
Borhi Lászlónak Magyarország német megszállásának 75. évfordulójára időzített, nagy olvasottságú cikke komoly vihart kavart. Laczó Ferenc elvi alapon, Ungváry Krisztián pedig részleteiben kritizálta a szerző állításait. Gellért Ádám, a Clio Intézet társ-ügyvezetője a szerző kulcsállításait vizsgálja meg a vita utolsó cikkében.

Borhi Lászlónak, az amerikai-magyar kapcsolatok kiváló kutatójának állítása szerint néhány hónapja olyan második világháborús amerikai hírszerzési iratok kerültek a kezébe, amelyek „egyértelműen bizonyítják”, hogy 1943 őszén Magyarország már a feltétel nélküli megadás elvét is elfogadta volna egy különbéke kedvéért, és 1944 márciusában titkos amerikai küldöttséget vártak Budapestre a különbéke feltételeinek megvitatására és a megadás aláírására. Szerinte nem a magyar vezetésen múlt, hogy ez nem vált valóra, mert a szövetségesek kétszínű politikát játszottak, a titkos tárgyalásokat csak színjátéknak tekintették, és az az egyetlen cél lebegett a szemük előtt, hogy kikényszerítsék az ország német megszállását. Szerinte az 1944 márciusában Magyarországra érkezett háromtagú amerikai „katonai delegáció” (Veréb-misszió) célja – legalábbis az azt vezető ezredes szerint – a kiugrás kiprovokálása volt. Borhi mindezek után pedig azt sugallja, hogy a szövetségesek beugratási tervüket a Magyarországon még relatíve biztonságban élő több mint 800 ezer fős zsidóság feláldozása árán is véghez vittek.

Milyen új adatai lehetnek Borhinak?

Elöljáróban érdemes tudni, hogy Borhi a cikk alapjául szolgáló megállapításait már leírta egy 2009-ben megjelent tanulmányában, majd a HVG hasábjain, 2010-ben pedig a Magyar Tudományos Akadémián sikeresen megvédte akadémiai doktori értekezésében is. Munkáját 2015-ben könyv formájában is megjelentette, amiről az Index akkoriban nagy terjedelemben be is számolt.

A szerző lábjegyzetekkel bőségesen ellátott értekezésében ugyanakkor jóval óvatosabban fogalmazott: „közvetlen, perdöntő bizonyíték azonban nem áll rendelkezésünkre annak bizonyítására, hogy a »Veréb« missziónak a német bevonulás kikényszerítése lett volna a célja, bár ezzel a fejleménnyel mindenképpen számolni lehetett” – írta. Majd azt is hozzátette, hogy amíg a Veréb-misszió egy másik elterelő hadművelet része lehetett, „a szövetségesek politikája és a német megszállás közötti esetleges összefüggés feltárására további kutatásokra van szükség”.

Milyen változás állt be a 2009-2010-es kutatása és a 2019-es cikke között? Mivel Borhi mind ez idáig nem közölte az állítása szerint pár hónapja kezébe került új iratokat, illetve nem jelentetett meg lábjegyzetekkel ellátott új tanulmányt a témában, ezért kizárólag a publicisztikában szereplő idézetek „lenyomozása” adhat némi támpontot. Ezt elvégezve megállapítható, hogy idézeteinek legnagyobb része a már 2010-ben beadott akadémiai doktori értekezésében is megtalálhatóak.

Egy ilyen figyelemfelkeltő (történészi) állításnál a szakember és az érdeklődő olvasónak a következő kérdést kell feltennie: mire alapozza a szerző az állításait, és azok megállják-e a helyüket a korábbi szakirodalom és iratok alapján? Az alább kifejtett álláspontom szerint

Borhi korábbi önmagának is ellent mondva fogalmazta meg mostani éles állításait.

Magyar béketapogatózások Bernben és Isztambulban

A magyar béketapogatózások többirányúak (brit, amerikai, szovjet fél felé), időben hosszan elhúzódóak (1942-1944) voltak, és egy időben akár több polgári és katonai vonalon is haladtak. Sokszor előfordult, hogy az egyik nem is tudott a másik által elérni kívánt vagy már elért célokról. Ugyanez igaz a szövetségesek, és főleg az amerikai hírszerzés (OSS) stockholmi, kairói, algíri és isztambuli kirendeltségeire, amelyek egymással és más társszervekkel is rivalizálva folytatták munkájukat.

Borhi úgy állítja be, hogy 1944 márciusában az amerikai katonai delegáció a különbéke feltételeinek megvitatására érkezett, de ez szerinte igazából csak megtévesztés volt, valójában Magyarország német megszállását akarták kiprovokálni.

Ez az állítása azonban részben ellentmond saját korábbi kutatásainak is. 1943 szeptemberétől Isztambulban megbeszélések kezdődtek a magyar vezérkari főnökség megbízottja és az amerikai hírszerzés (OSS) között. A Borhi 2010-es munkájában is idézett 1943 decemberi OSS feljegyzése szerint az ankarai tárgyalások célja az volt, hogy „Magyarország a tizenegyedik órában esélyt kapjon arra, hogy morálisan eltávolodjék a Tengelytől azzal, hogy kérés nélkül együttműködik a szövetségesekkel úgy, hogy nem sodorja veszélybe kapcsolatait Németországgal”. Borhi akkor még azt is kihangsúlyozta, hogy nem volt szó nyílt katonai vagy politikai együttműködésről, mert az Magyarország helyzetéből adódóan lehetetlen lett volna, de annak minden más formája szóba kerülhetett, többek között az, hogy a magyar diplomácia infrastruktúráját az amerikaiak rendelkezésére bocsátják.

Egy másik szálon, Bernben 1943 késő nyara óta folyó amerikai hírszerzési és magyar külügyi tárgyalások is ebbe az irányba haladtak. Az OSS berni irodáját vezető Allen Dulles és munkatársa, a magyarul is kiválóan beszélő Royal Tyler ugyan az olasz események hatására eleinte egy korai magyar kiugrás mellett érveltek, ám Bakách-Bessenyey György svájci követen keresztül Szentmiklósy Andor, a külügyminiszter állandó helyettese világossá tette, hogy egy korai kiugrás elkerülhetetlenül Magyarország megszállását vonná maga után. „Ismételd meg, kérlek, a legnagyobb nyomatékkal az annak következményére vonatkozó érvelésedet, és utalj újból a miniszterelnök ismert álláspontjára is a zsidók, lengyelek stb. várható sorsát illetőleg” – javasolta Bakách-Bessenyeinek. Egy 1943 decemberi jelentés szerint mindezzel a berni OSS is tisztában volt, és Dulles a magyarok leválasztását csak akkor látta reális tervnek, ha a szövetséges csapatok partra szállnak a Balkánon.

Joó András a Kállay Miklós miniszterelnök külpolitikájáról írt alapos monográfiájából azt is tudjuk, hogy a beugratás, azaz az ország megszállása kiprovokálásának veszélyével a magyar fél is tisztában volt, és ezek szerint folytatta a tárgyalásokat.

A Veréb-misszió

Ami a konkrét katonai együttműködést illeti, a berni OSS azt szerette volna, ha egy amerikai megfigyelő jöhetne az országba, aki rádió-adóvevőn keresztül jelenthetné a német csapatmozgásokat. A magyar fél azonban hónapokig még ehhez sem járult hozzá.

1944 január vége felé azonban egyre aggasztóbbá vált a hadi helyzet, és várható volt, hogy Magyarországot szovjet csapatok fogják megszállni. Ekkorra már Kállay is belátta, hogy nincs esélye annak, hogy angolszász ejtőernyős hadosztályok fogják az országot megszállni. Lassú, de észrevehető fordulat következett be, és Kállay egy magyar–szovjet katonai megegyezés előkészítését fontolgatta. Februárban Dulles is azt közölte, hogy megpróbál közvetíteni az amerikai kormányon keresztül a Szovjetuniónál, hogy azok csapatai magyar passzivitás, illetve a németekkel való szembefordulás esetén ne lépjenek magyar területekre. Ghyczy Jenő külügyminiszter azonban ezt még elvi szinten sem volt hajlandó elfogadni. Ahogy fogalmazott: „német-orosz alternatívában nem optálhatunk németek ellen és azonosíthatjuk oroszokat angolszászokkal”. Majd hozzátette: az a javaslat, hogy „elszakadjunk, illetve szembe forduljunk németekkel részünkre komoly segítséget nem jelent”, és „a németeknek egyedül aligha tudnánk sikerrel ellenállni”.

Február végére, több mint öt hónapi egyeztetést követően abban állapodtak meg a felek Bernben, hogy egy amerikai tisztet fogad a magyar fél, aki hírszerzői tevékenységet végez, információkat továbbít, és egy kedvező katonai fordulat esetén összekötő szerepet játszik a magyar vezérkar és a szövetséges hadseregek főparancsnoksága között.

Borhi állításának alapja egy egységes szövetséges terv, ám Peterecz Zoltán angol nyelvű tanulmányából tudjuk, hogy a Veréb-misszió tervét még a hírszerző közösségen belül is ellenérzéssel fogadták, főleg a lisszaboni katonai hírszerző részleg vezetője és az OSS algíri részlege ellenezte. Joó András már idézett munkájában pedig megállapította, hogy „Dulles és Tyler autonóm módon tevékenykedtek”, és

az OSS képviselői egyre zavarosabban, ellentmondásosabban nyilatkoztak, [...] mindenki magát állította be illetékesnek.

A brit hírszerzésnek küldött 1944. márciusi OSS távirat egyébként feketén-fehéren leírta, hogy a Veréb-missziónak nem volt felhatalmazása, hogy békeajánlatokat tegyen vagy fogadjon el. Évtizedekkel később Dulles pedig azt állította, hogy a misszió minimális célja katonai hírszerzési információk szerzése volt, a maximális cél, hogy meggyőződjenek, mennyire vehetők komolyan a magyar tárgyaló felek. Az akciót később elemző OSS jelentés szerint pedig a Veréb-misszió „rosszul volt tervezve és kivitelezve, és teljesen figyelmen kívül hagyott bizonyos hírszerzési alapelveket”. A koordináció hiányát pedig mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a magyar katonai vonallal kapcsolatban levő isztambuli OSS kirendeltség még csak nem is tudott a Veréb-misszió érkezéséről. Borhi sarkos és új dokumentumokkal eddig alá nem támasztott állításaival ellentétben tehát

a Veréb-akció egy limitált célú és sikertelen amerikai hírszerzési akció volt.

Mi vezetett a megszálláshoz?

Érdekes kérdés, hogy a német megszállási tervekről hónapok óta tudó, azokkal számoló magyar fél nem követett-e el taktikai hibát, amikor beleegyezett egy alacsony szintű, de következményeiben mégiscsak szintet lépő kapcsolatfelvételbe. Ahogy arra Joó András rámutatott, a magyar vezetés elgondolása talán az lehetett, hogy egy későbbi lehetséges kiválás alkalmával legalább minimális angolszász jelenlét legyen az országban.

A Veréb-misszió németekre gyakorolt hatását nehéz pontosan felmérni, de az biztos, hogy nem érte őket váratlanul, hiszen mind az isztambuli tárgyalásokról, mind pedig a tiszt érkezéséről jóval előre és részletesen tudtak. A lelepleződésről pedig nemcsak a magyarok, hanem az OSS és amerikai katonai hírszerzési kirendeltségei is rendelkeztek információval. A misszió provokációs vagy németeket felbátorító hatása így messze nem lehetett olyan mértékű, mint amit Borhi neki tulajdonít. Jól példázza mindezt, hogy Ghyczy külügyminiszter február végén külön felhívta arra a figyelmet, hogy amennyiben a leszállás nem történik teljesen titokban, ami „a jelenlegi nagy légi forgalom által kiváltott fokozott ellenőrzés következtében valószínűtlen, németek közreműködésével fogják kihallgatni és a németekre való tekintettel kénytelenek leszünk őket egy időre legalább formailag hadifogolyként kezelni”.

A német megszállás indítékai, ahogy azt Ránki György, Ian Kershaw, valamint Christian Gerlach és Götz Aly könyveiből tudjuk, rendkívül sokrétűek voltak. Hitler döntéseiben közrejátszottak gazdasági, geostratégiai-katonai, közlekedéstechnikai és hatalompolitikai szempontok. És természetesen egy indokként szerepelt a magyar fél hosszú hónapok óta tartó kiválási politikája. Érdekes adalék, hogy a megszállást követően a Veréb-misszió politikai ürüggyé vált, a németek ugyanis úgy akarták beállítani, hogy a magyar vezérkar provokálta ki a megszállást.

A Borhi által kiváltott vitának önmagán túlmutató jelentősége is van:

beindíthatja azt a folyamatot, ami talán elvezet oda, hogy Magyarország német megszállásáról egy – feltehetően – többszerzős összefoglaló és értékelő mű szülessen. Mert rendszerváltás ide, kutatás szabadsága, a (külföldi) levéltárak megnyílása és a 2014-es emlékmű-vita oda, Ránki György 1968-ban megjelent, majd 1978-ban kibővített monográfiája óta nem született modern feldolgozás történelmünk eme sorsfordító eseményéről.

Gellért Ádám mostani írásával a német megszállás hátterével kapcsolatos vitát az Indexen lezárjuk. A vitát ugyanakkor szívesen folytatjuk tágabb keretben: Magyarország 20-21. századi kényszerpályáival, a nagyhatalmi erőpolitika által meghatározott mozgástérrel, a „Nyugat” és a közép-európai térség ellentmondásos viszonyával kapcsolatos írásoknak szeretnénk helyet biztosítani.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!