Eszter, Eliza
10 °C
21 °C
Index - In English In English Eng

Volt világútlevelünk, de a szomszéd faluba nem mehettünk át

fortepan 66757
2019.05.16. 21:14
Vas megye több mint 170 kilométeres szakaszon határos Ausztriával, ez nagyjából a fele a teljes osztrák–magyar határszakasznak. Az 1945 és 1990 közötti időszak nagy részében már a határsáv megközelítése is engedélyköteles volt. Volt időszak, amikor a határ menti községekben élőknek még arra is figyelniük kellett, hogy időben hazaérjenek a munkából. Taposóaknák, szögesdrótok, trükkök, tűzharcok történetét idéztük fel a hármas határban és egy hegy oldalán, aminek a csúcson túli lankái már Ausztriában vannak.

A magyar–osztrák határ 366 kilométer hosszú, ezen két megye, Vas és Győr-Moson-Sopron osztozik, szinte pontosan fele-fele arányban: mindkét megyének nagyjából 180 kilométernyi határszakasz jut. De ha azt a szót halljuk, hogy vasfüggöny, nem csak a megye neve miatt juthat először Vas az eszünkbe.

Vas és Sopron

Bár 1989 júniusában Horn Gyula magyar és Alois Mock osztrák külügyminiszterek Sopronnál vágták át a drótkerítést, majd augusztusban az Európa kettéosztottsága ellen demonstráló páneurópai pikniket is Sopron közelében rendezték, Vas sokkal jobban megszenvedte a határzár évtizedeit.

Ez a megye ugyanis két olyan országgal határos – Ausztria mellett az egykori jugoszláv tagállam Szlovéniával –, amelyektől az 1945 és 1990 közötti korszak egyes időszakaiban ilyen-olyan határzárakkal, kordonokkal, szigorúan ellenőrzött határsávokkal el volt zárva. A hármas határon lévő néhány apró község, mint Apátistvánfalva vagy Felsőszölnök (utóbbiról annak kapcsán is írtunk már a Mi Vidékünk sorozatban, hogy hatszáz lakosára három határőrlaktanya is jutott), még a rendszerváltás éveiben is szigorúan elzárt térségnek számított.

Azért az igen abszurd volt, hogy 1989-ben, amikor már volt világútlevelünk, és bármikor átmehettünk a szomszédos Ausztriába, az innen bő tíz kilométerre lévő Felsőszölnökre még csak határmegközelítési engedéllyel vagy meghívóval lehetett bejutni.

Ez úgy működött, hogy a településtáblánál volt egy sorompó, annál állt két határőr, bemondtad, hogy kihez jöttél, az egyik felszállt a biciklijére, és eltekert a megnevezett családhoz. Ha ott tudtak rólad, akkor visszabiciklizett, és beengedett. Ha nem tudtak rólad, akkor indult a hatósági procedúra, hogy mit is csinálsz te néhány kilométerre az osztrák meg a jugó határtól” – mesélte Dancsecs Zsolt szentgotthárdi jegyző.

Dancsecs Zsolt született szentgotthárdi, de Budapestre járt egyetemre a nyolcvanas években. Így minden hazautazáskor alkalma volt megtapasztalni, milyen komolyan veszik a határsáv biztonságát a szervek: „Egy-egy úton akár két-háromszor is ellenőrizték a személyimet, a lakcímemet, hogy miért is utazik nyugat felé, az osztrák határ felé egy huszonéves, gyanús külsejű fiatal. Igaz, akkor valószínűleg minden fiatal gyanús külsejű volt, pláne, ha az osztrák határ felé tartott.”

Jugók és osztrákok

Vas megye ráadásul éppen a déli és a nyugati határsáv és határzár találkozásánál fekszik. A délivel Rákosiék a „nyugat láncos kutyájává vált”, azaz a Moszkvától függetlenedett, bár változatlanul kommunista Joszip Broz Tito vezette Jugoszláviától igyekeztek elzárni az országot. A magyar Maginot-vonalnak is nevezett bunker- és erődítményrendszer célja az volt, hogy a teljes jugoszláv határszakaszon, vagyis több mint hatszáz kilométeren fizikai zárat alakítsanak ki (erről szóló korábbi cikkünket itt olvashatja). Rákosiéknak ez a rém költséges lázálma – akkori árakon 7 milliárd forintot dobtak ki az ablakon a már az építése kezdetén is elavult „védvonal” kialakítására – Vas határából, a zalai Lentitől indult kelet felé. És mire elkészült, kezdhették is bontani.

Az igazi vasfüggönnyel a vasiak az osztrák határszakaszon találkozhattak. Itt szintén elkezdődött már a Rákosi-érában, 1948-ban a határ lezárása, a határsáv kialakítása, de igazából csak az 1956-os forradalom után durvult el a rezsim. Akkor már taposóaknákkal is sűrűn megszórták a határsávot – nehogy valakinek kedve támadjon az '56-os forradalom idején nyugatra menekült kétszázezer magyar példáját követni.

Határsáv nyugaton és délen

Az osztrák és jugoszláv határon hét megye huszonhárom járásának 512 települése került 1952-re a déli vagy a nyugati határsávba. Ezekre a helyekre – ne feledjük, az összes magyarországi település nagyjából egyhatodába – csak különleges engedéllyel lehetett belépni.

Vasban a körmendi járás 41, a szentgotthárdi járás 30, továbbá a kőszegi és a szombathelyi járás 20-20 települését, összesen 111 vasi községet és várost soroltak a határsávba (az aprófalvas megyében összesen 216 település van, tehát minden második a határsávban volt).

Erről már Szentgotthárdtól és a hármas határtól nagyjából 50 kilométerre északra, Felsőcsatáron beszél Goják Sándor, az általa alapított magánkiállítás, a Vasfüggöny Múzeum tulajdonosa-üzemeltetője. A hatvanas években ő maga is sorállományú határőr volt ezen a határszakaszon, 1965 és 1968 között szolgált a Felsőcsatártól északra lévő Kőszegen, majd a község szomszédságában lévő Pornóapátiban lévő határőrsön (ahol szintén jártunk az üres, hasznosítatlan vasi laktanyákat bemutató sorozatunkban).

A falu, ahol minden lakónak sorszáma volt

Felsőcsatár azért igazán különös hely, mert részben egy hegyoldalban fekszik. Ez az egész megyének nevet adó gyepvasérc miatt Vas-hegynek nevezett, a soproni borvidékhez tartozó hegy két országban (azon túl pedig négy település közigazgatási területén) fekszik. A hegy nyugati-délnyugati oldala Ausztriában van, a kelet-északkeleti pedig a magyar oldalon Felsőcsatárhoz és Vaskereszteshez tartozik. Errefelé egyébként a határsáv tele van szinte összenőtt falvakkal, mi sem jelzi ezt jobban, hogy amikor úgy érezzük, hogy tudunk egy rövidebb utat, végül nem a 8-as útról, Narda felől érkezünk, hanem Csajta, Csém és Pinkaóvár, azaz mai hivatalos nevén Schachendorf, Schandorf és Burg érintésével – vagyis Ausztriából.

Golyák Sándor
Golyák Sándor
Fotó: Németh Sz. Péter / Index

1990-ben még nem lett volna ilyen könnyű dolgunk, annyira nem, hogy akkor még magyar oldalról sem tudtuk volna felkeresni a baranyai születésű, ifista koráig az egyébként BM-csapatnak számító Újpesti Dózsában is focizó Goják Sándort. Illetve nem is volt könnyű dolguk azoknak, akik abban az évben a felsőcsatári szőlőhegyen nyitott étterméhez tartottak: csak a helyiek, illetve határmegközelítési engedéllyel rendelkezők juthattak át a Pinka-hídon felállított katonai ellenőrző ponton – idézi fel, honnan is jött a múzeum kialakításának ötlete.

A Vas-hegyet itt, a trianoni határon áttörő Pinka-patak hídja az elmúlt évtizedekben többször is fontos stratégiai pontja volt a rezsimnek (Trianonról és hét őrségi magyar falu kalandjairól a határokon oda és vissza ebben a korábbi cikkünkben olvashat bővebben.) Egy időben ezen a hídon állt a határőrség ellenőrző pontja, ahol a felsőcsatári lakosok nem akármilyen ellenőrzés után mehettek át a ma a soproni borvidékhez tartozó szőlőhegyre.

A faluban mindenki, akinek ingatlanja volt a hegyen, kapott egy sorszámot – akinek nem volt, az fel se mehetett oda, hiába hogy az egyik oldala még magyar terület –, a határőrség nyilvántartásában ez alapján tudták, hogy mi a neve, hol lakik, és hol van a szőlőhegyen telke (ez a rendszer működött a szomszédos Vaskeresztesen is). Ha felment a hegyre, a sorszámánál ezt jelölték. Sötétedésig – este nyolcig, nyáron este tízig – le kellett jönni, aki határidőre nem volt lenn, ahhoz azonnal indultak a határőrök, és szerencséje volt, ha megúszta, hogy a telkén elbóbiskolt némi borozgatás után.

Drótkerítés jobbról is, balról is

A határsávot több fázisban és többféle technikai eszközzel építették ki. Az első fázis, mint írtuk, 1948-ban kezdődött és 1955-ig tartott. Ebben az időszakban a teljes osztrák határszakaszra „leeresztették” a vasfüggönyt, bár ez még inkább faoszlop-függöny volt: hengeres faoszlopokkal szórták meg a határt, köztük hat négyzetméterenként hat darab taposóaknát helyeztek el, amiket nemcsak rájuk lépve, hanem úgynevezett botlódrótokkal is mozgásba lehetett hozni. A fa viszont gyorsan korhadt, az 1950-es közepére egyre több akna robbant fel magától – illetve akár kisebb testű állatok, nyúl, macska is működésbe tudta hozni –, így 1955-ben eldöntötték az aknák lecserélését. (A határzár persze nem nyújtott teljes védelmet a kommunista Magyarországnak, 1951-ben ezen a határszakaszon, Felsőcsatár térségében disszidált Karády Katalin.)

Az időzítés több mint pompás volt: a határsávot 1956 októberére sikerült aknamentesíteni (a hivatalos határidő szeptember 30. volt).

Szóval aki egy hónappal később a forradalom hevében vagy a forradalom leverése utáni elkeseredésében nekivágott a nyugatnak – becslések szerint két-háromszázezren lehettek –, az különösebb gond nélkül átjuthatott Ausztriába. Nem véletlen, hogy a hatalmát 1957 elejére megszilárdító Kádár-rezsim a korábbinál sokkal alaposabban felkészült a nyugati határ védelmére.

A vasfüggöny első változatának rekonstrukciója a Vasfüggöny Múzeumban
A vasfüggöny első változatának rekonstrukciója a Vasfüggöny Múzeumban
Fotó: Németh Sz. Péter / Index

Egyfelől azzal, hogy a sorállományú határőröket jellemzően a keleti országrészből hozták, akiknek fogalmuk sem volt, hogy hol járnak. Legendák szólnak például arról a szabolcsi kiskatonáról, aki egy éjszakai járőrből megszökött, ment hegyen át, völgyön át, mígnem egy nagyobb, kivilágított, számára kifejezetten fejlettnek tűnő településre ért, megörült, hogy ez már biztosan az ausztriai Oberwart (az amúgy magyarok lakta Felsőőr), bement az első nyitva tartó vendéglőbe, hogy „hurrá, szabad földön vagyok, mindenki a vendégem egy jó osztrák sörre” – és akkor kiderült, hogy Kőszegen van, és az étteremben történetesen ott ül a határőrparancsnok és a helyettese is. A szabolcsi kiskatonát másnap elszállították, „reggel elég csapzott állapotban láttuk utoljára”.

A határsávban élők helyismerete nyilván nagyobb problémát jelentett – ezek ellen kellettek az adminisztratív intézkedések. Például a felsőcsatári és vaskeresztesi megoldás, a sorszámozás, vagy az, amit Pornóapátiban csináltak. Azt a települést a Kádár-korszakban két oldalról vette körül a határzár: nyugat felől drótkerítés azért, hogy a helyiek ne akarjanak arra elindulni – Ausztria annyira közel van, hogy amikor ott jártunk, a község központjában egy táblán azt láttuk, hogy a legközelebbi ATM egy osztrák bankfiókban van –, míg kelet felől elektromos zár, hogy a település közelébe se jöhessenek olyanok, akik esetleg disszidálni akarnak. A pornóiaknak pedig, ha bárhová elindultak, akár boltba, akár csak a mezőre dolgozni, vinniük kellett a személyit és az úgynevezett „ötszáz méteres igazolványt”, ami feljogosította őket, hogy a határsávban tartózkodjanak.

Taposóakna, taposott könyök

A Kádár-rendszer első éveiben a határzárat a korábbinál magasabb műszaki színvonalon alakították ki: fa helyett betonoszlopokból készült az új határzár, az aknamezőt a korábbi 2 helyett 5 méteres sávban alakították ki, a korábbinál sokkal több taposóaknával, illetve az aknamező előtt még egy nyomsáv is volt, ami mellett műszaki zárat is kiépítettek, de még földbe ásott megfigyelőállásokat is kialakítottak a határőröknek. A teljes osztrák határon 1959 végére fejezték be ennek a korábbinál sokkal alaposabb vasfüggönynek a kialakítását, de természetesen ez sem szegte kedvét azoknak, akik nyugatra akartak szökni.

Voltak, akik az erdőben, gallyakból ácsoltak maguknak létrát, miután napokig készültek az átkelésre (egy ilyen létrát a Vasfüggöny Múzeumban is kiállítottak). Voltak köztük, akik sikerrel is jártak, de voltak olyanok, akik néha blőd okok miatt buktak meg. Volt olyan határsértő, aki rálépett a földben, vízóraakna-szerűen kialakított megfigyelőállásban amúgy épp szundikáló határőr kezére, így hiúsult meg a szökési kísérlete. A hatvanas évek második felében megkezdődött a taposóaknák végleges felszedése, miután egy 1965-ös árvízben az aknák egy részét a megáradt folyók átsodorták osztrák oldalra, ahol többeket, főleg gyerekeket csonkítottak vagy öltek meg az aknák. Goják Sándor ezért is mondja, hogy „az osztrák határ nem volt veszélyes, mi tettük azzá”.

Az aknamentesítés 1968 végére fejeződött be, ez is számos áldozattal járt. „A kiskatonáknak kétnapos aknaszedő tanfolyamot tartottak, aztán a több száz katonát kiengedték a területre, 30-35 négyzetmétert kellett naponta átkutatniuk, többen meghaltak, sokan szenvedtek el eközben végtagcsonkulást.” 

Lelőlének, mint egy kutyát

A vasfüggöny történetének utolsó szakasza az úgynevezett S-100 elektromos jelzőrendszer 1966 és 1970 közötti telepítésével kezdődött, és tartott 1989-ig. A szovjetektől importált, általuk a pakisztáni határon használt rendszert nem közvetlenül az országhatárra telepítették, hanem a határ vonalától legalább 50, de helyenként több száz méternyire is. Így ha a határőrsökön bárhol beriasztott a rendszer, volt idejük odaérni, és elfogni a disszidálásra készülőt.

Persze a határon átjutásra minden korban számos kísérlet volt. Volt rúdugró, aki az erdőben talált hosszú ágból faragott „rúddal” próbálkozott. Volt egy páros, akiknek amúgy volt különleges engedélyük, hogy teherautóval áruszállítást végezzenek a határsávban, ők teherautóval törték át a határt, majd az autó motorháztetejéről próbálták átugrani az aknamezőt – a sofőrnek sikerült átugrania az úgynevezett senki földjére, ahol egy bokorban tudott megbújni, egy üldözője majd rá is lépett a kezére, a társát azonban lelőtték. Az ügyből azonban „hatalmas balhé volt, az osztrákok hetekig keresték az átrepült lövedéket vagy lövedékeket, hogy bizonyíthassák, átlövés történt a határon”.

Hány tűzharc volt 1948 és 1989 között a vasfüggönynél? Hány disszidálni készülő halt meg ezekben, és hány határőr (mert ilyenre is volt példa)? Hány embernek sikerült átjutnia? Hány embert fogtak el, tartóztattak le, és mi lett később az ő sorsuk? Ezekre a kérdésekre, vagyis a többségükre nincs válasz.  „Az adatokat 5 évente megsemmisítették, ezért pontos számokat soha nem fogunk megtudni a sikeres és az elbukott határsértési kísérletekről” – mondja Goják Sándor. Az ezen a határszakaszon meghalt határőrök számát lehet tudni, közülük volt, aki disszidensekkel vívott tűzharc áldozata lett, volt, akit akna ölt meg, volt, akit a már említett áradás sodort el, nekik fényképes tablón állított emléket a Vasfüggöny Múzeum.

11
Fotó: Németh Sz. Péter

Amely egy kis szakaszán a mostani határkerítést, a szerb–magyar és a horvát–magyar határ egyes részein kihelyezett gyodát is bemutatják – évtizedeken és rendszereken átnyúló keretbe helyezve ezzel a magyar vasfüggönyök történetét. De nem jut időnk ezen elmélkedni, mert Sándor kifelé menet elmeséli két nyolcvan év körüli férfi történetét: egyikük határőrparancsnok volt, a másikuk korábbi határőre, beosztottja, aki később disszidált, menekülése közben a parancsnoka rá is lőtte.

Amikor 1990 után visszajött, bement a volt parancsnoka törzshelyéül szolgáló kocsmába, odament a fröccsözgető egykori feljebbvalójához, és emlékeztette, ki is ő. Amikor a volt parancsnok ráismert, nekiszegezte a kérdést, hogy ennyi idő távlatából, és ebben az új korban, hogy érzi, jól döntött-e, amikor utánalőtt menekülés közben, és mit tenne ma, a nyugalmazott határőr az ujjaival pisztolyt mutatott, és azt mondta:

Most is ezt csinálnám. Lelőnélek, mint egy kutyát.

(Borítókép:  Közúti határátkelő Sopronnál 1982 környékén – forrás: Fortepan)

Ezt az anyagot az Index olvasóinak támogatásából készítettük.