Izsó
20 °C
30 °C
Index - In English In English Eng

Vérszagtól vadult tömeggyilkos a hódmezővásárhelyi határban

HUSZ9339
2019.07.25. 19:57
A Tanácsköztársaság végnapjaiban 56, lényegében véletlenül kiválasztott embert végeztek ki Hódmezővásárhelyen. Helyi parasztpolgárok, összefogdosott járókelők, baloldaliak és a politikai felfordulást távolról figyelők estek áldozatul egy, a bevonuló románokhoz átállt magyar katona vérengzésének. Berényi, a magát városparancsnoknak kikiáltó tömeggyilkos és a tanyánál agyonlőtt vásárhelyiek tragédiája 1919. július 25-én, éppen 100 éve történt.

A várostól néhány kilométerre Orosháza felé, a hódmezővásárhelyi határ tanyavilágában ma is áll egy inkább kúriának beillő kissé romos, de láthatólag jó adottságú épület. A ház körül a maga kuszaságában is megkapó kert, körülötte kukoricás, a bokrok közül néhány hete született kiscicák kíváncsiskodnak elő. Idilli kép lenne, ha a látogató nem látja a ház oldalfalán lévő emléktáblát. Ez a most csütörtökön kereken száz éves tragédiára emlékeztet, arra a bestiális tömeggyilkosságra, melynek 56 ártatlan ember esett áldozatul a román megszállás idején.

A ház akkor Nagy Dezső vásárhelyi ügyvéd tulajdonában állt. A módosabb polgároknak akkor is erre, Székkutas irányában voltak a birtokaik, és az orvos háza körül – ezt visszaemlékezésekből tudjuk – akkor is kukorica termett, épp úgy, mint ma. A kukorica levele azonban azon az 1919-es július 25-én vértől és agyvelőtől lett mocskos. A tanyaépületet – a szocializmusban a Marx Termelőszövetkezet irodája működött itt, a bejárat felett ma is ott a TSZ címere – 1919-ben román megszálló katonák vehették birtokba. Amit biztosan tudunk, hogy idehajtották, és az épület pincéjébe zártak több tucat vásárhelyi férfit, akiket aztán kiparancsoltak, hogy golyószórókkal a saját maguk ásta sírba lőjék őket. Az áldozatoknak ugyan van emlékművük is, de sokan Hódmezővásárhelyen sem tudják, ki az az 56 mártír, akikről a városi piac közelében utca is van elnevezve.

A hódmezővásárhelyi Emlékpontban most egy kis kiállítás is látható a Berényi-féle tömeggyilkosságról és az 1919-es román megszállásról; minket is Nagy Gyöngyi, a múzeum történésze kalauzolt a helyszínre. A román csapatok 1919. április 30-án szállták meg Hódmezővásárhelyt. A város már így is eleget szenvedett, arányaiban itt, a Dél-Alföldön özvegyültek meg a legtöbben a háborúban, Vásárhelyen majd minden tizedik férfi odaveszett 1918-ra.

A román megszállás váratlanul érte az amúgy is többszörösen kivérzett tanyavilágot.

A fogatosok mondták, hagy gyünnek a románok Orosháza felül. Sóshalmon, Imre Ernő kovácsmestör előtt állt mög ëgy elrekvirált kocsi, amelyikön sok román ült. Az ëgyik ösmerős volt. Komán Gergő volt. Együtt szolgáltam vele Galíciában, a 24-es gyalogezredben. Most román katonaruhában volt.

– Mi járatban vagytok? – kérdöm a komátul.

– Földet foglalni gyüttünk.

– Nektök nincs elég Erdélyben?

– Van, de az csupa hegyes. Nekünk mög jó termőföld köll.

– Osztán, soroztak, vagy önként jelentköztél?

– Önként, mert 5 holdat adnak érte az elfoglalt földbül.

Többet asztán nem is beszélt, mert a többiek is lëugráltak a kocsirul, és kezdték kijelölni a határt.

– emlékezett vissza egy szemtanú, Kiss Ferenc parasztember.

Nem sokon múlt, hogy a város Makóval és a környező falvakkal együtt tartósan román kézbe kerüljön, hiszen Románia a Tiszáig jelentette be a területi igényét. Az állandó rekvirálások a nagy hírű rostagyártól a kisemberek összekuporgatott pénzéig mindent érintett, de különösen a tanyákat fenyegette: a hivatalos kimutatások szerint összesen 340 vagon búzát és rozst, még több árpát és kukoricát, 5182 jószágot vittek el Hódmezővásárhelyről. A román katonák főleg éjszakánként járták a házakat. Fegyverrel vették el a parasztok pénzét, ékszereit, ruháit - a gazdák volt, hogy inkább befalazták az állatokat az istállóba, a fiatalok pedig „tambura bálokba” jártak össze, mert egyben kevésbé mertek beléjük kötni a Nagy-Romániát éltető katonák.

Gyakran mögtörtént, hogy a magyarokat azért is mögbotozták, ha nem köszöntek előre a román tisztöknek.

Amikor az a hír terjedt el, hogy a Tanácsköztársaság vörös hadserege ellentámadásra készül, a román csapatok ideiglenesen elhagyták Vásárhelyt, két nap múlva azonban, amint kiderült, hogy csak egy komolytalan méretű egységről van szó, visszajöttek, és a mártélyi csatában meg is ütköztek a vörösökkel. Ezekben a napokban tűnt fel a városházán a Berényi Lászlóként bemutatkozó ismeretlen, 25 éves férfi. A magyar hadsereg olasz fogságból szökött tiszthelyettesének mondta magát, a helyiek úgy tudták, hogy már két hónapja a vásárhelyi tanyavilágban bujkált. A visszaemlékezések szerint piszkos, szurtos ruhában kódorgott, különféle rablásokat is a számlájára írtak.

Július végén Berényi a román megszálló csapatok szolgálatába állt. Ez nem volt ritka: a  románok más magyar katonaszökevényeket is befogadtak, sőt, Szenti Tibor helytörténész, az 1919-es hódmezővásárhelyi tömeggyilkosság kutatója szerint közönséges bűnözőket is román mundérba bújtattak, és a legpiszkosabb munkát velük végeztették el. Berényit különösen kegyetlen alaknak írták le. Pár nap múlva már román hadnagyi egyenruhában intézkedett, beköltözött a volt tiszti klub épületébe, ahol berendezte hadiszállását és inkvizíciós irodáját, és kiírta az ajtaja fölé:

Vásárhely város rendőrparancsnoka.

Szenti kutatásai szerint Berényi pár napos vásárhelyi ámokfutása alatt az ékszerektől a csontnyelű sétabotig mindent összerabolt, ami csillogott”. Tárgyak mellett azonban embereket is nagy számban begyűjtött. Egy fiatal lányt, Arany Máriát szemelte ki a menyasszonyának. A korabeli újság szerint:

Berényinek vasárnap volt az eljegyzése egy vásárhelyi lánnyal. Az eljegyzés nagy dáridó mellett folyt le, a leány nem akart hozzá menni, azonban a leány szüleit azzal fenyegette meg, hogy ki fogja irtani az egész családot, ha a leányt nem adják hozzá.

De nem csak nőt akart. Amint hatalomhoz jutott, állandó kísérőjével, egy Nagy Géza nevű fényképészsegéddel túszszedésbe kezdett: városi polgárokat és parasztokat, a legkülönfélébb rendű és rangú embereket gyűjtöttek össze a városházán, akikért váltságdíjat követeltek. “... gyereket, öreget, mindenkit összefogott, aki benne ellenszenvet váltott ki, valamilyen ellenállást fejtett ki, vagy bármilyen okból neve, személye üldözendővé vált” – írta róla Szenti Tibor.

A túszszedés ürügye az volt, hogy az elfogottak állítólag fegyvert fogtak a román katonákra, netán kommunisták voltak – valójában azonban a fegyveres ellenállás, lincselések története légből kapott volt, a Tanácsköztársaság alatti helyi vezetők pedig az egyébként fontos agrárszocialista bázisnak számító környéken ekkor már nem nagyon voltak a városban.

Bödön disznózsír, pálinka, női köpeny: egy mártélyi kereskedő kárbejelentő jegyzéke a román időkből.
Bödön disznózsír, pálinka, női köpeny: egy mártélyi kereskedő kárbejelentő jegyzéke a román időkből.
Fotó: Hegyi Endre I. világháborús gyűjteménye

Volt, akiket a következő napokban a családjuk ki tudott váltani a fogságból, a többieket azonban július 25-én román katonákkal és golyószórókkal kísérve menetben indították a városon kívülre. Mire az ügyvéd tanyájához értek, a több, mint 40 fogolyhoz még újabbak kerültek, utcai járókelőket, bámészkodókat tettek a menetbe; volt paraszt, akit a saját kapujából rángatták be a sorba.

Azon a napon rossz idő volt, esött az eső. Az eget figyeltük, hogy tudunk-ë mán aratni, amikor géppuska kattogást hallottunk a szomszédbul. Mindjárt mondta a gazda, hogy mán mëgint itt vannak az oláhok, oszt nem lösz máma aratás. Úgy is lött.

– emlékezett vissza a már idézett Kiss Ferenc, aki a harmadik tanyaszomszédnál volt részes azon a nyáron. A tanyán három túszt azonnal agyonlőtték, a többieket a pincébe zárták. A korabeli újságcikkek szerint ők ekkor már tudták, hogy mi vár rájuk:

Egyik a pince falára, másik egy-egy kis cédulára írta: „itt voltam, 5 perccel halálom előtt, isten veled édes anyám, családom!”.

A foglyokat Berényi vezényszavára a román katonák legéppuskázták, a sortűz után 56-an maradtak holtan a vásárhelyi határban.

„A foglyokkal előbb mögásatták a sírjukat, azután lűtték lë űket. A legtöbbnek a fejit lűtték szét. A kukoricalevelekön ott volt a sok vér, mög az agyvelő. Voltak, akik nem kaptak halálos lüvést. Amikor rájuk húzták a földet, a föld még percökig mozgott fölöttük. Úgy köllött temetni, hogy a gödörbe ëgy sor embört raktak, azután rájuk ëgy sor földet, még mindönki bele nem került” – mesélte egy másik szemtanú, Tóth Jánosné Szűcs Margit.

A gyilkosság után a román parancsnokság elhatárolódott a tettesektől, azt mondták, Berényiék felhatalmazás nélkül, önhatalmúlag követték el a rémtettet. Hogy ez mennyiben volt így, nem egyértelmű, az biztos, hogy egy román főhadnagy biztosította számára a katonákat, akik Berényi parancsára végrehajtották a kínzásokat, kivégzéseket is. Szenti Tibor értelmezésében a román hadsereg a népharagtól félve csak a felelősséget akarta elhárítani magától, mindenesetre öt nappal a tömeggyilkosság után Berényinek és társának is meg kellett halnia. Őt és a segédjét is összeverték, és még azon az éjjelen kivégezték őket a hódmezővásárhelyi Faszínháznál.

Szerdán éjjel fél 10 órakor halálosan sújtott le a földi igazságszolgáltatás keze Vásár­helyen két szélhámos, bűnös emberre. Akik... vérlázító kegyetlenséggel ártatlan emberek vérét ontották... A felizgatott nép megnyugtatására szerdán este 7 órakor deresre húzták Berényi László alhadnagyot és Nagy Géza fényképészt és súlyos büntetéseket mértek rájuk. Azután meggyóntatták őket; féltízkor egy eskort tiszti parancsnokkal a Népkertbe kísérte le a két elítéltet s a színház jobb sarkához állítva, agyonlőtték őket sortűzzel

– számolt be a száz évvel ezelőtti újság.

Az áldozatok – nem mindenkit sikerült azonosítani, kilenc vörös katona is a kivégzettek között volt, őket nem ismerjük név szerint, ahogy a sírjuk is ismeretlen – többsége helyi szegény ember volt. A halottak listáján a nevük mellett fel van tüntetve a foglalkozásuk is: asztalossegéd, cipésztanonc, kereskedősegéd, a legnagyobb számban földművesek, de volt köztük egy fürdőmester és egy vásári mutatványos is. Bár Berényiék névleg a baloldaliakon akartak bosszút állni, ők akkor már nem nagyon voltak a városban, így maradtak a véletlenül kiválasztott egyszerű szegényemberek és a helyi agrárproletariátus nincstelenjei.

Az áldozatokból 1945 után így is baloldali mártírt csináltak, azt hangsúlyozva, hogy a Tanácsköztársaság bukása miatt kellett meghalniuk. A gyilkosságok helyszíne, a hajdani Nagy-tanya közelében, az országút mellett a proletárdiktatúra 50. évfordulóján emlékművet is emeltek, ma is ez az 1969-es betontömb az 56 vásárhelyi áldozat mementója, csak a szöveg változott: ma már a román megszállás áldozataiként emlékeznek rájuk.

Berényi egyik áldozatának, Szilágyi Albertnek az unokája, Kámvás Sándor balladát is írt a tömeggyilkosságról. Szilágyi Albert balladájának a részletével búcsúzzunk száz év után:

Románok ágyúja

dübörög, dübörög.

Bojárok cinkosa

városba' lődörög.

Városba' lődörög,

vérszagtul vadulva

lesi, hogy fekhelyet

kinek vessön sírba.

Hejj, Berényi hadnagy!

Öleget, öleget,

átkozzák a neved

nyelik bús könnyüket.

Nyelik bús könnyüket

lopott lovad láttán;

korbáccsal kezdbe

nyargalászol járdán.

Sok fényös hintóval,

gangosan, puccosan

céda mönyecskéket

hurcoltad borosan.

Hurcoltad borosan

vérös terveidet;

bojárnak hány fejjel

töhecc majd öleget.

Magyar civileket botozó román katonák valahol a Tiszántúlon, 1919.
Magyar civileket botozó román katonák valahol a Tiszántúlon, 1919.
Fotó: rubicon.hu

Köszönjük a hódmezővásárhelyi Emlékpont és Nagy Gyöngyi történész segítségét.