Cecília
7 °C
12 °C
Index - In English In English Eng

Megvan a zsidó, fültövön lőttem, azonnal vége lett

RomanianCavalryBudapest.png
2019.09.27. 23:40
1919. augusztusában gyilkolták meg a fehérterror eddig név szerint feltárt 625 áldozatának körülbelül a felét. A tiszti különítmények tagjai közül kikerült elkövetők egyetlen hónap alatt több mint 300 emberrel végeztek. Miért, kinek a parancsára követték el ezt, és mi volt ebben Horthy felelőssége?

Éppen akkor szakadt le a kötél a Tószeghy-Freund Albert alatt, aki a talpára esett, nem dőlt el a földön, csak kissé előrebillent és egy fél lépést tett előre. Én körülbelül hat méterre lehettem az akasztástól és hallottam, mikor azt mondotta: Mit csinálnak velem?

- emlékezett vissza az 1919. augusztus 28-i fonyódi nyilvános akasztásra a kegyetlen eseménysort végignéző több száz ember egyike. Ekkor már másodszor próbálkoztak az áldozat kivégzésével, de megint elszakadt a kötél. Kerítettek egy drótot, Tószeghy nyakába hurkolták és kirúgták a ládát a lába alól. Ezúttal már sikerrel.

A Nemzeti Hadsereg területfoglalása román segítséggel

A Tanácsköztársaság terrorja után 1919. augusztusában zűrzavaros állapotok uralkodtak az országban. Miután a román csapatok fegyveres győzelmét követően a Tanácskormány lemondott, vezetői pedig zömmel elmenekültek az országból, az ország fokozatosan megszállás alá került. A román csapatok bevonultak Budapestre és puccsal hatalomba segítették a Fehér Ház elnevezésű szervezet tagjait. A Friedrich István vezette kormányt az antant azonban nem ismerte el: „a kormány nem a nép akaratából létesült, hanem egy rendőr-csoport által végrehajtott államcsínynek köszönheti létét” – írta Clemenceau, a békekonferencia elnöke augusztus 23-án.

Az ország másik hatalmi centruma Szegeden volt, ahonnan a Horthy Miklós vezette Nemzeti Hadsereg augusztus 4-én indult el a Dunántúlra. A pár ezer főre rúgó magyar alakulatok mozgását a román parancsoksággal koordinálták, együttműködtek, és minden fegyveres összeütközést kerültek. Augusztus 9-én – demonstrálva Horthy önállósodási szándékát – a Nemzeti Hadsereg Fővezérsége kivált a budapesti Hadügyminisztérium kötelékéből. A csapatok átkelve a Dunán, megszállták Tolna, Baranya és Somogy megyéket. Horthy augusztus 12-én érkezett Siófokra, majd a megyékben kerületi katonai parancsnokságokat szerveztek. Megkezdődött az ország “bolsevik terror alól való felszabadítása”.

Büntetőexpedíció

Augusztus 3-án délután 4 órakor a szegedi reáliskola épületében tartózkodó vezérkari főnökség épületben Soós Károly tábornok azt a bizalmas parancsot adta Prónay különítményes parancsnoknak, hogy „útközben mindenütt rendet teremtve a főkolomposokat statáriálisan végezzük ki”. Prónay a felelősség kérdését firtatva, írásban is kérte a parancsot, de miután azt Soós „ravaszul mosolygó arccal megtagadta”, Prónay magában nyugtázta, hogy „amit ti, felelősek nem mertek írásba adni, azt mi a nélkül is el fogjuk végezni”.

A szavakat tettek is követték, Prónayék augusztus 5-én Szatymazon 11 embert végeztek ki. Prónay naplóbejegyzése szerint már többen lógtak a fákon, amikor a tiszti különítmény egyik tagja, Salm Hermann, a kisteleki direktórium volt elnökét, Fekete Józsefet vezette a fák alá, „csak úgy, könnyen, mint egy vizslát, maga mellett sétáltatta, csupán a kabátjának ujját fogta lazán”

A férfi a borzalmas látványtól megiszonyodva, kiszakította magát őrzője kezéből és futásnak eredt. Többen utána iramodtak, nem sokkal később Bibó Dénes hadnagy lihegve jelentette, hogy

megvan a zsidó, éppen oldalt szaladt nekem a sűrű kukoricásban, fültövön lőttem, azonnal vége lett.

A románokkal való kényszerű együttműködés miatt Prónay két napig csak járőrözött. „Sajnos nem fejthettünk ki olyan tisztítómunkát amilyent kellett és szerettünk volna megtenni a kapott utasítások értelmében, mert éppen ebben az oláh csapatok nyugat felé való igen gyors előrenyomulása és széjjelterpeszkedése hátráltatott” – írta.

Prónay Pál katonai azonosítólapja
Prónay Pál katonai azonosítólapja
Fotó: Wikipedia

Augusztus 10-én Dunaföldváron a Korona vendéglőbe hívta össze a város polgárait, ahol beszédet tartott: „...rámutattam és kíméletlen szavakban szemük elé tártam ennek az apatikus népnek azt a bűnös gyalázatot, amellyel a kommün az ő zsidó szabadkőműves vezetőivel, keresztény vallásunkat és közerkölcseinket meggyalázta és sárba tiporta. E fölött napirendre térni nem lehet, mert ez véres bosszút követel”. Délután tisztjeivel megkoszorúzta a Dunaföldváron kivégzettek sírját majd „Ghiczy százados az ő ügyes modorában egy gyújtó beszédet tartott, amelyre azután a tömeg visszajövet már nekivadulva követelte a bűnösök kivégzését”.

Hét embert gyilkoltak meg, néhányukat kegyetlen kínzások után.

A különítmény egyes tagjai, akiket Prónay „puhalelkű, talán liberálisan gondolkodó és érző tisztnek” nevezett, kifogásolták Salm Hermann szadisztikus magatartását, aki az „elfogott kommunistákat túlmenve a határon megkínzott és megszekírozott, ha szabadjára hozzájuk fért”. Prónay megtiltott neki „mindenféle önhatalmaskodást, de főleg azon éretlen gyerekes tréfákat, amelyeket foglyokkal elkövetni mindig kész volt”, de keményen lehordta a neki panaszkodókat is: „nehogy még egyszer botrányt vagy szenzációt csináljanak olyan eseményből kifolyólag, melyeket egy büntető expedíciónál látnak vagy tapasztalnak, mivel ilyenekre úgyis el lehetnek készülve”. Kihangsúlyozta, hogy ha nem bírják, menjenek ministránsnak. „Szemet-szemért, fogat-fogért, nálam ez a jelszó” – tette hozzá naplójában.

Fehér terrorcsapatok

A budapesti belügyminisztériumba és a hadügyminisztériumba naponta érkeztek jelentések a súlyos atrocitásokról a polgári hatóságoktól, a kirendelt kormánybiztosoktól és az egyes csendőrőrsöktől. A hadügyminisztérium egyik osztálya már augusztus 14-én fehér terrorcsapatokról írt és kérte a Fővezérségtől a garázdálkodások beszüntetését. „Ezen osztagok felhívandók, hogy tettvágyuknak inkább az ország felépítésénél és újraszervezésénél adjanak közreműködésük által kifejezést” – próbáltak finoman a nemzeti érzésre apellálni.

A kivégzések híre futótűzszerűen terjedt. Talán ennek is köszönhető, hogy Prónay augusztus 16-án Lepsényben azt tapasztalta, hogy az egyik fogoly egy óvatlan pillanatban a cipőjében elrejtett bicskájával össze-vissza vagdalta a nyakát, nehogy felakasszák. Ez azonban nem jelentett akadályt. „A major melletti öreg tölgyfáknak ágai többet regélhetnének erről” – írta naplójában.

A gyilkosságokról hamarosan a sajtó is elkezdett cikkezni, információik egy részét kiugrott különítményes tisztek elbeszéléseiből nyerték, amit Prónay úgy értékelt, hogy ezek „a különítmény önfeláldozó munkájáról hamis adatokat szolgáltattak a zsidóságnak és az újságjaiknak, melyek azután az eseményeket tendenciózusan beállítva leközölték”. A lepsényi akció után Prónay Siófokra sietett, ahol naplója szerint Horthy melegen fogadta:

Már azt hittem, hogy az antant lefogott titeket. De csak végezzétek a tisztítómunkát így tovább, ahogy megkezdtétek.

Augusztus 22-én a hadügyminisztérium parancsot adott Fővezérségnek, hogy vonják vissza Siófokra a Prónay-századot, de semmi sem történt. Pár nappal később a „fehér-gárda” további önkényes népítéleteiről, kivégzéseiről és felekezeti jellegű atrocitásairól érkeztek jelentések. A Hadügyminisztériumban már attól tartottak, hogy az önkényeskedések nemcsak a jogbiztonságot fogják súlyosan érinteni, hanem a „csak részben kielégítő közbiztonsági viszonyokat anarchisztikus állapotok váltják fel”. Újabb táviratban tették világossá, hogy „a csapatok ezen eljárása a fennálló törvényekbe ütközik és a kormány intenciójának egyáltalán nem felel meg”.

Tömeggyilkosság Siófokon és Horthy felelőssége

Az önkényes és törvénytelen kivégzések Horthy főhadiszállását, Siófokot sem kerülték el. A városban több helyen is rögtönzött börtönök létesültek. Prónay leírása szerint

az összefogott szovjet ágensek, izgatók, kémek megtöltötték az erre a célra felállított fogdát Siófokon, ezért éjjelenként sokat kellett közülük a Balaton fenekére küldeni, hogy az utána következőknek helye legyen.

Augusztus 27-én hajnalban a siófoki Fő utcai Varasdi-Deutsch magtárban őrzött 40 foglyot kihajtották az utcára, a csoportot a városból kivezető út mellett körbe fogták, majd szuronnyal, rohamkésekkel és ólombunkókkal agyonverték. Amikor 1947-ben exhumálták a holttesteket, volt olyan csontváz, amely a gödörből kifelé kapaszkodva állt. Eközben kaphatta az ütést a fejére.

A kettős kommunikációt mutatja, hogy a tömeggyilkosság előtt fél nappal a hadügyminisztériumnak küldött táviratban a Fővezérség megígérte, hogy a „legerélyesebben intézkedett az iránt, hogy a karhatalmak mindennemű túlkapástól tartózkodjanak”. Konkrét eseteket nem említve, mintegy bagatellizálni próbálva a helyzet súlyosságát, megemlítették, hogy „ha itt-ott önkényeskedések fordultak elő, úgy ezekkel a mai körülmények között számolni kell, azonban ezen esetek is megtorlatlanul nem maradnak”. És ismét csak minden konkrétumot mellőzve külön kihangsúlyozták, hogy „mint megállapítást nyert, ezen esetek helytelen, a valóságnak meg nem felelő megvilágításban való feltüntetése közvetlenül érdekelt zsidók és kommunisták machinációja”.

A fennmaradt iratok azt mutatják, hogy a minisztériumok és rajtuk keresztül a Fővezérség napi szinten kapott részletes jelentést az atrocitásokról. Miért nem lépett fel Horthy kellő eréllyel csapatai nyilvánvaló és rendszerszintű atrocitásaival szemben? Prónay Pál szerint ebben az időszakban Horthy hatalmát azok képezték, akik szigorú nemzeti alapon állva a különféle különítményekbe tömörültek és a zsidókkal való alapos leszámolást követelték. „Horthynak tehát még egy ideig ragaszkodnia kellett hozzánk és éppen ezért akkor még nem is gondolhatott a büntető expedíciós csapatoknak a beszüntetésére sem, avagy a tiszti századok leszerelésére, mivel akkor ezen erősen antiszemita felfogású és érzésű tábor más valaki körül csoportosul és nem körülötte”.

Amnesztia a tömeggyilkosnak

Az előbb idézett fővezérségi táviratban és más fővezérségi parancsokban kilátásba helyezett felelősségre vonásra nem került sor. Sőt:

Horthy személyesen járt közben a cikk elején említett fonyódi akasztásokban részt vett férfiak ügyében.

Az igazságügy-miniszternek írt 1919. novemberi kérelmében Horthy arra hivatkozott, hogy az elkövetők „egy népítéletnek csupán végrehajtói voltak, akik egy község jogos felháborodásából származó ballépésért, [...] felelősséget nem viselhetnek”. Majd kérte, hogy haladéktalanul bocsássák szabadon őket, sőt gyorsan fejezzék is be a velük szemben indított büntetőeljárást, mert „igen fontos közérdekű és politikai érdekek” szólnak mellette.

A Horthy-féle beállítással szemben a fonyódi eset kivizsgálására kiküldött minisztériumi vegyesbizottsági jelentés már 1919. szeptemberében megállapította, hogy nem népítélet történt, a kivégzésekre a Prónay-féle tiszti különítményhez tartozó Bibó Dénes hadnagy felbujtására és hathatós közreműködésével került sor.

A Horthynak írt válaszlevélben az Igazságügyminisztérium udvariasan utasította el a politikai befolyásolást és kihangsúlyozta, hogy kedvezőtlen benyomást tenne a külföldi hatalmaknál, ha „míg a bolsevista bűntettesekkel szemben teljes szigorral lépnek fel, addig más természetű, igen súlyos bűncselekmények tetteseivel szemben tárgyi körülmények által nem indokolt enyhe álláspontra helyezkednek.”

Az Igazságügyminisztérium októberben azt is világossá tette, hogy „az önkényes kivégzést intéző, s annál közreműködő katonai személyekkel szemben a katonai bíróságok vannak hivatva eljárni”. Ilyen eljárás azonban nem indult. Sőt, Horthy a hatalma konszolidálása után 1921. novemberében kormányzói kegyelemben részesítette mindazokat, akik „magyar faj és nemzeti eszme ellen elkövetett cselekmények által felkeltett közelkeseredés és menthető felháborodás hatása alatt vagy abban a téves meggyőződésben, hogy cselekményükkel a magyar faj és nemzeti eszme érdekeit szolgálják, bűncselekményt követtek el”. Így az augusztusi és még számtalan későbbi bűncselekmény elkövetője elkerülte a felelősségre vonást, köztük a másik hírhedt különítményes parancsnok, Héjjas Iván is.

Horthy számára az augusztus a hatalmi bázis kiépítéséről és a megszállt terület pacifikálásáról szólt. Úgy tűnik azonban, hogy ebben a kezdeti időszakban a rendcsinálás drasztikus és törvénytelen formáját is megengedhetőnek tartotta. Nem akadályozta meg a parancsnoksága alatt álló tiszti különítmények atrocitásait, minimum szemet hunyt felettük, később pedig mentesítette őket a felelősség alól. Mint katonai parancsnokot és későbbi kormányzót ezért súlyos felelősség terheli.

A szerző történész, a Clio Intézet társ-ügyvezetője.

(Borítókép:  Román lovasság Budapesten 1919. Forrás: Wikipedia)