Ágnes
-4 °C
3 °C
Index - In English In English Eng

Egy pesti kerület, ahol cionisták és kiugrott nyilasok együtt végezték az embermentést

30951831 a88db1ac4a4f917b8717213538527141 o
2019.12.29. 21:11
75 éve, 1944. december 29-én 81 magyar ellenállót végeztek ki a németek. Az 1944-es magyar ellenállás gyenge volt, lassú és illúziókkal terhes - szokták mondani, de mit látunk, ha más országokéval hasonlítjuk össze? Milyen volt a kommunista partizánoktól a kiábrándult szélsőjobboldaliakig tartó ellenállás ideológiai profilja? És hogy kerültek egymás mellé Angyalföldön szökött munkaszolgálatosok és szélsőjobbos rongyos gárdisták? Bartha Ákos történész írása.

A második világháború alatt Magyarországon működő német- és náciellenes erők zavarba ejtően sokféle ideológiai háttérrel és motivációval rendelkeztek és nem alkottak monolit csoportot. Találni köztük liberális demokratákat, konzervatívokat, szociáldemokratákat, legitimistákat, cionistákat, fajvédőket, sőt aktív szélsőjobboldaliakat is.

A különböző csoportok ellenállás alatt is mást és mást értettek. Lehetett ez szellemi, adminisztratív, politikai vagy fegyveres rezisztencia, ami ráadásul sokfelé irányulhatott. Például a német megszállás, vagy éppen bármely idegen hatalom behatolása ellen, de jelenthette a nácizmus, vagy akár bármely diktatórikus berendezkedés elvetését. Ideológiailag pedig takarhatott fajvédő tartalmakat (pl. „svábellenességet”) vagy éppen a szociális és nemzeti forradalmat egyszerre hirdető nyilas mozgalom iránti ellenszenvet is. A való életben azonban leginkább e tényezők időben is változó arányú kombinációiról beszélhetünk az egyes csoportok és személyek esetében.

Az 1944. március 19-én bekövetkező német megszállás után az ellenállás elsőszámú politikai szervezete az 1944 májusában létrehozott Magyar Front volt, ami az ekkor Békepárt néven működő kommunista „vonalból”, a Kisgazdapártból, a Kettőskereszt Szövetségből és a Szociáldemokrata Pártból jött létre. A koalíció belülről sem volt – nem is lehetett – egységes, ám a Fronton kívül számos kisebb, az ernyőszervezetbe nem integrált, harcias szerveződés működött. Maga a Magyar Front azonban a nyilas hatalomátvételig a propagandára összpontosított, vagyis a harc előkészítését és nem annak kirobbantását tartotta céljának. Mindeközben tragikus módon peregtek a hónapok, ami többek között a vidéki zsidóság deportálását is eredményezte. A magyar ellenállást ebből a perspektívából szokás elmarasztalni egyrészt Horthy Miklós kormányzó iránti „illúziói”, másrészt a szervezkedés lassúsága miatt.

Horthy szerepének és a Kiugrási Iroda működésének ma már könyvtárnyi irodalma van, így ezúttal az idő kérdését vizsgáljuk meg nemzetközi kontextusban. Ebből a perspektívából azt láthatjuk, hogy a rendkívül tagolt francia ellenállásnak majdnem három évbe tellett az 1940. júniusi összeomlás után egy egységfront (az Ellenállás Nemzeti Tanácsa, a Conseil National de la Résistance) létrehozása, jelentősebb önálló katonai akciót pedig csupán a normandiai partraszállás (1944. június 6.) után tudtak kivitelezni.

"A varsói felkelés vége". Képes Vasárnap, 1944. 10. 31.
"A varsói felkelés vége". Képes Vasárnap, 1944. 10. 31.

Régiónkban, az 1939 márciusában létrejött Cseh–Morva Protektorátusban a kollaboráció olyan mérvű volt, hogy a csehszlovák emigráció az ügyvezető protektor elleni merénylettel gondolta felkorbácsolhatónak az indulatokat. A tervek részleges eredménnyel jártak: Reinhard Heydrichet 1942 júniusában meggyilkolták, a németek bosszúból több ezer embert megöltek, felkelés azonban csak Hitler öngyilkossága után, 1945 májusában tört ki Prágában. Az 1939 szeptemberében megszállt Lengyelország területén a kollaboráció nem volt opció, a varsói felkelésre mégis 1944 augusztusáig kellett várni. A Vörös Hadsereg passzivitása folytán a hősies vállalkozás leverése a város elpusztítását eredményezte. Ugyanennek a hónapnak a végén állt át a szövetségesek oldalára Románia, illetve tört ki a német bábállamként működő Szlovákiában a szlovák nemzeti felkelés.

Természetesen az ereje teljében lévő, 1939/40-es német haderőt és megtorlógépezetet, illetve annak 1944-es maradványait nem lehet egy lapon említeni, ahogyan a megszállási rendszer, illetve a németekhez fűződő viszony is különböző volt a felsorolt államokban. Az azonban mégis nyilvánvaló, hogy a földalatti szervezetrendszer kiépüléséhez, majd a belső hierarchia letisztulásához évek és nem hónapok kellettek. Erre Magyarországon nem volt idő. Lett volna ellenben idő bőven a német megszállásra való felkészülésre – ez azonban különböző okokból elmaradt.

A németek elleni fellépés kulcsdátuma 1944 augusztusa és szeptembere lehetett volna. Ezzel a a Várban is tisztában voltak, amint azt Lakatos Géza miniszterelnöki kinevezése (1944. augusztus 29.) és a nagy nehezen Moszkvába küldött békedelegációk is jelzik. Az átállásra azonban csak október közepén történt kísérlet. A rosszul megszervezett kiugrás meghiúsítása után a németek hatalomra juttatták utolsó honi tartalékukat, az általuk egyébként nem sokra tartott nyilasokat.

Az idő kérdését másképp is érdemes felvetni. Az 1945 után általánossá lett ideologikus és időben statikus megközelítés fasisztákra, antifasisztákra és hezitálókra osztotta a második világháború alatti magyar közéletet. Az ellenállás effajta megközelítése azonban eltakarja a nagypolitikai és hadászati változásokkal párhuzamosan olykor igencsak dinamikusan változó valóságokat. Fitos Vilmos Turul-vezér például 1940 júniusában még a német sikereket ünneplő diáksereg szónoka volt Budapesten. Beszédében arról értekezett, hogy „a baráti német nemzet csapatai bevonultak Párisba. A versaillesi park és benne a trianoni kastély gazdát cserélt. Ez az esemény szimbóluma az új Európa kialakulásának.” Ugyanő 1944-ben már a diákellenállás meghatározó fontosságú vezetőjeként ténykedett, hogy aztán öt évvel később, a kommunista diktatúrában ügynöknek álljon.

Az 1944-es ellenállás első vonalában jelentős számban találunk kiugrott nyilasokat is. Csomoss Miklós 1938-ig Szálasi pártigazgatója volt, 1944-ben viszont már a Magyar Hazafiak Szabadság Szövetségének alapítójaként és vezetőjeként tűnt fel. Nyilasoktól történő kilépését azzal magyarázta, hogy „a párt vezetésében döntő befolyásra tettek szert a pángermánok, kommunisták és a büntetett előéletű elemek". A magyar nemzeti szocializmus másik pionírja, Szüts Iván már 1940-ben a nyilas- és németellenes fajvédelem Nemzeti Táborába szólította híveit.

Vagyis nemcsak a jobboldal, de a szélsőjobboldal sem volt egységes a náci Németország megítélését illetően. Ennek a szemléletnek megvolt a maga logikája. Azok ugyanis, akik a magyar fajvédelem defenzív felfogását komolyan vették, logikusan tekinthettek az 1938 márciusi Anschluss után immáron Magyarországgal határos Harmadik Birodalomra veszélyforrásként. Ettől azonban nem lettek filoszemitákká vagy „muszkavezetőkké”. A Törzsökös Magyarok Egyesülete egyenesen „totális fajvédelmet” hirdetett, vagyis egyaránt fel kívánt lépni az „árjának” nevezett német expanzió, a honi németség disszimilációja, a zsidó, és minden más (például kommunista) „térhódítás” ellen. Fő céljuk a vér szerinti magyarság politikai vezető szerepbe emelése és a társadalmi javak ilyen irányú újraelosztása volt. Az egyik alapító, a népi írók által létrehozott Márciusi Frontban is tevékeny vitéz Makay Miklós így jelölte ki mozgalmuk helyét: „mi, törzsökös magyarok a Márciusi Front és a Rongyos Gárda között állunk”. A legnagyobb dilemmát – a náciellenes platform zöméhez hasonlóan – a külpolitika jelentette számukra, hiszen a hőn áhított revíziós sikerek éppen azoknak volt köszönhető, akiktől leginkább tartottak. Jelzésértékű, hogy az egyesület elnökét, Baráti Huszár Aladárt a mauthauseni koncentrációs táborban pusztították el.

Ám a náci Németország megítélése nem csak a jobboldalon és a szélsőjobboldalon volt egyenetlen a világháború éveiben. A legnagyobb tabu 1945 után évtizedeken át a kommunista „vonal” passzivitása volt a Molotov–Ribbentrop paktum (1939. augusztus 23.) és a Szovjetunió ellen indított német offenzíva (1941. június 22.) közti közel két évben. Ekkoriban még az is megeshetett, hogy „a század egyik legnagyobb karrierét”, vagyis Vorosilov marsallt a nyilas Magyarság ünnepelte hasábjain – két nappal Lengyelország lerohanása előtt. A Barbarossa-hadművelet megindulása után aztán mindenki visszarendeződhetett „antifasiszta” és „antibolsevista” üzemmódba, jóllehet a harcászati fejleményekkel párhuzamosan ekkor is akadtak látványos pálfordulások. A Turáni Vadászok Országos Egyesülete például 1942 májusában még „a bolsevizmus elleni harcban résztvevő dicső honvédség” mellett kampányolt, 1944 elején azonban már vitéz Kiss János nyugalmazott altábornagy felszólalását is hallhatták az újverbászi seregszemle résztvevői, az egyesületet pedig a német megszállás után betiltották.

Kiss János a nyilas uralom idején a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottság katonai vezetője lett. Az 1944. november elején megalakult szervezet a Magyar Front „akcióbizottsága” volt és a „nemzeti fölkelés és szabadságharc minél gyorsabb ütemű megszervezésére, elindítására és megvívására” hozták létre. A turáni vadászok által Kőszegről Budapestre hozott nyugalmazott altábornagy egy időzített népfelkelés kirobbantásával folyosót tervezett nyitni a már Budapest határában harcoló Vörös Hadseregnek. A szervezkedés vezérkara azonban árulás folytán nagyon hamar, 1944. november 22–23-án lebukott (ebben a részt vevő tisztek konspirációs járatlansága is szerepet játszott). A katonai vezetőket, vagyis Kiss Jánost, Tartsay Vilmost és Nagy Jenőt bírósági tárgyalást követően december 8-án a Margit körúti fogház udvarán felakasztották. Hasonló sorsra jutott a bizottság elnöke, Bajcsy-Zsilinszky Endre is december 24-én Sopronkőhidán.

A Táncsics Mihály (Verbőczy) utca 1. a budai Várban, a korábbi brit követség légópincéjének lejáratában Carl Lutz svájci diplomata. ADOMÁNYOZÓ:ARCHIV FÜR ZEITGESCHICHTE ETH ZÜRICH / AGNES HIRSCHI/CARL LUTZ FELVÉTELE
A Táncsics Mihály (Verbőczy) utca 1. a budai Várban, a korábbi brit követség légópincéjének lejáratában Carl Lutz svájci diplomata. ADOMÁNYOZÓ:ARCHIV FÜR ZEITGESCHICHTE ETH ZÜRICH / AGNES HIRSCHI/CARL LUTZ FELVÉTELE
Fotó: FORTEPAN

Az MNFFB felszámolása után a magyar fegyveres ellenállás alulszervezetté és sporadikussá vált. A megmaradt gócok elsősorban a nyilasokra utaztak, illetve az embermentésben jeleskedtek. Mindeközben a kommunista akciógárdák robbantásokkal igyekeztek felhívni magukra a figyelmet. Valamiféle szervezett fegyveres ellenállás a Kisegítő Honvéd Karhatalom berkeiben folyt. A formailag a hátország biztosítására hivatott KISKA a kiugrás támogatására létrehozott Nemzetőrség utódjaként alakult meg a nyilas uralom alatt. Jellegéből fakadóan tehát legális erőszakszervezet volt, ám a valóságban egyre inkább a szökött katonák és munkaszolgálatosok „dekkoló” helyeként működött, mindamellett, hogy az arra fogékonyak itt fegyverrel szállhattak szembe a nyilasokkal. A gyanúsabb egységeket a hungaristák is számon tartották, sőt a Nemzeti Számonkérés Szervezet energiáit éppen a KISKA kötötte le legnagyobb mértékben a fővárosban.

Az egyik legjelentősebb kisegítő alakulat Angyalföldön működött. Parancsnoka, Gidófalvy Lajos, nem volt annyira izgalmas (és izgága) személyiség, mint a szomszédos kerületben székelő Zsabka Kálmán, aki Szálasi hívéből lett előbb a lengyeleket szabadcsapatokkal megsegíteni igyekvő rongyos gárdista vezér (1939), majd a zuglói XIV/2 KISKA zsidómentő parancsnoka (1944). Mégis figyelemreméltó, hogy a székely származású leventeparancsnok milyen népszerűségre tett szert a munkáskerületben. A Gidófalvy által vezetett zászlóaljban – miként Zsabkáéknál is – szökött katonák, munkaszolgálatosok, helyi vagányok, kiugrott nyilasok és rongyos gárdisták együtt mentették a menthetőt. Például a gyárakat és a környező közüzemeket. Emellett leventékre vigyáztak és védett házakat is őriztek, együttműködve Raoul Wallenberggel. Az angyalföldi Vilmos laktanya tarka egyvelegében a cionistáknak is jutott hely: egy közülük szakaszparancsnoki minőségben irányította az éjszakai embermentést. A XIII/1 KISKA teremtett továbbá legális kereteket a Földes László vezette újpesti partizánoknak, de szoros kapcsolatban voltak a Visegrádi utcában berendezkedő, Radó Imre könyvkiadó és Magyari Endre Béla újságíró körüli csoporttal is. Ez a góc 1944. december 29-én bukott le, 81 főt közülük még aznap kivégeztek a németek. Ez volt a magyar ellenállást érintő legdrasztikusabb megtorlás a második világháborúban.

A legfontosabb kapcsolatot, a Vörös Hadsereggel való együttműködést azonban sem Kiss Jánosnak, sem Zsabkának, sem Gidófalvynak, sem a frakciósnak tartott csepeli munkásoknak nem sikerült elérniük, jóllehet mindannyian törekedtek erre.

Úgy tűnik, egy esetlegesen kiterebélyesedő nemzeti felkelésre sem Varsóban, sem Budapesten nem tartottak igényt az oroszok.

Vajna Ernő, az ostromlott Budapest nyilas kormánybiztosa 1945. január 6-án oszlatta fel a KISKA-t, tagjaikat pedig arra kötelezte, hogy vonuljanak be a Hungarista Légióba. A következő két nap alatt rendőrök, csendőrök, nyilasok és németek közösen vonultak ki a jelentősebb körletekbe, hogy felszámolják a kisegítő honvéd karhatalmat. Több parancsnokot letartóztattak, elhurcoltak és megkínoztak, a legénység egy részét pedig valóban bevetették az ekkor már Budapest belterületén zajló harcokban. Ezzel az ellenállás ideje véget ért a sokat szenvedett fővárosban.

A cikk szerzője Bartha Ákos történész, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont posztdoktor kutatója, a közelmúltban jelent meg Bajcsy-Zsilinszky Endréről írt monográfiája.

(Borítókép:  A varsói felkelés. Képes Vasárnap, 1944. 09. 19.)