Herman
1 °C
21 °C
Index - In English In English Eng

Szovjet szakértő hozta létre a magyar gulágot

D KOM20200218016
2020.02.24. 23:28

A Budaörsi úton lévő Petőfi Laktanyát 1945 után lakói maguk között csak Dreifusz Panziónak nevezték. Ők nem honvédek voltak, hanem szabadságuktól nagyrészt politikai okokból megfosztott internáltak, akiket bírósági ítélet nélkül vittek zárt táborokba, többek között a Monarchia laktanyaépületében létesített „Buda-délibe”. Itt a kegyetlenségéről hírhedt Ruscsák Lajos volt a parancsnok. Féllábú volt, Dreifusz (magyarul: háromlábú) gúnynevét két mankója után kapta.

A parancsnok gyűlöletéből a foglyok mellett a látogatóknak is jutott.

A beszélgetés ideje, ha „Dreifusz” is jelen volt, 5 percig tartott. [...] Előfordult többször is, hogy az állandóan készenlétben lévő tűzoltófecskendővel téli hidegben szétlocsolta a szerinte »renitenskedő« hozzátartozókat

– emlékezett vissza az egyik internált, Erdey Sándor évtizedekkel később. Erdey magyar katonaként részt vett a kitörésben, és bár a Népbíróság a háború után felmentette a vádak alól, a szabadság számára csak névleges volt: az ÁVO még aznap bevitte az Andrássy út 60-ba, majd Dreifusz kezelésébe adták – később jött neki Kistarcsa, aztán Recsk.

táborok1947 53
Fotó: Nemzeti Emlékezet Bizottsága

Magyar népellenes mesék

Magyarországon 1945 és ‘50 között körülbelül 40 ezer embert internáltak, Erdeyhez hasonlóan bírósági ítélet nélkül. „Azokat az egyéneket, akik [...] meghatározott bűntettek vagy vétségek elkövetésével a rendelkezésre álló adatok szerint nem gyanúsíthatók ugyan, de korábbi vagy jelenlegi fasiszta, népellenes magatartásuk miatt veszélyesek, vagy általában az ország demokratikus szellemben való újjáépítését gátolni igyekszenek, közigazgatási eljárás alá kell vonni.” Az 1945 júniusában kiadott titkos belügyminiszteri rendelet deklarálta, hogy ez „nem megtorló, hanem csupán megelőző intézkedés”. Az állam tehát azokat is bírósági ítélet nélkül internálhatta politikai alapon, akik a saját jogrendszere alapján sem voltak bűnösök.

Miközben az 1945 és 1947/48, vagyis a teljes kommunista hatalomátvétel közötti időszak, az „átmenet évei” kapcsán ma is sok demokratikus illúzió van forgalomban, ha más nem, az ítélet nélküli tömeges internálások ezeket alapvetően megkérdőjelezik.“ A diktatúra kiépítése 1945-ben kezdődik, nem csak ‘48-ban, vagyis az átmenet évei valójában nem jelentettek demokratikus időszakot” – mondta egy múlt heti gulág-konferencián Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) elnöke. A kormány kezdeményezésére 2014-ben alapított, a történész szakmában általában jobboldalinak tartott intézmény a kommunizmus áldozatainak február 25-ei emléknapja elé időzítette ezt az eseményt – 1947-ben ezen a napon hurcolták a Szovjetunióba Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt Főtitkárát. De nem csak őt: az internálásokat Kiss Réka a kommunizmus szimbólumának nevezte,  „emberek tízezreit iktatták ki törvényes ítélet nélkül évekre a társadalomból”. Minderről a NEB most vándorkiállítást és ismeretterjesztő dokumentumfilmet is készíttetett.

A Mi, a rendszer ellenségei – kommunista táborvilág Magyarországon című film itt látható:

Ahogy 1944 őszén vonult előre a szovjet hadsereg, tömegével hurcolták szovjet fogságba az embereket. Hivatalosan hadifoglyokról volt szó, de sok helyen válogatás nélkül vittek civileket is kényszermunkára. Stark Tamás kutató becslései szerint a háború alatti Magyarország területéről összesen 600 ezren kerültek így fogságba, köztük vagy 200 ezer civilt, ötödük soha nem tért haza. Ez már olyan méreteket öltött, hogy óvatosan még Rákosiék is tiltakoztak ellene, persze komolyabb eredmény nélkül. Ezzel párhuzamosan zajlott a magyarországi internálótáborok felállítása. Minden megyeszékhelyen és nagyobb településen, összesen száznál is több, ahová 1945-46-ban körülbelül 40 ezer embert zártak ítélet nélkül.

Nem tudom, van-e tudomása a mélyen tisztelt Miniszter Úrnak arról, hogy ápr. 28-án este a késői órákban két szerelvényt indítottak útnak a ceglédi fogolytáborból leszögelt vagonokkal, ismeretlen céllal, Debrecen felé irányítva. Ezek az emberek kétségbeesve jajveszékeltek, attól féltek, hogy kiviszik őket az országból. [...] egyetlen bűnük, hogy ki mertek menni az utcára, sőt a lakásukból és a pincékből vitték el őket

– írta egy kétségbe esett asszony a népi mozgalom legfontosabb szociográfusából kommunista társutassá lett Erdei Ferenc belügyminiszternek 1945 májusában, de hiába született sok-sok ehhez hasonló levelek, foganatja alig lett ezeknek. A Péter Gábor vezette politikai rendőrség nem csak valódi háborús bűnösöket vehetett őrizetbe. Tömegével tartóztattak le olyanokat, akiket az új rendszer politikai ellenfélnek vagy egyszerűen megbízhatatlannak tartott. Az internáláshoz bizonyíték sem kellett.

Michnay Gyula rabosítási fotója. A recski tábor teljes titokban működött egészen 1951 őszéig, ekkor a hét társával együtt megszökött, de Nyugatra már csak egyedüliként kijutott Michnay Gyula a Szabad Európa Rádióban felsorolta mintegy 600 recski rabtársa nevét.
Michnay Gyula rabosítási fotója. A recski tábor teljes titokban működött egészen 1951 őszéig, ekkor a hét társával együtt megszökött, de Nyugatra már csak egyedüliként kijutott Michnay Gyula a Szabad Európa Rádióban felsorolta mintegy 600 recski rabtársa nevét.
Fotó: Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára

Egy igazi szovjet gulágszakértő elvtárs

1950-ben a két évvel korábban Kádár János rendeletével átszervezett ÁVH irányítása alá kerültek az internálótáborok, ekkor létesítettek új táborokat Recsken, Tiszalökön, Kazincbarcikán, Sajóbábonyban és Bernátkúton. A táborokat szovjet típusú kényszermunkatáborokká alakította át, megteremtve a gulág hazai megfelelőjét.

A gulág megszervezésének szakértője egy, a Szovjetunióból hazatérő kommunista emigráns, Garasin Rudolf lett, aki már kint is „Gulag-problémákkal” foglalkozott. Egy több mint harminc bv-munkahelyből álló rabmunkahálózatot hozott létre, jutalmul nemsokára a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságának vezetőjévé nevezték ki. (1956 után aztán Mongóliába tették nagykövetnek, nevét a szombathelyi laktanya egészen a rendszerváltásig viselte.)

Az erőltetett szocialista iparosítás több kulcsüzemét is nagyrészt internáltak építették az ötvenes években. Sztálinváros volt a rabmunkáltatás egyik kiemelt színhelye, de a várpalotai hőerőművet, a Borsodi Vegyi Kombinátot vagy a Tiszalöki vízerőművet is kényszermunkások építették fel. Tiszalökön történt, hogy 1953-ban, a Sztálin halála utáni enyhülésben szabadulásukra hónapok óta hiába váró, a munkaerőhiány miatt visszatartott tiszalöki internáltak és az őrség között összetűzés alakult ki. A „lázadásban” az őrök a fegyvertelen tömegbe lőttek, öt fogvatartottat megöltek, húszat megsebesítettek, majd a hivatalos vizsgálatokban azt állították, hogy fegyveres kitörési kísérlet történt.

Elnézést, kell most is a sárga csillag?

A kényszermunkatáborok rendszere mellett 1950-ben elindultak a tömeges kitelepítések is. A hivatalosan kényszerlakhely-kijelölésnek nevezett intézkedések a déli határnál kezdődtek, amikor Tito lett a fő ellenség, és a jugoszláv határnál egy 15 kilométeres sávból a „politikai szempontból megbízhatatlannak” minősített családokat az ország keleti részébe telepítették le. 1950. június elején a szerzetesrendek tagjaira is sor került, majd 1951 nyarán elindultak a budapesti kitelepítések. A fővárosból 13 ezer embert nyilvánítottak az előző rendszer kiszolgálóinak és nemkívánatos elemeknek, őket kelet-magyarországi falvakba telepítették ki. Ez volt a kommunista diktatúrának a korábbi elit megtörését célzó legátfogóbb akciója.

„Órák leforgása alatt munkáscsaládok települtek a kitoloncolt spekulánsok lakásaiba” – írta 1950. szeptember 23-i számában a Szabad Nép. A pártlap azt állította, hogy a kitelepítettek lakásait rászorulók és kiemelkedően teljesítő sztahanovista munkások kapják; valójában főleg megbízható elvtársak részesültek ebben.

A kitelepítetteket az angyalföldi Magdolnaváros vasútállomáson vagonírozták be. Volt, hogy a vonat ablakait befestették, hogy ne lássák, merre megy a szerelvény. Az utasok általában egészen a leszállításig attól rettegtek, hogy a Szovjetunióba viszik őket.

Tisztes távolságból szemtanúja lehettem a teherpályaudvari jelenetnek. Öreg házaspár botorkált a szerelvény felé, felsőruházatukon nagy sárga csillaggal. A hozzájuk lépő polgári ruhás közegek kérdésére ártatlanul azt válaszolták: „Azt hittük, most is fel kell vennünk”

– emlékezett vissza a művelődéstörténész, a koholt vádak alapján szintén meghurcolt Tardy Lajos.

Beszélő a Buda-déli internálótáborban, 1948
Beszélő a Buda-déli internálótáborban, 1948
Fotó: Magyar Nemzeti Múzeum

Hortobágyi rizsa

A Budapestről kitelepítetteket többnyire kuláknak nyilvánított, vagyis szintén üldözött parasztoknál szállásolták el. A száműzöttek kijelölt lakóhelyüktől 24 óránál hosszabb ideig nem lehettek távol, a falut csak engedéllyel hagyhatták el. Legismertebb a Hortobágy-Nagykunság táborrendszer volt, ahová 8500-an kerültek. Az állami gazdaságok lényegében rabgazdaságként működtek, többek között az újonnan kialakított rizsföldeken dolgoztak, tavakat és gátakat építettek. „Három évig rombolták a területet – azt is tönkretették, ami a Tisza szabályozása után a terület természetes vízrajzából és morfológiai adottságaiból megmaradt” – mondja a NEB konferenciáján a hortobágyi kísérlet természeti következményeiről Saád József, a Telepesek Társadalmi Múzeum Alapítvány ban hosszabb ideje kutatja A kitelepítőtáborok és az odakerült családok történetét.

Nagy Imre kormánya 1953 nyarán döntött az internáló és a zárt táborok felszámolásáról és a kitelepítések megszüntetéséről. „A zárt táborok felszámolása sokaknak hozott könnyebbséget az életében, de ez a történet nem zárult le” – mondta a NEB konferenciáján Földváryné Kiss Réka, a szervezet vezetője. A kiengedettek szigorú rendőrhatósági ellenőrzés alatt maradtak, nem helyezkedhettek el a szakmájukban, az ország elpazarolta a tudásukat, és sok recski foglyot a szabadulása után abszurd vádakkal egészen ‘56-ig börtönben tartottak. Recsk és a többi tábor hivatalosan visszamenőlegesen sem létezett: szabadulás előtt alá kellett írni egy titoktartási nyilatkozatot is, hogy a volt internáltakat elhallgattassák.

(Borítókép:  Az egykori kényszermunkatábor kerítése a Recski Nemzeti Emlékparkban - fotó: Komka Péter / MTI)