Krisztina
16 °C
27 °C
Index - In English In English Eng

Miért pont Trianon?

GettyImages-848701410
2020.06.04. 15:23
Ablonczy Balázs történész, a Trianon 100 Kutatócsoport vezetőjének írása.

Sok-sok évvel ezelőtt történt, egy másik univerzumban. Konferenciára mentem, Párizs mellé, a Saint-Germain-en-Laye-i kastélyba, pontosan abba, ahol 1919 szeptemberében az osztrák békeszerződést is aláírták. Imponáló méretű volt és épen megmaradt a vár, olyan, amilyet jóízlésű, mélyen katolikus francia uralkodók emelnek általában, és aztán öntudatos, hasonlóan jóízlésű szabadkőműves polgárok megőriznek az utókornak és múzeumot rendeznek be bennük.

Ebben nemzeti régészeti múzeum működött akkor is, most is: a tárlókban mérsékelten izgalmas harci szekercékkel, csöbrökkel és kösöntyűkkel. A konferencia fő attrakcióját két dolog jelentette, egyrészt az egyik nagyon elszánt felszólaló az előírt húsz perc helyett csaknem ötvenet beszélt, és a disztingvált, polgári közönség egy idő után ingerülten leordította a pulpitusról. Másrészt a konferenciát személyes jelenlétével tisztelte meg Franz Joseph Otto Robert Maria Anton Karl Max Heinrich Sixtus Xavier Felix Renatus Ludwig Gaetan Pius Ignatius von Habsburg-Lothringen, mindközönségesen Habsburg Ottó trónörökös (Erdély Nagyfejedelme és Morávia őrgrófja, valamint a Temesi Bánság fővajdája!), volt EP-képviselő és kedves öregúr, aki rá jellemző önironikus beszédet mondott, telis-teli intertextualitással. Sőt, ha jobban belegondolok, személye maga volt az intertextualitás.

Trianonról kellett beszélnem, és igazából azért vállaltam el az egész felkérést, hogy szemtől-szemben láthassam az első világháború történetének francia ikonját, Jean-Jacques Beckert, akit nagyon tiszteltem a munkásságáért. Akkor még úgy gondoltam, hogy 1914-1918 történetével akarok foglalkozni. Becker ráadásul az előadásom levezető elnöke is volt. Meg is tartottam az előadásomat, igyekeztem beszélni a területi és a népességveszteségről, a két világháború közti magyar külpolitikáról.

Egy közönségből jövő kérdésre válaszolva arra vetemedtem, hogy a magyar kisebbségi kérdés jelentőségét Magyarország és a magyar nemzettudat számára ahhoz hasonlítsam, mintha ma tizenötmillió francia élne a volt francia gyarmatokon és nagyon sok minden hibázna a jogaik körül. Nagyjából tisztában voltam azzal, hogy a Magyarországon sokszor megvont Elzász-Erdély párhuzam mennyire csalóka. Frivolan azt is hozzátettem, hogy pedig ugye a székelyek nem 130 évet töltöttek el azon a földön, ahol élnek. Akkor még azt hittem, hogy mindenféle polgárt lehet pukkasztani.

A hatás leírhatatlan volt. A levezető elnök, aki pedig az ötvenes években a francia kommunista párt aktivistája volt és elvből ellenezte az 1954-1962 közötti algériai háborút, részt vett az 1968-as mozgalmakban, ekkorra már tisztes francia polgárrá érett, vöröslő fejjel, kiabálva vont felelősségre és azt kifogásolta, hogy mindenféle hamis párhuzamokat húzogatok, játszom a statisztikákkal és nem vagyok hajlandó tudomásul venni a történelem ítéletét. Vagy valami ilyesmit. Románcunknak rögvest vége szakadt, míg ebédnél jót beszélgettünk, a zárókoccintáson Becker már látványosan került, pedig a konferencia szervezője, érzékelve a feszültséget, megpróbált közvetíteni. Hál'Istennek a Királyi Fenség addigra elment, és nem látta, hogy hűséges alattvalójával mennyire feltörölték a padlót.

Ekkor pillantottam bele egyrészt abba, hogy nem jól veszi ki magát, ha a magunk bajait (volt) nagyhatalmak problémáihoz hasonlítgatjuk, mert az elbánás úgysem lesz egyenlő. Másrészt, hogy egy elvileg nyitott tudományos közegben is miféle indulatokat vált ki, ha valaki egyenértékűként kezel bizonyos problémákat. Alig voltam harminc, ez a naivitás talán megbocsátható.

Azért tartottam ideillőnek ezt az anekdotát, mert mint egy kutatócsoport felelősének, gyakran felteszik az érdeklődők/újságírók a kérdést, hogy 1. belátták-e a száz évvel ezelőtti tévedésüket a nagyhatalmak, különösen a franciák, 2. mit szólnak hozzá a nyugati történészek? 3. meg lehet-e beszélni a dolgokat a szomszédos országok történészeivel? Az ember ilyenkor igyekszik udvarias lenni, sem idő, sem tér nincs a részletesebb kifejtésre.

Talán majd most.

Ezek a kérdések voltaképp nagyon hízelgőek, feltevőik láthatólag nem tudnak arról, hogy a történészek szerepe mennyire leértékelődött. Már nem vagyunk a múlt papjai, a nemzeti emlékezet fáklyájának őrzői. Egyre szűkebb szakterületen dolgozó szaktudósok vagyunk, az érdemi, árnyaltan kifejtett mondanivalónk néhány száz példányban kiadott szakkönyvekben jelenik meg, illetve ennél is alacsonyabb példányszámú folyóiratokban. Ha szerencsénk van, írhatunk népszerűsítő lapokban és elolvassák a könyveinket. Ez minden. És ez nem magyar sajátosság, ez a mindig referenciának tekintett nyugati világban is így van. Ma a nemzetközi intézmények, a multilaterális kapcsolatokon ügyködő diplomaták nem a történelem nyelvét beszélik, hanem például a nemzetközi jogét, vagy a közgazdaságét. Ezen a nyelven kellene elmondanunk most a gondjainkat: az autonómiaigényt, a nyelvi jogokat, a magyar nemzeti közösség szétszakítottságából eredő, kívülről atavisztikusnak tűnő ragaszkodást a határon túli magyar közösségek magyar kultúrába való beépítéséhez. Lehet, hogy mindez majd meg fog változni és a történelem visszanyeri világmagyarázó szerepét. Addig, ezt a pár évet, ki kell bírni.

Történészként nem vagyunk versenyben azokkal a kóklerekkel, akik több tízezres nézettségű videókban magyarázzák el az igazságot lelkes nézőiknek. És ha lennénk is: elmúlt az az időszak, ami talán sohasem volt, hogy az igazságot napvilágra hozva meggyőzhetjük szlovák, román, szerb kollégáinkat az egyszeri és mindenkori magyar igazságról. Ilyen pillanat nem lesz, mert nem lehet. Ami a magyarok elsöprő többsége (a tegnapelőtti közvéleménykutatásunk szerint 94%-a) számára túlzó és igazságtalan béke volt, az a szomszédos országok közfelfogásában a nemzeti felszabadulás aktusa. Ráadásul az időbeli fókusz is másutt van: Trianon Románia vagy Szlovákia számára semmit nem jelent. Az ő történetükben 1918 ősze-tele a legfontosabb pillanat, a trianoni béke csak szentesítette a valamikori Monarchia felbomlását és az önrendelkezés diadalát. A magyar közgondolkodás éppen ellenkezőleg áll ehhez: az 1918 őszén kezdődő süllyedés végpontjának látja a békét, egy olyan aktusnak, amely – feltehetően eleve közjogias gondolkodásunk okán – valódi mérföldkő és szimbolikus dátum.

A háború végi összeomlás, majd a magyar lakosság egyharmadának elcsatolása valójában egy folyamat része volt, amely akár Mohácsnál, akár a 19. században kezdődött, biztosan nem ért véget 1920. június 4-én. Az utódállami adminisztrációk berendezkedése, az utcanevek és a bankjegyek lecserélése, a gazdaság feletti dominancia megszerzése évekig, sőt akár évtizednél is tovább tarthatott. És az a tény, hogy az elmúlt száz évben csaknem egymillió magyar jött el a valamikori Magyar Királysághoz tartozó területekről, és leszármazottaik vagy ők maguk – 2,5-3 millióan – itt élnek ma közöttünk, gondoskodik arról, hogy Trianon emlékezete csak nehezen vagy egyáltalán nem tud kihűlni. Az emlékezet intenzív jelenlétében talán annak is lehet szerepe, hogy például Erdély, amely már a 18. században sem volt magyar többségű terület, de a magyar kultúrában játszott szerepe, az erdélyieknek a dualista magyar politikában meglévő súlya és a nagy tömegű, onnan jövő menekült miatt meglepő élességgel került fel a mai Magyarország mentális térképére is: gondoljunk a Székely himnusz diadalútjára, a rovásírás vagy a kopjafák elterjedésére.

Ugyanakkor más kutatások azt is mutatják, hogy a 2000 után születettek számára Trianon már korántsem vetődik fel olyan élességgel, mint az előző nemzedékekben: a családból, a környezet elbeszéléseiből származó múlt kihűlőben van, mert már nagyszülők generációjának sincsenek első kézből származó emlékei a két világháború közti időszakról, amely tartósan megalapozta Magyarországon a békeszerződésről való gondolkodást, kidolgozta szimbólumait és sok esetben rituális világát. A békeszerződés nem azért volt súlyos csapás, mert Magyarország fenyőerdőket vagy kősóbányákat vesztett – ennek az érvelésnek a kidolgozása jórészt Teleki Pálnak, a magyar politikai földrajz egyik atyjának érdeme, aki pályája vége felé maga is piackörzetekkel kezdettel foglalkozni, talán rá is jött, hogy fenyőfát, sót lehet venni: embert nem, és a békeszerződés gazdasági következményei közül messze nem a nyersanyagforrások elvesztése volt a legfontosabb.

Ha egy többé-kevésbé kiforrott identitással rendelkező nyelvi közösség minden három tagjából egy másik állam polgára lesz, az olyan veszteség, aminek a feldolgozása (akár az elfogadása, akár az elutasítása) irtózatos szellemi munkát követel – ez az, amire a semmitmondást kedvelő egyének a „múltfeldolgozás” kifejezést szokták alkalmazni. Ráadásul ezek az 1920-ban (vagy 1918-ban és aztán 1944/45-ben megint) elcsatolt magyarok nem úgy voltak magyarul beszélő közösség, mint ahogy a bajor, a svájci német és az osztrák, akik egyként szeretik a rézfúvós-zenekarokat, a bőrnadrágokat és az érthetetlenül fűszeres égetett szeszeket, de nem alkotnak egy nemzeti közösséget, mert eltérő identitásközösségekbe tartoznak. A kor magyarjának – nyilván eltérő mértékben, nívón és mélységben – volt valamiféle fogalma arról, hogy milyen egy országhoz tartozni: az oktatás, a hadsereg vagy akár csak Baross-féle zónatarifa sokaknak adott valamiféle fogalmat arról, hogy annak a nyelvi közösségnek, vagy az országnak, amelyhez tartozik, hol vannak a határai. Nyilván nem élte ezt meg mindenki hasonlóan és a nemzeti aktivizmus nem is biztos, hogy leért a társadalom minden részébe. Nagyon beszédes az, ahogy az impériumváltások után az egyes elcsatolt nagy- és kisvárosok lakosságában villámgyorsan elvész a magyar többség, elsősorban a többnemzetiségű régiókban, például a Keleti-Felvidéken. Persze, ebben benne van a menekülés, a népszámlálási manipulációk vagy az utódállami tisztviselők beáramlása, de nem csak ez.

Léteznek még olyan tömegek ezekben a régiókban, amelynek tagjai nem nemzeti identitásokhoz kötik magukat: ők helyiek, akik pillanatok alatt tudnak váltani, ha a helyzet úgy kívánja: ezt lehet opportunizmusnak tartani, de nevezzük inkább józan, egészséges lokálpatriotizmusnak. A többkultúrájúságnak ez a hagyománya, úgy fest, végleg eltűnt Közép-Európában, hatalmas monolit nemzeti tömbök jöttek létre, amelyekből a rémisztő huszadik században eltűnt tizenkétmillió német, megöltek négymillió zsidót, át- és kitelepítettek százezreket, igazából járhatott volna sokkal rosszabbul is a magyar nemzeti közösség. Ennek nem kell örülni, de a túlélésnek azért lehet.

Mi a jó emlékezés Trianonra? Nem tudom megmondani. Jó az emlékező séta az elveszített országrészekben született nagyjaink szobraihoz, jó a tűzgyújtás, jó a harangozás, jó az egy perc megállás. Egy biztos: most már tudjuk, milyen – Ernest Renan megfogalmazásában – a „közös emlék a múltból”. Kérdés, hogy ennek kell-e maradnia a közös tervnek a jövőre.

Ablonczy Balázs történész, az MTA-Lendület Trianon 100 kutatócsoport vezetője. Ablonczy Balázzsal év elején készítettünk egy podcast-interjút is, a beszélgetést itt tudja meghallgatni.

(Borítókép: A békeszerződés alaírása a  Saint-Germain-en-Laye-i kastélyban - fotó: