A szellem bögréje és az amerikai tengerészek babonás tárgyai

Napjainkra az amerikai fegyveres erők részévé vált parti őrség tengerparti mentőalakulatként kezdte működését, a II. világháborúban hajói már konvojokat kísértek, tagjai kivették részüket a partraszállásokból, és kutternek nevezett őrhajóik napjainkban is igen aktívak a tengereken. Múzeumukban számtalan relikvia található, amely alátámasztja a fenti babonára vonatkozó megállapítást.

A kísértet bögréje

Az első és legbizarrabb David Jarvis kapitány bögréje, akinek a nevéhez több legendás tett fűződik, köztük egy hajónyi bálnavadász megmentése 1898-ban egy közel kétezer kilométeres gyalogmenet után. A már életében legendássá vált kapitány ismeretlen okból 1911-ben saját kezével vetett véget életének, és azóta a legenda szerint a szelleme kísérti kedvenc bádogbögréjét.

A bögrét egy polchoz rögzített fadobozban mutatják meg a látogatóknak, ugyanis a babona szerint ha leejtik vagy felborul, a parti őrség egyik hajója elsüllyed.

A szerencsenyúl

Hasonlóan színes a története Saltynak, a plüssnyuszinak. A játéknyulat a II. világháború elején, Nagy-Britanniában vásárolta a konvojok kísérésével megbízott Ingham kutter egyik tengerésze. A hajó kivette a részét a német tengeralattjárók és a szövetséges konvojok közötti, atlanti csatának nevezett küzdelmekből, sőt a parti őrség hajói közül egyedüliként két elnöki elismerést is kapott.

A mindkét oldal számára súlyos veszteségekkel járó harcok során az Ingham kifejezetten szerencsés hajónak bizonyult, és hamarosan a tengerészek felfedezték a nyuszi és a jó szerencse közötti összefüggést. Így amikor tulajdonosa elhagyta a hajót, meggyőzték, hogy a nyuszi a fedélzeten maradhasson. Salty hűségesen őrizte a kutteren szolgálókat, mert a rendkívül hosszú életű hajó 1988-as leszereléséig a fedélzeten maradt, és csak utána került a múzeumba.

A túlélő egyszarvú

Az utolsó darabnak nem ennyire misztikus a története, bár a fehér, felfújható unikornis is belekerült a hírekbe. 2020 augusztusában ugyanis a Kimball kutter legénysége számára, a hosszú küldetések monotóniáját enyhítendő szokásnak megfelelően, nyílt vízi úszkálást engedélyezett a kapitány.

Ahogy a sajtóban is több helyen megjelent, az önfeledt ugrálást egy 2,5 méteres, vadságáról híres makócápa szakította félbe. Ugyan a pontosan ilyen esetek miatt őrségben állók lövései, illetve az előre vízre bocsátott csónak megakadályozták a cápa támadást, a vízi játék a tengerben maradt. Az ilyenkor szokásos eljárással ellentétben nem szétlőtték vagy hagyták továbbsodródni, hanem a kaland emlékére visszahúzták a fedélzetre. A „cápatámadás” összes „túlélője”, vagy inkább résztvevője által aláírt unikornis most a múzeumban emlékeztet a parti őrség újkori kalandjaira.