Ólomléggömb és becsapott ujjlenyomat-olvasó
További Tudomány cikkek
Kezdjük azzal, hogy honnan jött az ötlet, hogy városi legendákat, mítoszokat kellene feldolgozni?
Adam: Igazából nem a mi ötletünk volt. Mi már csak akkor kerültünk a képbe, amikor műsorvezetőket kerestek hozzá. Jamie-re akkor gondoltak, amikor egy robotháborúkról szóló dokumentumfilmben készült vele egy interjú. Engem ő vont be a munkába. Aztán 2002 tavaszán leforgattunk egy demóadást, ami nagyon tetszett az ötletgazdáknak. Jött egy tesztadás, aztán jóformán azóta csináljuk folyamatosan.
Akkor ezek szerint már előtte is ismertétek egymást...
Adam: Igen, azt hiszem, először 1992-ben vagy 1993-ban találkoztunk.
Jamie: San Franciscóban volt egy filmes trükkökre specializálódott cégem, ott dolgoztunk először együtt. Adam nálam kezdte az ipart. Tetszett benne, hogy nagyon gyorsan dolgozik, és szinte mindenben megfelelt azoknak a kritériumoknak, amik alapján felvettem valakit. Később ő elindult a saját útján, dolgozott a Lucasfilmnél a Star Warson, a Matrixon, meg ilyeneken. Aztán időről időre újra találkoztunk egy-egy projekt erejéig. Amikor megkaptam a felkérést, hogy csináljak egy városi legendákról szóló műsort, szóltam neki, hiszen nagyon jól kiegészítjük egymást, jó csapatot alkotunk.
Ez tény. Tudtok tudományos magyarázatot adni, mitől működik ilyen jól a csapatmunka?
Adam: Attól, hogy ki nem állhatjuk egymást!
Jamie: Ez nagyon érdekes kérdés, ami talán nem is megy át a nézőknek. Ami a vérmérsékletünket illeti, szöges ellentétei vagyunk egymásnak. Én elég higgadt vagyok, Adam inkább egy bohóc. Viszont a munka közben meg kellett tanulnunk, hogyan tudjuk a különbözőségeket kihasználni. A folyamatos acsarkodásunknakkal ki tudunk alakítani egy olyan nézőpontot, ami közelebb segít az adott kérdés megértéséhez. Minket is, meg a nézőket is.
A nézők visszajelzései milyen szerepet játszanak a műsor készítésében, fejlesztésében?
Jamie: A nézők visszajelzései nagyon fontosak. Annak ellenére, hogy többnyire közvetlenül nem azokat a témákat dolgozzuk fel, amiket ajánlanak, mégis tőlük ered az a szikra, ami lángra lobbantja a projektet. A nézőink apró ötleteiből, javaslataiból épülnek fel aztán az egyes adások.
Adam: Ez igaz, de nem csak erről van szó. A kritikákat is komolyan vesszük. A magyarázatainkat éppúgy érik kritikák, mint a felhasznált eszközeinket és módszereinket. Van, hogy egy hónappal később, a nézői javaslatok hatására visszatérünk egy problémára, és újrateszteljük az adott mítoszt. Nem tudom, van-e még olyan műsor, amelyik visszatérne korábbi adásaira, és ráadásul még változtatna is a véleményén. Az ilyen folyamatokban a nézők kulcsszerepet játszanak.
Sok fiatal nézi a műsorotokat. Van valami hatásotok a pályaválasztásukra?
Adam: Ma már majdnem mindennap kapunk levelet, amiben azt írják diákok, hogy az elmúlt hét év műsorainak köszönhetően mentek tudományos vagy mérnöki területre továbbtanulni. Azt hiszem, ez az egyik legszebb része a műsorkészítésnek.
És arról van valami visszajelzésetek, hogy az adásaitokat felhasználják-e az iskolai oktatásban?
Adam: A világon mindenhonnan kapunk leveleket tanároktól és diákoktól egyaránt. Ezekből az derül ki, hogy előszeretettel használják az adásainkat arra, hogy felvezessenek vele egy-egy témát az órán. Amikor elkezdtük a műsort, nem gondoltuk, hogy ilyen hozadéka is lesz. Az amerikai természettudományos tanárok országos egyesülete (National Science Teachers Assocication) és egy hasonló kaliforniai tanári egyesület is tiszteletbeli tagjává választott minket.
Jamie: Arról is van tudomásunk, hogy több amerikai mérnöki kar változtatott a diplomaszerzési feltételein. A hallgatóknak ezekben az iskolákban most már nem elég papíron leadniuk egy diplomamunkát, hanem valami kézzelfoghatót is be kell mutatniuk. Általában eddig az egyetemeken, főiskolákon csak a könyveket erőltették. Több iskolától hallottuk, hogy ebben a szemléletváltási folyamatban mi is szerepet játszottunk, hiszen rávilágítottunk arra, hogy nem elég, ha az ember papíron ki tud számolni valamit, hasznos lehet az is, ha a kezét is összekoszolja. Könnyebb úgy megtanulni valamit, ha az ember tudja, miről van szó.
Az is előfordult már, hogy egy-egy konkrét gyakorlati probléma megoldásához hivatalos szervek vagy kutatás-fejlesztési intézmények (például a NASA) kerestek meg minket. Nagy tapasztalatra tettünk szert robbanóanyagok és más veszélyes anyagok kezelésében. És ez a fajta tudás nekik is hasznos lehet.
A veszélyes kísérleteknek eddig hány Buster bábu esett áldozatául? Esetleg a stáb tagjainak voltak komolyabb sérülései?
Adam: Voltak Buster bábuk, amelyeket csak időlegesen vetettünk be, voltak, amelyek egy egész évadot kihúztak. Összesen talán harminc-negyvenet használtunk el. A stábból mindenkinek voltak már kék-zöld foltjai. Jamie meg én pár tucat helyen össze vagyunk varrva, de a legviccesebb, hogy a sérülések nagy része a biztonsági felszerelésektől származott. Például a golyóálló lapoknak, amik mögül a veszélyes kísérleteket csináljuk, mindegyike 80 kiló körül van. Az ilyenektől tört már ujjunk, és húzódott meg a hátunk is, amikor emelgettük őket.
Lett volna kísérlet, amit azért nem csináltatok meg, mert az túl veszélyes lett volna?
Jamie: Van egy városi legenda, amely szerint az első mesterséges test, ami Föld körüli pályára állt, a föld alatti, kísérleti atomrobbantások üregeihez vezető akna fedele volt. Jó lett volna kipróbálni, hogy ez lehetséges-e, de atombombát nem tudtunk szerezni.
Melyik mítoszra vagytok a legbüszkébbek?
Adam: Azt hiszem, a hatodik évadban csináltunk tizenhárom kiló ólomból egy négy méter átmérőjű héliumos léggömböt, ami aztán felemelkedett. Szerintem erre.
Jamie: Igen. Erre azért vagyunk igazán büszkék, mert majdnem két évig tartott összehozni. A kísérlet beállítása maga csak egy hét volt, a problémát az ólom megmunkálása okozta. Sok céget megkerestünk. Volt olyan amerikai cég, amelyik vállalta a hajszálnál is vékonyabb ólomlemez elkészítését, de aztán sikerült vele tönkretenniük a gépsorukat. Végül egy német cég vállalta a gyártást. Maga a kísérleti eszköz csak egy héliummal töltött zsák volt, de a mögötte álló tervezési folyamat nem tűrt kompromisszumokat, nagyon precízen meg kellett terveznünk minden apró mozzanatot ahhoz, hogy a levegőbe tudjuk emelni a szerkezetet.
Melyik mítoszt volt a legnehezebb feltárni?
Adam: Nehézségek többnyire a méretezésből szoktak adódni. Nagyon nehéz volt például reprodukálnunk azt a helyzetet, amikor a menetelő katonák alatt a híd berezonál és leszakad. Egy ilyen kísérletet nagyon nehéz modellezni, majd nagyobb léptékben megismételni. Végül persze sikerült megcsinálnunk az adott epizódot, de továbbra sem voltunk túl elégedettek a végeredménnyel.
Sokáig tart egy-egy adást megcsinálni?
Jamie: Ez az adott városi legendától függ. Maga a forgatás általában lemegy hét-tíz nap alatt. De könnyen lehet, hogy a problémával már évekkel korábban elkezdtünk foglalkozni.
Adam: A helyszíni forgatást gyakran több hónapos előkészítő munka előzi meg. Ez alatt az idő alatt sok szakértő dolgozik azért, hogy alaposan ízekre tudjunk szedni egy-egy városi legendát.
Milyen mítoszokat, városi legendákat kedveltek a legjobban?
Adam: Különböző kategóriák vannak. Van, ahol magától a történettől válik érdekessé az epizód. Ilyen volt például nemrég a Holdra szállásos rész, de szerintem az első cápás filmünk is egyike a legjobbaknak. Aztán van az a kategória, amit azért szeretek, mert mindenféle agyament dolgot kell csinálnunk. Például egy nyolcvannal száguldó busszal kell manőverezni. És van, ahol a kutatómunka, a tervezés és az elegáns tudományos magyarázat együttese fog meg igazán. Például agyonütheti-e az Empire State Building tetejéről leeső penny az alatta álló embert, vagy megölhet-e valakit a függőlegesen fellőtt, majd visszahulló pisztolygolyó.
Jamie: Én leginkább azokat szeretem, amikor építenünk kell valamit, pláne, ha olyat még soha senki sem csinált előttünk. Az ezzel járó mérnöki munka igazán szép feladat. Nemrég csináltunk például motorcsónakot megfagyasztott nedves újságpapírból. Az ilyeneknél sosem lehet tudni előre, hogy működik-e majd, ezért a tervezésnél nagyon sok kérdést kell nagyon alaposan körüljárni.
Hogyan találjátok ki az ilyen eszközöket?
Adam: Nekünk egy ilyen folyamat nem egy új, fantasztikus gép feltalálásáról szól, hanem különálló problémák megoldásának sorozata. Ahhoz, hogy megértsünk egy problémát, részekre kell szednünk. Egy-egy rész megoldásával rávilágítunk a soron következőkre, és így tudunk továbbhaladni.
Jamie: A műsor egyik legizgalmasabb része a problémamegoldás. Ez az, ami éltet minket. Ha olyan problémával találjuk szemben magunkat, amihez építenünk kell valamit, akkor felpörgünk, és nekiállunk dolgozni. Nem azért próbáljuk tudományos oldalról megközelíteni a jelenségeket, mert tudósok vagyunk, vagy mert ragaszkodni szeretnénk a tudományos magyarázatokhoz, hanem mert a legtöbbször ez a legcélravezetőbb, metodikailag legjobban kidolgozható módszer, hogy eljussunk a megoldáshoz.
Volt eredmény, amin nagyon meglepődtetek?
Adam: Folyton vannak ilyenek. Szinte minden második héten csinálunk valamit, ami nem várt eredménnyel jár.
Jamie: Az elmúlt hét évben már hozzászoktunk ahhoz, hogy tök mindegy, mekkora hülyeségnek tűnik elsőre a legenda, sosem lehetünk biztosak magunkban. A mítoszok nagy része az igazságnak legalább töredékén alapul. Amikor pedig olyan városi legendával találkozunk, ahol a testi épségünk is veszélybe kerülhet, akkor veszélytelennek tűnő dolgokat is úgy kell kezelnünk, mintha tényleg veszélyesek lennének. Vezetett már majdnem súlyos sérüléshez, hogy nem vettük elég komolyan valamelyik városi legendát.
A műsor készítésének mik a legunalmasabb és legizgalmasabb részei?
Jamie: Ha egy szóval szeretnék válaszolni, azt mondanám, hogy a robbantások. Ha úgy vesszük, robbanóanyagokkal dolgozni a legunalmasabb, hiszen ha az ember ilyenekkel játszik, akkor értelemszerűen nem engedheti szabadjára a kreativitását. Ugyanakkor mivel elég komplex folyamatokról van szó, amelyekben hatalmas energiák szabadulnak fel, roppant érdekesek is.
Ért már titeket olyan kritika, hogy az első évadokban érdekes dolgokat csináltatok, mostanra pedig egyre inkább csak robbantgattok...
Jamie: Ezzel soha nem értettünk egyet. Én legalább annyira érdekesnek tartom a mostani kísérleteinket, mint a legelsőket. Igen, gyakran úgy fejezzük be a műsort, hogy felrobbantunk ezt-azt. Viszont úgy gondolom, hogy a módszertan, amivel megközelítjük a kérdéseket, csak javult az elmúlt hat évben.
Adam: Én sem érzem azt, hogy dominálnának a robbantások. Persze, elég nagy gyakorlatunk van már a robbanóanyagok kezelésében, és így gyakran elővesszük őket, de nem érzem, hogy ezek dominálnának. Sőt pont ellenkezőleg.
Lépést tartotok a technikai fejlődéssel azzal, hogy modern fogyasztási cikkeket tesztelgettek?
Jamie: Talán a legkorszerűbb dolog, amit vizsgáltunk, az ujjlenyomat-olvasók voltak. Azt néztük, hogy működnek-e azok az ujjlenyomat-hamisítási módszerek, amikkel a filmekben lehet találkozni. Aztán kiderítettük, hogy még a legbiztonságosabbnak hitt leolvasókat is be lehet csapni akár egy egyszerű fénymásolattal is.
Adam: Bár nem tudom, mennyire lehet korszerű technikának nevezni a duct tape-et (univerzális ragasztószalag), de jól állta a sarat, amikor vitorlás hajót építettünk belőle, és áthajóztuk vele a San Franciscó-i öblöt.
Melyik a leghasznosabb szerszámotok?
Jamie: Azt hiszem, a kalapács.
Adam: Szerintem meg egy jó éles kés.
Jamie: Ez egyébként nehéz kérdés, mert nem nagyon van olyan szerszám, amit szinte minden folyamatnál lehetne használni. Ennek ellenére elmondható, hogy szeretjük a többfunkciós szerszámokat, meg a vezeték nélküli szerszámgépeket. Ezek közül mindkettőnknek megvannak a kedvencei. Adam például él-hal a fűrészekért.
És műsoron kívül milyen új technikai kütyüket használtok szívesen?
Adam: Én teljesen rá vagyok kattanva az iPhone-omra. A feleségemmel mostanra sikerült végre megállapodtunk, hogy legalább az ebédnél nem használjuk többet az iPhone-unkat.
Jamie: Mivel az internet mostanra teljesen átszövi az életünket, nagyon hasznosnak találom a 3G-s eszközöket, amikkel állandóan online lehetek. Annyi információ van a neten, hogy jóformán folyamatosan böngészek.
Csináltatok már olyan adást, amit etikai okokból nem engedtek később vetíteni?
Adam: Volt olyan rész, ami a bélgázokról szólt. Ennek a záróképe az lett volna, hogy lassított felvétellel mutatjuk be, milyen, amikor meggyújtjuk a saját fingunkat. Ezt kivágták a végleges verzióból, de amikor kötetlenebb előadásokat tartunk iskolákban, mindig megmutatjuk. Egyébként nem csinálunk etikai problémákba ütköző műsorokat. Van például számtalan városi legenda, ami különböző élelmiszerek hallucinogén hatásairól szól. Az ilyeneket már csak azért sem szeretnénk boncolgatni, mert óhatatlanul is terjesztenénk ezeket az információkat.
Jamie: Azt hiszem, a műsorunknak abban rejlik a vonzereje fiatalok és idősek körében egyaránt, hogy meg tudunk felelni bizonyos erkölcsi elvárásoknak. Tökéletesen egyetértünk azzal, hogy nagy felelősségünk van abban, mit közvetítünk a fiatalok felé.
Kerültetek már kifejezetten ciki helyzetekbe forgatáson?
Adam: Jaj, nem is tudnám, hol kezdjem a felsorolást. Mindketten voltunk már tetőtől talpig leborotválva. Átestünk végbélhőmérőzésen, kellett már testhez álló latexruhában esőben rohangálni, és még sorolhatnám. Réges-régen ráébredtünk már, hogy a jó tévéműsor és a saját méltóságunk gyakran fényévekre vannak egymástól.
Jamie: Mindig zavarba jövünk, amikor valamihez meztelenre kell vetkőzni, és valami más ruhába bújni, mert a kamera mindig ott bujkál. Adam szerintem ezt sokkal jobban kezeli, mint én. De én is megoldom valahogy. Például magamra zárom a vécéajtót.
Ahogy a műsor egyre népszerűbbé válik világszerte, nem féltek attól, hogy idővel túllép a keretein, és veszít a vonzerejéből?
Jamie: Itt két kérdésre kell válaszolni. Tökéletesen igazad van abban, hogy a műsor már rég túlnőtt az eredetileg tervezett keretein. Már rég túlmentünk azon, hogy városi legendákat és általánosan elterjedt fizikai félremagyarázásokat boncolgassunk. De ez úgy tűnik, csak fokozza a Mythbusters vonzerejét.
Adam: A műsor magja mindig egy bizonyos kérdés. Lehetséges-e, hogy egy adott dolog megtörténjen? Vagy mi történik akkor, ha ezt vagy azt csinálunk. Ez elég tág teret enged a játszadozásra. Az első három epizód után úgy éreztem, hogy ez jó volt így, de nincs több városi legenda, amit tesztelni lehetne. De aztán izgalmas volt rászabadulni a világra, és egyre messzebb kerülni az alapkoncepciótól. Az alapok viszont ezzel nem változtak meg. Ugyanúgy kérdésekre keresünk válaszokat.
Nem féltek attól, hogy egyszer csak kifogytok a jelenségekből?
Jamie: Jelenleg elképzelhetetlennek tartjuk, hogy kifogynánk az alapanyagból. A technika folyamatosan fejlődik, új és új városi legendák jelennek meg, a kíváncsiságunk pedig folyamatosan vezet minket.
Adam: Amíg az emberek nem hagynak fel azzal, hogy hülye városi legendákban higgyenek, lesz munkánk, és lesz küldetésünk.
Nyomon tudjátok követni, hogy melyik országból érkezik a legtöbb városi legenda?
Jamie: Hahaha, ez érdekes kérdés. A műsort Amerikában csináljuk, és a legtöbb legenda, amivel találkozunk, szintén innen származik.
Adam: Talán még Ausztrália az, ahonnan valami hihetetlen mennyiségű városi legenda érkezik.
Jamie: És elég sokat kapunk Észak-Európából is. Azt hiszem, pont amiatt sikeres a műsor világszerte, hogy ezek a legendák általában nem egy-egy régióhoz kötődnek, hanem általában ahhoz a technikához, amivel a hétköznapi emberek találkoznak.
Gondolkodtatok már esetleg valami világkörüli road-show-n?
Jamie: Gondolkodni, gondoltunk. És szeretnénk is menni, de jelenleg az idő a szűk keresztmetszet. Nekünk akár egy egynapos út is komoly fejtörést okoz. Néha tudunk ugyan utazgatni az Egyesült Államokon belül, és nagy ritkán eljutottunk például Dél-Afrikába meg Kanadába, de elég nehézkes a sok eszköz miatt.
Szerepeltetek már a Helyszínelőkben is. Van esetleg valami színészi ambíciótok?
Adam: Nem a színészi ambícióink miatt mentünk a Helyszínelőkbe, hanem mert úgy érezzük, hogy egyfajta testvéri kapcsolat van a két műsor között. A forgatások egyébként nagyon jól teltek. A stáb tagjai nagyon jól viszonyultak hozzánk. Nincs kizárva, hogy lesznek még hasonló szerepek más műsorokban is, de ezt még nem tudom.
Jamie: Adamot sokkal jobban vonzza a színészet, mint engem. Gyerekszínész is volt egyszer, már ha a vécépapírreklámot annak lehet nevezni. Én elég kelletlenül állok a tévéhez. Hozzászoktam már persze ahhoz, amit csinálunk, de most is irritál a kamera. Viszont ha ez kell ahhoz, hogy csinálhassuk, amit szeretünk, akkor hozzá kellett szoknunk. Érdekességeket boncolgatni, városi legendákat tesztelgetni nagyon érdekes munka. Ha erre koncentrálunk, akkor teljesen mindegy, hogy ehhez színészkedni kell, és tévében szerepelni.
Többször szóba jött, hogy nem egyedül dolgoztok. Van például egy nagyon csinos hölgy is a csapatban, Kari Byron...
Jamie: Kari nagyon kedves lány, imádjuk őt. És persze legalább annyira vonzó élőben is, mint képernyőn. Jelenleg épp babát vár, úgyhogy pár hónapig nélkülöznünk kell.
Nézzünk egy konkrét városi legendát: igaz, hogy ha a tűzzel játszol, bepisilsz?
Adam: Hát, annyit elmondhatok, hogy én nem pisiltem be az elmúlt öt évben. Szerepel viszont a listánkon, hogy bepisil-e az alvó ember, ha meleg vízbe teszik a kezét.
Jamie: Én jó tesztalany lennék egy ilyen kísérlethez, bármikor, bárhol el tudok aludni...
Mi az a városi legenda, amivel nagyon szeretnétek foglalkozni, de még nem tudtatok rá eddig sort keríteni?
Adam: Most állítjuk össze a listát a következő évadhoz. Eddig százhúsznál tartunk. Sok mindent meg szeretnénk még csinálni, és nagyon messze van még a vége.