A kutatók két esetet elemeztek. Egy idősebb nőstény csimpánz halálát, amely egy skóciai szafariparkban élt egy kisebb csoport tagjaként, és két szabadon élő csimpánzanya viselkedését, amelyek még hetekkel csecsemőik halála után is magukkal hurcolták utódaik mumifikálódott maradványait.
A tudósok szerint az ember és más fajok között nem olyan egyértelműek a határok, mint sok ember gondolja. Ennek bizonyítéka a haláltudat léte is, amely sokkal fejlettebb a csimpánzok körében a korábban feltételezettnél.
Az idősebb nőstény csimpánz halála előtti napokban a majmok csendesek voltak, és odafigyeltek szükségleteire. Röviddel halála előtt a többi csimpánz ápolta, újra meg újra átölelte az idős állatot, hogy lássák, él-e még. Amikor elpusztult, a csoport eltávolodott a testtől, ám felnőtt lánya hamarosan visszatért, és egész éjjel mellette maradt.
A másik tanulmányt Bíró Dóra, az Oxford Egyetem munkatársa vezette. A megfigyelt két nőstény csimpánz nem fogságban, hanem Guinea erdeiben élt. Miután elvesztették csecsemőiket, hetekig, hónapokig magukkal hurcolták tetemeiket. Annak ellenére, hogy közben a testek mumifikálódtak, az anyák úgy gondoskodtak róluk, mintha élnének. Végül lassan elengedték csecsemőiket, lehetővé téve a csoport többi csimpánzának, hogy hozzáférjenek a maradványokhoz.
Előfordult, hogy ilyenkor a fiatalabb állatok húzogatták a testeket, és játszottak velük. A megfigyelések igazolják, hogy igazán szoros kötődés van az anyák és utódaik között, amely kicsinyük halála után is fennmaradhat.
Ebben a cikkben a téma érzékenysége miatt nem tartjuk etikusnak reklámok elhelyezését.
Részletes tájékoztatást az Indamedia Csoport márkabiztonsági nyilatkozatában talál.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!