A szauropodák 200 millió évvel ezelőtt jelentek meg bolygónkon, és 65 millió évvel ezelőtti kihalásukig a Földet valaha benépesítő legnagyobb szárazföldi állatok közé tartoztak. Némely fajok hossza elérte a 40 métert, súlyuk pedig akár 100 tonna is lehetett. A paleontológusok már régóta vitatkoznak arról, hogy az olyan dinoszauruszok, mint a Brachiosaurus, vagy a Diplodocus, hogyan tartották hosszú nyakukat - képesek voltak-e felemelni fejüket a magasba, mint a mai zsiráfok, vagy csak vízszintesen mozgathatták kobakjukat.
Graeme Ruxton, a Glasgow-i Egyetem professzora és David Wilkinson, a Liverpooli Egyetem tudósa matematikai számításokkal arra a következtetésre jutott, hogy a szauropodáknak irreálisan magas vérnyomásra lett volna szükség agyuk oxigénellátásának biztosítására, ha fejüket a magasba tartva legelték volna a fák lombkoronáit.
Az óriások inkább úgy működhettek, mint az 1950-es évek vákuumporszívói. A szerkezet túl nehézkes volt ahhoz, hogy a háziasszonyok maguk után húzva takarítsanak vele, ehelyett a szoba közepére állították a gépet és a hosszú gégecső segítségével a legtávolabbi zugokat is elérték.
Graeme Ruxton és David Wilkinson meggyőződése szerint pontosan így működtek a szauropodák is, amelyek hosszú nyakuknak köszönhetően nagy területről minimális energiával voltak képesek begyűjteni a táplálékot.
Elméletüket matematikai számításokkal támasztották alá, és 9 méterben állapították meg a nyak ideális hosszát. Egy 25 tonnás brachioszaurusz esetében a 9 méteres nyak 80 százalékos energiamegtakarítást jelentett 6 méteres nyakhoz képest. Hatméteres nyak esetében a szauropodák csak közvetlen környezetükben tarolhattak volna, és így folyamatos mozgásra kényszerültek, míg az ennél hosszabb gégecsővel a távolabbi élelemforrást is elérhették.