Eszter, Eliza
15 °C
28 °C

Homoszexualitás – gének vagy nevelés?

2012.09.29. 16:02
Homoszexuálisnak lenni még a legszabadabb társadalmakban sem könnyű. Van ahol „csak" undor és megvetés, máshol viszont börtön, sőt kivégzés jár érte mondván, hogy természetellenes. A prekoncepció megbélyegez, a tudomány viszont okot keres.

A homoszexualitással kapcsolatban a fő tudományos kérdés az, hogy a másság már a fogantatással létrejön, vagy a szocializáció alakítja ki. Ez a kérdés azért fontos, mert a közvélekedés szerint a genetikai meghatározottság ellen nem tehetünk, a környezeti hatásokat viszont levetkőzhetjük akaraterővel vagy akár neveléssel is. A társadalmi hatások primátusát a „csábítás elmélet”, míg az öröklött tényezők elsőrendűségét a „genetikai elmélet” fémjelzi.

A média felismerte, hogy az eleve elrendeltség kéjes borzongást kelt az olvasókban, ezért jóval többet értekeznek a genetikai, mint a szociológiai hátérről, ami azt a képzetet kelti, hogy a biológiai értelmezés mára legyűrte a társadalmit. A helyzet azonban az, hogy a válaszhoz ma még nem tudunk eleget. A téma iránt óriási az érdeklődés, ezért olyan tudományos eredmények is hamar közismertté, sőt népszerűvé válnak, amelyek más területen nem ütnék még egy szakmai publikáció minimálisan megkövetelt színvonalát sem. A „gének vagy környezet” probléma valószínű megoldása nem a két megközelítés közötti választás, hanem a közöttük lévő kölcsönhatás mikéntjének megfejtése lesz.

Bűn, betegség vagy természetes variáció?

Az azonos neműeket kedvelő férfiak aránya a populációban 2-5 százalék közé tehető, a leszbikus nők ennél kevesebben vannak (1-2 százalék). Számos szakértő azonban szexuális preferencia kontinuumról beszél, amelyen mindannyian valahol belül helyezkedünk el, és csak kevesen a széleken. A férfiaknál egyértelműbb az irányultság, a nők jóval fluidabbak, náluk gyakoribbak a „bi-lengések”. Érdekes módon a leszbikusságról jóval kevesebbet tudunk, mint a férfi homoszexualitásról. Ennek oka talán az lehet, hogy a nők kevésbé nyílnak meg a kutatóknak.

A különböző korokban és kultúrákban eltérő módon viszonyultak a homoszexualitáshoz. A rómaiaknál bevett szokás volt a gazdag férfiak homopedofíliája, a középkor viszont jóval szigorúbb volt, sok helyen még a heteroszexualitást is büntették a házasság előtt, sőt azután is, ha a partner nem a házastárs volt.

A mai kor is végletes elfogadási mintázatokat mutat. Míg a nyugati világ viszonylag megértő a mássággal szemben, vannak országok, ahol halálra kövezés jár érte. A viszonyulásunk annak függvénye, hogy minek tekintjük a szexuális másságot. A sztereotip egyszerűsítés szerint ha az bűn, akkor büntetni kell, ha betegség, akkor pedig gyógyítani.

Sokak szerint a homoszexualitás nem természetes, mert a Gondviselő nem véletlenül teremtett nőt és férfit (fordított sorrendben, és mintha a férfi borda az unaloműzés miatt kelt volna életre), vagy ellentmond a darwini elvnek, mivel akadályozza a szaporodást. Különben is, a szex a népességgyarapodás eszköze, a homoszexualitás ezért csak zsákutca – mondják sokan, pedig a megszakított és az óvszeres szex is csak illúziót kelt a spermiumokban. Nézzük meg, hogy mit tudunk a szexuális orientáció szociológiájáról és biológiájáról.

A heteroszexuális agy

Az egyedfejlődés alapértelmezett programja a nőt határozza meg, a férfi csupán egy deviancia. A női program futását az Y kromoszómán elhelyezkedő SRY gén terméke, a TDF (here meghatározó faktor) fehérje képes a férfi irányába lökni. Ha ez a genetikai lökés bekövetkezett, akkor nincs visszaút, amit elsősorban a tesztoszteron biztosít. Ez a hormon két hullámban (magzati és serdülőkor) lepi el a férfi testet, és teszi azt különbözővé a nőitől.

Az agy fejlődésében is jelentős változások mennek végbe: a nőkhöz képest a férfiakban csökken a kommunikációs központok agyi képviselete, illetve jelentősen növekszik a hipotalamuszban elhelyezkedő szexualitást irányító idegi központok mérete. A nők ezért ügyesebb kommunikátorok, a férfiak gondolatait viszont agyi szexmagvaik linearizálják. De mi van akkor, ha valakinek a szexuális identitása nem felel meg a kromoszómális nemének? Van-e ennek vajon lenyomata az agyban vagy netán a DNS-ben?

A homoszexuális agy

Az első megfigyelések a homoszexualitás agyi nyomait illetően nagy port vertek fel. Simon LeVay brit-amerikai neurobiológus HIV-fertőzésben elhunyt páciensek agyának vizsgálata során arra a megállapításra jutott, hogy a meleg férfiak hipotalamuszának egyik neuron csoportja (INAH3) csökkent méretű volt a heteroszexuális férfiakéhoz képest (ez a mag amúgy normálisan háromszor nagyobb méretű a férfiakban, mint a nőkben). A média LeVay-t a genetikai elmélet bajnokaként emlegette, holott erre vonatkozóan még nem volt adat egyáltalán. Sőt, súlyos kritikák merültek fel a kísérlet kivitelezésével kapcsolatban is.

Egyrészt nem volt egyértelmű a vizsgált elhunytak szexuális orientációja, másrészt nem lehetett kizárni, hogy a megfigyelt jelenséget a HIV-fertőzés által okozott komplikáció eredményezte-e. Kiderült, hogy ez utóbbi volt a helyzet, a HIV okozta a méretcsökkenést. Valójában, a homoszexuális férfiak INAH3 sejtjeinek mérete a heteroszexuálisokéval egyezik meg. A fiaskó hatalmas volt, az agykutatók azonban nem tántorodtak el.

Más kutatócsoportok kimutatták, hogy a homoszexuális férfiakban – hasonlóan a nőkhöz – sűrűbb az ideghálózat a két agyféltekét összekötő kérgestestben (a feltételezések szerint egyébként a két agyfélteke jobb kommunikációja teszi a nőket a férfiaknál szociábilisabbá). Svéd kutatók nem-invazív képalkotó technikákkal (MRI és PET) azt is kimutatták, hogy homoszexuális férfiak agyféltekéi – a nőkéhez hasonlóan – egyformák, szemben a heteroszexuális férfiakkal és a leszbikus nőkkel, akinél a balfélteke nagyobb méretű. Ugyanezek a vizsgálatok azt is kiderítették, hogy homoszexuálisoknál az amigdala „harcolj, vagy menekülj” központja – szintén a nőkhöz hasonlóan – alacsony aktivitással működött. (E kutatók nem tettek különbséget a férfi vagy a női szerepet játszó partnerek között egyik nem esetében sem.)

Van tehát agyi lenyomata a szexuális orientációnknak. Az agyra azonban nem az öröklötten merev, hanem a használat függvényében változó rugalmas huzalozottság jellemző. A kérdés tehát megmarad: a homoszexuális cselekmények alakítják-e ki az agy szerkezetét, vagy az agy szerkezete határozza meg a homoszexualitást?

A kérdésre nem csupán a tudományt érdekli a válasz. A gyakran bűntudattal küzdő homoszexuálisok számára a genetikai fátum valamilyen ok miatt megfelelőbb, mint a szocializáció alapú másság. Talán könnyebb elviselni a betegség, mint a bűn tudatát, bár a genetikai ok nem feltétlenül jelent betegséget, sem a társadalmi ok bűnt.

A csábítás elmélete

A csábítás elméletet elnevezés félrevezető, helyesebb lenne környezet- vagy neveléselméletnek nevezni. A környezet fontosságát hangoztatók eleinte úgy vélték, hogy a homoszexualitás felé vezető úton egy domináns anya és egy nemtörődöm apa áll. Később elvetették ezt a nézetet, és inkább a rossz családi hátteret, a nem megfelelő nevelést, a szexuális csábítást, esetleg a megrontást vélték a szexuális orientációváltás fő tényezőinek.

Börtönökben, a hadseregben és munkatáborokban gyakori a homoszexualitás. Itt a gond azonban az, hogy nincsenek másneműek. Amint a helyzet megváltozik, a heteroszexualitás rendszerint helyreáll.

Gyakran emlegetett példa a római uraké is: az ő szórakozásaik közé tartozott a fiatal fiúk élvezése. Voltak azonban rendes feleségeik, és gyakran női szeretőik is. A szexuális orientáció tehát rendben volt, a homoszexualitás inkább egyfajta státuszszimbólum lehetett.

Szintén érdekes példa az egyes zambiai törzseknél megfigyelt szokás: a fiatalok öregekkel élnek egy sátorban, és homoszexuális aktusokban vesznek részt. Felhagynak azonban ezzel, amint házasságot kötnek, bár sokan öregkorra újra visszatérnek a sátorba.

A genetikai elmélet

A kilencvenes évektől a szocializáción alapuló értelmezések helyét átvette a genetikai teória. 1991-ben Michael Bailey és Richard Pillard homoszexuális testvérek vizsgálatával kapcsolatos tanulmányt tettek közzé az Archives of General Psychiatry című lapban. A vizsgálat azt mutatta, hogy egypetéjű ikrek esetében, ha az egyik testvér meleg, akkor a másiknak erre 52 százalék esélye van. Ugyanez az esély kétpetéjű ikrek esetében 22 százalék, testvéreknél 9 százalék, örökbefogadott testvérek esetében pedig 11 százalék.

Logikusan a következő interpretáció helyes. Először is nem kielégítő a genetika – szociális miliő szembeállítás, egyéb biológiai tényezők is szerepet kell, hogy játsszanak a kétpetéjű iker és a nem-iker testvérek közötti különbségek kialakításában. Az anyaméhben valamilyen biológiai esemény (hormonális hatás?) történik, ami magasabbá teszi a kétpetéjű ikrek hajlamát az édestestvérekétől. A genetikai tényezők is szerepet játszanak, hiszen az egypetéjű ikrek esélye magasabb a kétpetéjűeknél. A nevelés is fontosnak tűnik, hiszen az édestestvérek és nevelt testvérek közel egyformán – több mint dupla eséllyel – lesznek homoszexuálisok, mint azt a populációs gyakoriság diktálná.

A fenti eredményekből nem feltétlenül következik, hogy a másság 52 százalékban genetikailag meghatározott, mert az ikrek együtt nevelkedtek, és így nem lehet szétválasztani a hatásokat. Más vizsgálatok egyébként némileg eltérő eredményt hoztak, de az egypetéjű ikrek másságra való hajlama mindig magas szintű együttöröklődést mutatott.

Egy másik tanulmány, Dean Hamer és munkatársainak a Science magazinban (1993) megjelent cikke óriási vihart kavart. Hamerék homoszexuális fiútestvérek kromoszómaszerkezetét vizsgálták, és az X kromoszómán felfedezni vélték a homoszexualitás génjét. A szerzők azt találták, hogy az X kromoszóma úgynevezett Xq28 régiójában öt olyan marker is van, ami a homoszexuálisokra jellemző (a vizsgált testvérpárok 64 százalékánál megegyezik). Hamerék nem végeztek megfelelő kontrollkísérleteteket, nem vizsgálták meg például a nem homoszexuális testvérpárok kromoszómáit. Hogy a Science mégis közölte a tanulmányt, annak oka az volt, hogy a népszerű témák közlésénél a magas presztízsű lapok néha engednek a szakmai szigoron – mivel egy ilyen cikk állításait rengetegen idézik, és ez a paraméter tesz egy lapot nagy presztízsűvé.

Az Xq28 kromoszómaszakaszon egyébként több száz gén található, és azóta sem azonosítottak egyet sem, amelyről bizton állítható, hogy a szexuális preferenciában játszik szerepet. Sőt, manapság sokan megkérdőjelezik ennek a régiónak a szexuális orientáció kialakításában való szerepét is. Dean Hamer azóta felfedezni vélte a vallásosság génjét is, de szintén nem sikerült igazolnia.

A genetika mundérjának becsületét egy koreai csoport igyekszik megmenteni. Park és kollégái a BMC Genetics-ben (2010) kiütötték az egér fukóz mutarotáz nevű génjét, ami férfiassá tette a nőstény egereket. A génkiütött nőstények a hímek helyett más nőstényekhez vonzódtak, az agyuk szerkezete pedig a hímekéhez hasonlított.

A gének szerepét illetően itt tartunk ma – szinte sehol. A molekuláris genetika azonban óriási ütemben fejlődik. A legújabb technikákkal már húsz perc alatt megállapítható egy ember teljes genomja potom száz dollárból. A közeljövő áttörést sejtet a biológia és az orvostudomány minden területén, beleértve a homoszexualitás genetikáját is.

Hormonhatások

Sokan a genetikai tényezők helyett egyéb biológiai hatásokat feltételeznek a homoszexualitás okaként. Ilyen például a nemi hormonok hatása. Érdekes kérdés, hogy hogyan lehetne ránézésre megállapítani, hogy valaki homoszexuális-e. Számos tanulmányban kimutatták, hogy a mutató- és a gyűrűsujj aránya jelezheti ezt. Normálisan a férfiak mutatóujja rövidebb, mint a gyűrűsujj, a nőknél viszont egyforma a két ujj. Több tanulmány szerint a meleg férfiak ujjai a nőkéhez, míg a leszbikus nők ujjai a férfiakéhoz hasonlítanak. A jelenség okaként a terhesség alatti magas androgén hormonszintet jelölték meg. Ezt azonban semmilyen kísérlet nem erősítette meg.

A homoszexualitás evolúciós értelme

A homoszexualitás evolúciós szempontból nem tűnik adaptív viselkedésnek, a darwini rostán már régen ki kellett volna hullania. Akkor mégis miért maradt fenn? Egy érdekes elmélet szerint az a gén, ami a férfiakban homoszexualitásra hajlamosít, termékenyebbé teszi az anyát. Valóban, több tanulmány szerint (legutóbb 2012 május; Andrea Campereo: The Journal of Sexual Magazine) a meleg férfiaknak több testvérük van az átlagosnál. Hogyan növeli vajon a termékenységet ez az ismeretlen misztikus gén?

A feltételezések szerint a gén a férfiak irányában ébreszt erős vonzalmat mindkét nemben, ami az anyában ledérséget, a fiúban melegséget eredményez. Itt az evolúciós haszon: több gyerek, bár némelyikük nem vagy nem hatékonyan viszi tovább a szülő genetikai információjának fonalát. A homoszexualitás tehát egy evolúciós játszma melléktermékeként születhetett. Ha így van, az anya nem hibás, hiszen ő is kapta a gént – sőt senki sem hibás, mivel egy egy genetikai variációról van szó csupán.

Puha diszciplínák

Mint talán a fentiekből is látszik, a homoszexualitással foglalkozó diszciplínák a puha, nem egzakt tudományokhoz sorolhatók. A szociológiai és a klasszikus genetikai vizsgálatok következtetései gyakran nem megbízhatóak, főként módszertani okok miatt. A molekuláris genetikai kutatások pedig rendszerint szenzációt kiabálnak a semmiről. A társadalmi, genetikai és egyéb biológiai tényezők (például hormonok) nem úgy állnak össze, mint babszemek a babzsákban. Ezek a tényezők kölcsönhatásban állnak egymással.

A gének nem megváltozhatatlan hardvereket hoznak létre az agyban, hanem inkább motivációt generálnak. Az agy szerkezete plasztikus, az eredeti idegsejt-kapcsolódási mintázatokat az anyaméh hormonális ingadozásai vagy a különféle társadalmi hatások módosíthatják, és talán felül is írhatják. Az epigenetika tudományának lesz a feladata, hogy megállapítsa e tényezők együttes hatását a gének kifejeződésére. De előbb a genomika fogja kideríteni, hogy léteznek-e, és ha igen, akkor pontosan mik azok az öröklődő variánsok, amik a másságra hajlamosítanak. Egy azonban biztos: hiába várják sokan a választ, csalódni fognak az eredményben.

Mindegy ugyanis, hogy a hajlamnak mennyi a genetikai komponense. Ha nagy a gének szerepe, az allélhordozók akkor nem lesznek sem betegek, sem marionettbábuk, ha pedig kevés, attól nem nő meg a választás felelőssége.

(A szerző egyetemi tanár, a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kara Orvosi Biológiai Intézetének intézetvezető igazgatója.)