Orsolya
7 °C
15 °C

Néha úgy érzed, mintha két valóság létezne?

Több infó

Támogasd a független újságírást, támogasd az Indexet!

Nincs másik olyan, nagy elérésű online közéleti médiatermék, mint az Index, amely független, kiegyensúlyozott hírszolgáltatásra és a valóság minél sokoldalúbb bemutatására törekszik. Ha azt szeretnéd, hogy még sokáig veled legyünk, akkor támogass minket!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Homoszexualitás – gének vagy nevelés?

2012.09.29. 16:02
Homoszexuálisnak lenni még a legszabadabb társadalmakban sem könnyű. Van ahol „csak" undor és megvetés, máshol viszont börtön, sőt kivégzés jár érte mondván, hogy természetellenes. A prekoncepció megbélyegez, a tudomány viszont okot keres.

A homoszexualitással kapcsolatban a fő tudományos kérdés az, hogy a másság már a fogantatással létrejön, vagy a szocializáció alakítja ki. Ez a kérdés azért fontos, mert a közvélekedés szerint a genetikai meghatározottság ellen nem tehetünk, a környezeti hatásokat viszont levetkőzhetjük akaraterővel vagy akár neveléssel is. A társadalmi hatások primátusát a „csábítás elmélet”, míg az öröklött tényezők elsőrendűségét a „genetikai elmélet” fémjelzi.

A média felismerte, hogy az eleve elrendeltség kéjes borzongást kelt az olvasókban, ezért jóval többet értekeznek a genetikai, mint a szociológiai hátérről, ami azt a képzetet kelti, hogy a biológiai értelmezés mára legyűrte a társadalmit. A helyzet azonban az, hogy a válaszhoz ma még nem tudunk eleget. A téma iránt óriási az érdeklődés, ezért olyan tudományos eredmények is hamar közismertté, sőt népszerűvé válnak, amelyek más területen nem ütnék még egy szakmai publikáció minimálisan megkövetelt színvonalát sem. A „gének vagy környezet” probléma valószínű megoldása nem a két megközelítés közötti választás, hanem a közöttük lévő kölcsönhatás mikéntjének megfejtése lesz.

Bűn, betegség vagy természetes variáció?

Az azonos neműeket kedvelő férfiak aránya a populációban 2-5 százalék közé tehető, a leszbikus nők ennél kevesebben vannak (1-2 százalék). Számos szakértő azonban szexuális preferencia kontinuumról beszél, amelyen mindannyian valahol belül helyezkedünk el, és csak kevesen a széleken. A férfiaknál egyértelműbb az irányultság, a nők jóval fluidabbak, náluk gyakoribbak a „bi-lengések”. Érdekes módon a leszbikusságról jóval kevesebbet tudunk, mint a férfi homoszexualitásról. Ennek oka talán az lehet, hogy a nők kevésbé nyílnak meg a kutatóknak.

A különböző korokban és kultúrákban eltérő módon viszonyultak a homoszexualitáshoz. A rómaiaknál bevett szokás volt a gazdag férfiak homopedofíliája, a középkor viszont jóval szigorúbb volt, sok helyen még a heteroszexualitást is büntették a házasság előtt, sőt azután is, ha a partner nem a házastárs volt.

A mai kor is végletes elfogadási mintázatokat mutat. Míg a nyugati világ viszonylag megértő a mássággal szemben, vannak országok, ahol halálra kövezés jár érte. A viszonyulásunk annak függvénye, hogy minek tekintjük a szexuális másságot. A sztereotip egyszerűsítés szerint ha az bűn, akkor büntetni kell, ha betegség, akkor pedig gyógyítani.

Sokak szerint a homoszexualitás nem természetes, mert a Gondviselő nem véletlenül teremtett nőt és férfit (fordított sorrendben, és mintha a férfi borda az unaloműzés miatt kelt volna életre), vagy ellentmond a darwini elvnek, mivel akadályozza a szaporodást. Különben is, a szex a népességgyarapodás eszköze, a homoszexualitás ezért csak zsákutca – mondják sokan, pedig a megszakított és az óvszeres szex is csak illúziót kelt a spermiumokban. Nézzük meg, hogy mit tudunk a szexuális orientáció szociológiájáról és biológiájáról.

A heteroszexuális agy

Az egyedfejlődés alapértelmezett programja a nőt határozza meg, a férfi csupán egy deviancia. A női program futását az Y kromoszómán elhelyezkedő SRY gén terméke, a TDF (here meghatározó faktor) fehérje képes a férfi irányába lökni. Ha ez a genetikai lökés bekövetkezett, akkor nincs visszaút, amit elsősorban a tesztoszteron biztosít. Ez a hormon két hullámban (magzati és serdülőkor) lepi el a férfi testet, és teszi azt különbözővé a nőitől.

Az agy fejlődésében is jelentős változások mennek végbe: a nőkhöz képest a férfiakban csökken a kommunikációs központok agyi képviselete, illetve jelentősen növekszik a hipotalamuszban elhelyezkedő szexualitást irányító idegi központok mérete. A nők ezért ügyesebb kommunikátorok, a férfiak gondolatait viszont agyi szexmagvaik linearizálják. De mi van akkor, ha valakinek a szexuális identitása nem felel meg a kromoszómális nemének? Van-e ennek vajon lenyomata az agyban vagy netán a DNS-ben?

A homoszexuális agy

Az első megfigyelések a homoszexualitás agyi nyomait illetően nagy port vertek fel. Simon LeVay brit-amerikai neurobiológus HIV-fertőzésben elhunyt páciensek agyának vizsgálata során arra a megállapításra jutott, hogy a meleg férfiak hipotalamuszának egyik neuron csoportja (INAH3) csökkent méretű volt a heteroszexuális férfiakéhoz képest (ez a mag amúgy normálisan háromszor nagyobb méretű a férfiakban, mint a nőkben). A média LeVay-t a genetikai elmélet bajnokaként emlegette, holott erre vonatkozóan még nem volt adat egyáltalán. Sőt, súlyos kritikák merültek fel a kísérlet kivitelezésével kapcsolatban is.

Egyrészt nem volt egyértelmű a vizsgált elhunytak szexuális orientációja, másrészt nem lehetett kizárni, hogy a megfigyelt jelenséget a HIV-fertőzés által okozott komplikáció eredményezte-e. Kiderült, hogy ez utóbbi volt a helyzet, a HIV okozta a méretcsökkenést. Valójában, a homoszexuális férfiak INAH3 sejtjeinek mérete a heteroszexuálisokéval egyezik meg. A fiaskó hatalmas volt, az agykutatók azonban nem tántorodtak el.

Más kutatócsoportok kimutatták, hogy a homoszexuális férfiakban – hasonlóan a nőkhöz – sűrűbb az ideghálózat a két agyféltekét összekötő kérgestestben (a feltételezések szerint egyébként a két agyfélteke jobb kommunikációja teszi a nőket a férfiaknál szociábilisabbá). Svéd kutatók nem-invazív képalkotó technikákkal (MRI és PET) azt is kimutatták, hogy homoszexuális férfiak agyféltekéi – a nőkéhez hasonlóan – egyformák, szemben a heteroszexuális férfiakkal és a leszbikus nőkkel, akinél a balfélteke nagyobb méretű. Ugyanezek a vizsgálatok azt is kiderítették, hogy homoszexuálisoknál az amigdala „harcolj, vagy menekülj” központja – szintén a nőkhöz hasonlóan – alacsony aktivitással működött. (E kutatók nem tettek különbséget a férfi vagy a női szerepet játszó partnerek között egyik nem esetében sem.)

Van tehát agyi lenyomata a szexuális orientációnknak. Az agyra azonban nem az öröklötten merev, hanem a használat függvényében változó rugalmas huzalozottság jellemző. A kérdés tehát megmarad: a homoszexuális cselekmények alakítják-e ki az agy szerkezetét, vagy az agy szerkezete határozza meg a homoszexualitást?

A kérdésre nem csupán a tudományt érdekli a válasz. A gyakran bűntudattal küzdő homoszexuálisok számára a genetikai fátum valamilyen ok miatt megfelelőbb, mint a szocializáció alapú másság. Talán könnyebb elviselni a betegség, mint a bűn tudatát, bár a genetikai ok nem feltétlenül jelent betegséget, sem a társadalmi ok bűnt.

A csábítás elmélete

A csábítás elméletet elnevezés félrevezető, helyesebb lenne környezet- vagy neveléselméletnek nevezni. A környezet fontosságát hangoztatók eleinte úgy vélték, hogy a homoszexualitás felé vezető úton egy domináns anya és egy nemtörődöm apa áll. Később elvetették ezt a nézetet, és inkább a rossz családi hátteret, a nem megfelelő nevelést, a szexuális csábítást, esetleg a megrontást vélték a szexuális orientációváltás fő tényezőinek.

Börtönökben, a hadseregben és munkatáborokban gyakori a homoszexualitás. Itt a gond azonban az, hogy nincsenek másneműek. Amint a helyzet megváltozik, a heteroszexualitás rendszerint helyreáll.

Gyakran emlegetett példa a római uraké is: az ő szórakozásaik közé tartozott a fiatal fiúk élvezése. Voltak azonban rendes feleségeik, és gyakran női szeretőik is. A szexuális orientáció tehát rendben volt, a homoszexualitás inkább egyfajta státuszszimbólum lehetett.

Szintén érdekes példa az egyes zambiai törzseknél megfigyelt szokás: a fiatalok öregekkel élnek egy sátorban, és homoszexuális aktusokban vesznek részt. Felhagynak azonban ezzel, amint házasságot kötnek, bár sokan öregkorra újra visszatérnek a sátorba.

A genetikai elmélet

A kilencvenes évektől a szocializáción alapuló értelmezések helyét átvette a genetikai teória. 1991-ben Michael Bailey és Richard Pillard homoszexuális testvérek vizsgálatával kapcsolatos tanulmányt tettek közzé az Archives of General Psychiatry című lapban. A vizsgálat azt mutatta, hogy egypetéjű ikrek esetében, ha az egyik testvér meleg, akkor a másiknak erre 52 százalék esélye van. Ugyanez az esély kétpetéjű ikrek esetében 22 százalék, testvéreknél 9 százalék, örökbefogadott testvérek esetében pedig 11 százalék.

Logikusan a következő interpretáció helyes. Először is nem kielégítő a genetika – szociális miliő szembeállítás, egyéb biológiai tényezők is szerepet kell, hogy játsszanak a kétpetéjű iker és a nem-iker testvérek közötti különbségek kialakításában. Az anyaméhben valamilyen biológiai esemény (hormonális hatás?) történik, ami magasabbá teszi a kétpetéjű ikrek hajlamát az édestestvérekétől. A genetikai tényezők is szerepet játszanak, hiszen az egypetéjű ikrek esélye magasabb a kétpetéjűeknél. A nevelés is fontosnak tűnik, hiszen az édestestvérek és nevelt testvérek közel egyformán – több mint dupla eséllyel – lesznek homoszexuálisok, mint azt a populációs gyakoriság diktálná.

A fenti eredményekből nem feltétlenül következik, hogy a másság 52 százalékban genetikailag meghatározott, mert az ikrek együtt nevelkedtek, és így nem lehet szétválasztani a hatásokat. Más vizsgálatok egyébként némileg eltérő eredményt hoztak, de az egypetéjű ikrek másságra való hajlama mindig magas szintű együttöröklődést mutatott.

Egy másik tanulmány, Dean Hamer és munkatársainak a Science magazinban (1993) megjelent cikke óriási vihart kavart. Hamerék homoszexuális fiútestvérek kromoszómaszerkezetét vizsgálták, és az X kromoszómán felfedezni vélték a homoszexualitás génjét. A szerzők azt találták, hogy az X kromoszóma úgynevezett Xq28 régiójában öt olyan marker is van, ami a homoszexuálisokra jellemző (a vizsgált testvérpárok 64 százalékánál megegyezik). Hamerék nem végeztek megfelelő kontrollkísérleteteket, nem vizsgálták meg például a nem homoszexuális testvérpárok kromoszómáit. Hogy a Science mégis közölte a tanulmányt, annak oka az volt, hogy a népszerű témák közlésénél a magas presztízsű lapok néha engednek a szakmai szigoron – mivel egy ilyen cikk állításait rengetegen idézik, és ez a paraméter tesz egy lapot nagy presztízsűvé.

Az Xq28 kromoszómaszakaszon egyébként több száz gén található, és azóta sem azonosítottak egyet sem, amelyről bizton állítható, hogy a szexuális preferenciában játszik szerepet. Sőt, manapság sokan megkérdőjelezik ennek a régiónak a szexuális orientáció kialakításában való szerepét is. Dean Hamer azóta felfedezni vélte a vallásosság génjét is, de szintén nem sikerült igazolnia.

A genetika mundérjának becsületét egy koreai csoport igyekszik megmenteni. Park és kollégái a BMC Genetics-ben (2010) kiütötték az egér fukóz mutarotáz nevű génjét, ami férfiassá tette a nőstény egereket. A génkiütött nőstények a hímek helyett más nőstényekhez vonzódtak, az agyuk szerkezete pedig a hímekéhez hasonlított.

A gének szerepét illetően itt tartunk ma – szinte sehol. A molekuláris genetika azonban óriási ütemben fejlődik. A legújabb technikákkal már húsz perc alatt megállapítható egy ember teljes genomja potom száz dollárból. A közeljövő áttörést sejtet a biológia és az orvostudomány minden területén, beleértve a homoszexualitás genetikáját is.

Hormonhatások

Sokan a genetikai tényezők helyett egyéb biológiai hatásokat feltételeznek a homoszexualitás okaként. Ilyen például a nemi hormonok hatása. Érdekes kérdés, hogy hogyan lehetne ránézésre megállapítani, hogy valaki homoszexuális-e. Számos tanulmányban kimutatták, hogy a mutató- és a gyűrűsujj aránya jelezheti ezt. Normálisan a férfiak mutatóujja rövidebb, mint a gyűrűsujj, a nőknél viszont egyforma a két ujj. Több tanulmány szerint a meleg férfiak ujjai a nőkéhez, míg a leszbikus nők ujjai a férfiakéhoz hasonlítanak. A jelenség okaként a terhesség alatti magas androgén hormonszintet jelölték meg. Ezt azonban semmilyen kísérlet nem erősítette meg.

A homoszexualitás evolúciós értelme

A homoszexualitás evolúciós szempontból nem tűnik adaptív viselkedésnek, a darwini rostán már régen ki kellett volna hullania. Akkor mégis miért maradt fenn? Egy érdekes elmélet szerint az a gén, ami a férfiakban homoszexualitásra hajlamosít, termékenyebbé teszi az anyát. Valóban, több tanulmány szerint (legutóbb 2012 május; Andrea Campereo: The Journal of Sexual Magazine) a meleg férfiaknak több testvérük van az átlagosnál. Hogyan növeli vajon a termékenységet ez az ismeretlen misztikus gén?

A feltételezések szerint a gén a férfiak irányában ébreszt erős vonzalmat mindkét nemben, ami az anyában ledérséget, a fiúban melegséget eredményez. Itt az evolúciós haszon: több gyerek, bár némelyikük nem vagy nem hatékonyan viszi tovább a szülő genetikai információjának fonalát. A homoszexualitás tehát egy evolúciós játszma melléktermékeként születhetett. Ha így van, az anya nem hibás, hiszen ő is kapta a gént – sőt senki sem hibás, mivel egy egy genetikai variációról van szó csupán.

Puha diszciplínák

Mint talán a fentiekből is látszik, a homoszexualitással foglalkozó diszciplínák a puha, nem egzakt tudományokhoz sorolhatók. A szociológiai és a klasszikus genetikai vizsgálatok következtetései gyakran nem megbízhatóak, főként módszertani okok miatt. A molekuláris genetikai kutatások pedig rendszerint szenzációt kiabálnak a semmiről. A társadalmi, genetikai és egyéb biológiai tényezők (például hormonok) nem úgy állnak össze, mint babszemek a babzsákban. Ezek a tényezők kölcsönhatásban állnak egymással.

A gének nem megváltozhatatlan hardvereket hoznak létre az agyban, hanem inkább motivációt generálnak. Az agy szerkezete plasztikus, az eredeti idegsejt-kapcsolódási mintázatokat az anyaméh hormonális ingadozásai vagy a különféle társadalmi hatások módosíthatják, és talán felül is írhatják. Az epigenetika tudományának lesz a feladata, hogy megállapítsa e tényezők együttes hatását a gének kifejeződésére. De előbb a genomika fogja kideríteni, hogy léteznek-e, és ha igen, akkor pontosan mik azok az öröklődő variánsok, amik a másságra hajlamosítanak. Egy azonban biztos: hiába várják sokan a választ, csalódni fognak az eredményben.

Mindegy ugyanis, hogy a hajlamnak mennyi a genetikai komponense. Ha nagy a gének szerepe, az allélhordozók akkor nem lesznek sem betegek, sem marionettbábuk, ha pedig kevés, attól nem nő meg a választás felelőssége.

(A szerző egyetemi tanár, a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kara Orvosi Biológiai Intézetének intézetvezető igazgatója.)