Virgil
0 °C
3 °C

Gigantikus ütközések hozták létre a Szaturnusz holdjait

2012.12.01. 12:53

A Szaturnusz közepes méretű, jeges holdjai eltörpülnek a bolygó legnagyobb kísérőjéhez, a Titanhoz képest. Egy új modell szerint ezek az égitestek a korai nagy becsapódások idejében keletkeztek.

E. Asphaug (University of California, Santa Cruz) és A. Reufer (University of Bern, Svájc) a Szaturnusz holdjainak egy új kialakulási elméletéről számolt be októberben egy, a nevadai Renóban megrendezett bolygótudományi konferencián. Asphaug és Reufer azt állítja, hogy a Szaturnusz rendszere kezdetben nagyobb holdak családjából állt, amelyek hasonlóak voltak a Jupiter négy nagy, Galileo Galilei által felfedezett holdjához. Bár néhány tucat kisebb holddal is rendelkezik, a Jupiternek nincsen közepes méretű holdja, míg a Szaturnusz körül az egy igazán nagy méretű kísérőn, a Titanon túl több közepes méretű hold (Rhea, Iapetus, Tethys, Dione, Enceladus, Mimas) is kering. Az új modell megmagyarázhatja, miért olyan különböző ez a két rendszer.

20121111 szaturnuszholdak 1
Fotó: E. Asphaug és A. Reufer

A jelenlegi elképzelések szerint az óriásbolygók holdrendszerei miniatűr naprendszerként fejlődtek, evolúciójukat pedig végső ütközések sorozata zárta le. Asphaugék szerint a Szaturnusz holdrendszerének mai állapota néhány nagy ütközés eredményének köszönhető. Egy nagyméretű holdkezdeménybe több, szintén nagy égitest csapódott be; az ütköző testek tömegeinek nagy része egyesült, így létrehozva a Titant, közben pedig a leszakadó darabokból létrejött a közepes méretű holdak kis családja.

A feltevések szerint a Föld is egy hasonló, óriási becsapódáson esett keresztül, ami a Hold létrejöttéhez vezetett. Ahogyan jelenlegi tudásunk szerint a mi Holdunk a Föld sziklás köpenyéhez hasonló anyagból alakult ki, úgy a Szaturnusz közepes méretű holdjai is hasonló összetételűek, mint a Titan jeges köpenye. Az új modell megmagyarázza a jégben gazdag, közepes méretű holdak sokféleségét, valamint a bizonyítottan nagyon aktív geológiájukat és dinamikájukat is. Az új eredmények magyarázatot adnak a Titan pályájának viszonylag nagy elnyúltságára is, mely ezek szerint a nagy becsapódásoknak köszönhető.

Asphaug és Reufer számítógépes szimulációkat használt a nagy becsapódási elmélet tanulmányozásához. Azt találták, hogy a Galilei-holdakhoz hasonló méretű égitestek ütközése először jégben gazdag spirálkarok létrejöttéhez vezet, melyek jórészt a kisebb ütköző égitestek külső rétegeiből alakulnak ki. A spirálkarok gravitációs összehúzódása csomók kialakulásához vezet, melyek méretben és összetételében a Szaturnusz közepes méretű holdjaira hasonlítanak.

A feltételezett ütközések a holdkeletkezés folyamatának utolsó lépéseként zajlódhattak le. Ugyanakkor az is lehetséges, hogy a Szaturnusz rendelkezett már egy, a Galilei-holdakhoz hasonló égitestekből álló, stabil holdrendszerrel, amit később megzavart más óriásbolygók (az Uránusz vagy a Neptunusz) meglehetősen kaotikus vándorlása (a bolygók migrációja a Naprendszer jelenlegi, legelfogadottabb fejlődési modelljének fontos eleme). A kései kialakulást preferáló elmélet előnye, hogy megmagyarázza a Szaturnusz rendszerének legmeglepőbb tulajdonságait, ugyanakkor közvetlen bizonyíték egyelőre nincs rá. Asphaug és Reufer modellje szintén felvet néhány kérdést. A nagy becsapódások által létrehozott csomók bekebeleződhettek a Titan akkréciója során, ahelyett, hogy különálló, saját stabil pályával rendelkező holdakká fejlődtek volna. A modell további vizsgálatához és érvényesítéséhez tehát mindenképp szükséges a bonyolult akkréciós rendszer dinamikai fejlődésének további vizsgálata. Ugyanakkor a Cassini-űrszonda küldetéséből származó új, a Szaturnusz holdjaival kapcsolatos felvételek és mérési adatok birtokában hamarosan talán el lehet majd dönteni, hogy a két modell közül melyik a helyes - vagy esetleg egy teljesen új elképzelésre van-e szükség.